– Ijesztőek lennénk? Az talán nem baj – mondta mosolyogva Gajda Péter, amikor a gumibotos rendészekről, a rendőri kíséretről kérdeztem. A kispesti polgármester aztán könnyű nyári zakójában bevetette magát a ferihegyi gyorsforgalmi út melletti senki földjére – mögötte libasorban a kerületi delegáció –, hogy bejárja a fák között meghúzódó hajléktalantanyákat.
Gajda Péter látogatása egyszerre volt jelzés a hajléktalanoknak és a Vak Bottyán utca szemetelés és bűz miatt dühös lakóinak; a párbeszéd kísérlete az erdőben rekedt közösséggel. A gyorsforgalmi út és az utca közötti kis erdőben ugyanis 15-20 ember lakik; többen régóta gyökeret vertek itt, mások nemrég érkeztek, mert azt hitték, a kerületben otthont találhatnak maguknak.
Vöröskeresztes kísérők segítségével próbálta fölmérni a polgármesteri különítmény, ki szorulhat ellátásra, hova kellene szemeteskonténer.
Eldobált hulladék ugyan bőven van az erdőben, de az is igaz, az itt élők próbálnak normális körülményeket teremteni maguk körül: szabad ég alatti nappalikban, katonásan rendezett sátortáborban fordultunk meg, egy idős férfi pedig a házigazda nyugalmával fogadta Gajda Pétert – saját kezűleg épített deszkabódéja ajtajában.
A hajléktalanszállót minden megkérdezett kerüli: az ötvenes éveiben járó Miklós lopásokra, balhés szobatársakra panaszkodott, sógornőjének pedig segélye és kukázásból származó bevétele sem volna elég a 32 ezer forintos szállódíjra. – Többet eszünk, mint amennyi fémdobozt szedünk – mondta lemondóan mosolyogva az asszony, akinek még az „emberre” is gondolnia kell: szintén hajléktalan férje három éve ül már rézlopás miatt, és várja a csomagokat.
Minderre tanácstalan hümmögés volt a válasz, a túra összességében kissé céltalannak tűnt. A polgármester a Magyar Nemzet kérdésére el is ismerte, az „erdei emberek” a karitatív támogatáson kívül nem sok mindenre számíthatnak. Bérlakásra biztos nem, önkormányzati ingatlanból ugyanis 800 van a kerületben, az évi 10-15 szociális alapon megpályázható ingatlanra pedig tízszeres a túljelentkezés.
Három éve volt egy példaértékű kispesti kezdeményezés, de szerencsétlenül végződött: az önkormányzat két romos házat adott át hajléktalan családoknak, akik egy civil szervezet segítségével fölújították. A programot végül le kellett zárni, mert Kispestet elárasztották az innen-onnan érkező fedél nélküliek – így kötöttek ki aztán többen is az erdőben. – Ha folytatjuk, az ország minden hajléktalanja idejön; nem tudunk mindenkit támogatni – mondta a kerületi vezető.
Mint Füredi Évától, a Vöröskereszt helyi munkatársától megtudtuk, utcai gondozó szolgálatuk Kispesten 110 „állandó” hajléktalant tart nyilván – és csak idén 124 új fedél nélkülit regisztráltak; ennél azonban jóval több lehet a lemorzsolódás szélén állók aránya. Azt pedig nehéz eldönteni, hogy ki fedél nélküli, és ki nem, amikor a boroskanna, a szakadt ruha, a leváló cipőtalp szinte népviseletnek számít Kőbánya–Kispest és a lakótelep környékén.
