A Viszkis rabló már nem akar meggazdagodni

A héten mutatják be Antal Nimród Ambrus Attiláról szóló filmjét. Anyját nem ismerte, apja verte, csak nagyanyjában bízhatott.

– Két éve jégkorongoztam utoljára, a csípőműtétem előtt. Életemben először egy gólt sem kaptam a meccsen, emiatt úgy éreztem, a csúcson kell abbahagynom. Az operációra egyébként azért volt szükség, mert hét évig deszkán aludtam a börtönben: Kőrösi Csoma Sándor életrajzát olvastam, aki Tibetben elég sajátságos körülmények között, egy kis, fűtetlen cellában írta meg a tibeti–angol szótárt, s úgy éreztem, sorsközösséget kell vállalnom a földimmel (Kőrösi Csoma is Erdélyben született – a szerk.). Emellett bent futottam majdnem tízezer kilométert, de mindig ugyanabba az irányba haladtam, és gyakorlatilag a bal csípőm teljesen elkopott.

A Viszkis első, 1999. január 15-i elfogásáig a Villányi út 113.-ban, egy házmesterlakásban húzta meg magát. Az alagsori lakást és a házmesteri állást Ambrus Egri János tévés műsorvezetőnek köszönhette, aki a jégkorongmeccsek kommentátoraként ismerkedett meg a Csíki Párduccal (így becézték Ambrust hokis berkekben) a kilencvenes évek elején, és igyekezett felkarolni a székely fiút. Elmentünk a Villányi útra: egy, a házban élő hölgy elmondása szerint már senki sem lakik ott a Viszkis egykori szomszédai közül. Állítólag mindenki nagyon szerette őt mint házmestert.

– Kicsit bicskanyitogató volt a szomszédaimnak, mikor házmesterként terepjáróval kezdtem el járni – meséli Ambrus Attila. – Egyébként olyan házat képzeljenek el, ahol a régi rendszer kiszolgálói, orvosok, tanárok, diplomaták laktak. Egyikük – aki emlékeim szerint régen New York-i konzulként dolgozott – többször belém is kötött. De azért szerencsére a többséggel megtaláltam a közös hangot, és mivel engem segítettek a bankok, én nekik próbáltam segíteni.

Ambrus Attila első rablását a Villányi út 72. szám alatt található postán követte el. Jól átgondolt mindent, feltérképezte a környéket, és a menekülési útvonalát is megszervezte. Az 548 ezer forint zsákmánnyal a Déli pályaudvar alagútja felé vette az irányt, amelyen átrohanva és álcájától megszabadulva átlagemberként tudott elvegyülni a vasútállomáson várakozó emberek között. A postahivatal évek óta nem üzemel, helyén fitneszterem működik.

– Eleinte nem állt semmilyen ideológia a tetteim mögött, vagyis nem akartam megbüntetni a gonosz bankokat, egyszerűen csak jól akartam élni – emlékszik a kezdetekre Ambrus. – Azt persze éreztem, hogy a rendszer nem korrekt, emiatt is hoztam egy olyan döntést, amellyel aztán elrontottam az életemet, és nem is tudtam kiszállni. Bár 1999-ben azt mondtam a bírónak, hogy vissza fognak még engem sírni, hiszen összességében jámbor rabló voltam, összehasonlítva például a móri mészárossal. Tegyük hozzá, annak idején a bankok simán bekalkulálták a rablásokat, belefért a költségvetésükbe, biztosítással is rendelkeztek, emiatt olcsóbban kijöttek így, mintha minden pénzintézetet felszereltek volna komoly biztonságtechnikai berendezésekkel. Nem beszélve arról, hogy a biztonsági őrök sem álltak a helyzet magaslatán, a szakképzésük egy vicc volt (én magam is dolgoztam őrként), így sokszor rendesen féltek tőlünk, amikor rájuk rontottunk.

Ambrus több alkalommal is társakat vett maga mellé a rablások elkövetéséhez. Unokatestvérével, Veress Lászlóval egy takarékszövetkezetet és egy postát, Antall Károly nevű csapattársával egy postát fosztottak ki. A legtöbbet azonban hokis sporttársával, Orbán Gáborral dolgozott együtt, vele tizenhárom rablást hajtott végre. A tizenhármas szám ugyanakkor nem hozott nekik szerencsét: a Frankel Leó út 21–23. alatti OTP a vesztüket jelentette. Orbánt a helyszíntől nem messze, Ambrust pedig az ártándi határátkelőnél fogták el.

– Gabival nem beszéltem mostanában, mivel most is körözik. Korábban voltak vitáink, mert bár az utolsó balhénknál mindketten hibáztunk, lényegében neki köszönhetem, hogy elkaptak. Igaz, ő a mai napig meg van arról győződve, hogy mindent jól csinált. Nem haragszom rá emiatt, ahogy a korábbi bűntársaimra, a rendőrökre, az ügyészre és a bírókra sem, lezártam a múltamat. Ezért égettem el azt a noteszt is, amelyre a Haramia című, részben fiktív regényemben is utalok: abban azoknak a neve szerepelt, akiken bosszút akartam állni. De végül inkább megbocsátottam mindenkinek, sőt, igazából ezeknek az embereknek köszönhetem, hogy egyáltalán létezem, közvetetten ők is segítettek abban, hogy új életet tudtam kezdeni. Érdekes, hogy a Frankel Leó úti bank már nem üzemel, gondoltam is rá, hogy kibérelem és csinálok ott egy pénzügyi tanácsadó céget. 

Ártándi elfogását követően a Viszkis Budapesten, a Gyorskocsi utcai börtönben találta magát. Onnan azonban néhány hónappal később megszökött, és ismerősein keresztül az Erzsébet királyné útja és a Nagy Lajos király útja kereszteződésében álló társasház egyik lakásában bujkált. Hogy az országot elhagyhassa, újabb rablásokat hajtott végre. Utolsó akciójával, az Üllői út 377. alatti OTP kifosztásával jutott az addigi legnagyobb zsákmányához (közel negyvennyolcmillió forinthoz, amelynek nagy része valuta volt), ám kilenc nappal a lövöldözéssel is tarkított akciót követően Ambrust elfogták, miközben épp búvóhelyén főzőcskézett. 2002-ben tizenhét évnyi börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül tíz évet ült le.

Ambrus néhány éve költözött Esztergom közelébe egy családi házba, amelyben a műhelyét is be tudta rendezni. Itt készülnek a kerámiák, és az egykori bankrabló itt szeretne a biztos anyagi háttér megteremtése mellett majd gyerekeket nevelni. Otthonának már egyértelműen Magyarországot tekinti.

– Nyilván ebből a munkából sosem gazdagszom meg, de nem is vágyom rá. Örülök neki, hogyha kinézek az ablakon, azon nincsen rács. 1988-ban jöttem át Magyarországra, szóval már többet éltem itt (részben különböző börtönökben), mint otthon. De fontosak a gyökereim, emiatt is igyekszem évente legalább egy-két alkalommal visszamenni Erdélybe. Régen is, amikor kiraboltam egy-egy bankot, az volt az első, hogy hazautaztam, és hátizsákkal nekivágtam a Hargitának, mert azzal tudtam a legjobban levezetni a feszültséget. Azt viszont a feleségem lelkére kötöttem, hogy ha meghalok, a hamvaimat majd Csíksomlyó környékén szórják szét.