A testi fenyítés valójában érzelmi bántalmazás

Gyurkó Szilvia és Olt Boglárka a hiányzó példaképekről, a tanult szeretetnyelvről és a bizalmi kapcsolatok fontosságáról.

– Miért baj, ha túl sok gyerek nevelkedik együtt az otthonokban?
Gy. Sz.: – Elsősorban azért, mert ezek a gyerekek egészen más körülmények közül jönnek – van, akinek meghaltak a szülei, más zaklatás áldozata lett, van, aki bűncselekményt követett el –, éppen ezért eltérő bánásmódot igényelnének, ezt azonban a közös elhelyezés miatt nem lehet biztosítani. Ráadásul az utóbbi időben egyre kevesebb felkészült szakember dolgozik a gyermekotthonokban. Akár egy volt szaktanár is lehet nevelő, pedig ő nem biztos, hogy tisztában van az abúzus tüneteivel, az erőszakmentes konfliktuskezelés, a prevenció technikáival. A családból kiemelt fiatalok több mint hatvan százaléka traumát, bántalmazást szenvedett el korábban, nagyon fontos volna számukra pszichológus, fejlesztő pedagógus támogatása, hogy fel tudják dolgozni a megrázkódtatásokat.

– A Generali a Biztonságért Alapítvány évek óta támogat gyermekotthonokban nevelkedő fiatalokat. Idén – nem először – felmérést is készítettek, amelyben az otthonokban és a családokban nevelkedő fiatalok önértékelésével kapcsolatos legfontosabb kérdéseket hasonlították össze. Mi derült ki a kutatásból?
O. B.: – Az egyik jellemző különbség az volt, hogy az otthonokban nevelkedő gyerekek – a biztos támaszt jelentő családi háttér hiányában – inkább csak önmagukban bíznak, míg a családokban nevelkedők leginkább a szüleikben. A másik pedig, hogy a nevelőotthonokban élő fiataloknak meglehetősen negatív az önképük, és rosszabbul viselik a kritikát – vélhetően azért, mert kevesebb pozitív megerősítést kapnak, mint azok, akik családban nőnek fel. A Generali évek óta tart kompetenciafejlesztő Mosolyvadász táborokat nyaranta a gyermekotthonokban nevelkedő fiataloknak, amelyekben éppen ezeket a fejlesztésre szoruló készségeket igyekszünk erősíteni a gyermekekben, amellett, hogy segítünk nekik felfedezni saját értékeiket, erőforrásaikat.

– A felmérésből kiderül, hogy az állami gondozásban élő fiatalok többsége pesszimistának, türelmetlennek tartja magát és önértékelési problémákkal küzd. Ami a jövőjüket illeti, jogos a borúlátás?
Gy. Sz.: – Felmérések szerint a nevelőotthonokban élő 16 éves fiatalok közül sokan még a nyolc általánost sem végezték el, és a többség sosem jut el odáig, hogy szakmát tanuljon vagy leérettségizzen. Ha megkérdezzük az állami gondoskodásban élő gyerekeket, hogy mi leszel, ha nagy leszel, jobb esetben azt mondják, hogy régiségeket adnak-vesznek majd, vagy lerobbant motorokat újítanak fel, rosszabb esetben azt válaszolják, hogy pornósztárnak vagy sztriptíztáncosnak készülnek. Szomorú azzal szembesülni, hogy egy tizenéves gyerek már álmodni sem mer. Ráadásul a magyar társadalomban az „intézetis” gyerekekhez rengeteg negatív sztereotípia kötődik. Például, hogy lopnak, megbízhatatlanok, buták, csak a baj van velük. Komplett maffiák szerveződtek arra, hogy miután kikerülnek az állami gondoskodásból, kicsalják tőlük az egyetlen „vagyonukat”, az életkezdési támogatást. Felnőttként nagyon sokan lesznek munkanélküliek, hajléktalanok. Csoda, hogy önértékelési problémáik vannak? Ami pedig a türelmetlenséget illeti, az indulatvezéreltségnek egyebek mellett az az oka, hogy ezek a gyerekek soha nem voltak első helyen, soha nem fordult elő, hogy csak velük foglalkoztak volna. Nagyon sokan közülük nem tudják kezelni az agressziójukat, ha valaki „beszól”, dühből reagálnak, mert nincs más tanult eszközük, amelyekkel a konfliktusokat meg tudnák oldani. Ez a fajta deficit később nagyon komoly problémákhoz vezet, amiért a gyereket fogják felelősségre vonni.

O. B.: – Tavaly a gyermekotthonokban élő fiatalok jövőképéről készítettünk kutatást, amelyből az derült ki, hogy bár, mindenki szép jövőt szeretne magának, de a megvalósításról már kevesebb konkrét elképzelésük van. Nem mindig tudják, hogy milyen lépések vezetnek például egy szakma megszerzéséhez vagy egy család működtetéséhez. Arra a kérdésre, hogy ki a példaképed, leginkább távoli személyeket, sztárokat neveztek meg, míg a családban élők elsősorban a szüleiket tekintették mintának. Nagyon fontos volna, hogy legyenek olyan példaképeik, akik hasonló körülmények közül indultak és megtalálták a számításaikat.

– Külföldön jobb az állami gondozásban élő fiatalok helyzete?
Gy. Sz.: – Lényegében nem. Az elmúlt években a szélsőséges ideológiákhoz csatlakozó fiatalok sokaságáról derült ki, hogy intézetben nevelkedtek, és később kisebb-nagyobb bűncselekményekért börtönbe kerültek, ahol radikalizálódtak. Ezek a fiatalok attól kiszolgáltatottak és manipulálhatók, hogy az állam nem jól gondoskodott róluk, hogy nem tudják kiben bízhatnak, nincs tanult szeretetnyelvük. Franciaországban az elmúlt években hatalmas összegeket szántak arra, hogy büntetés-végrehajtási intézményekbe olyan segítő szolgáltatásokat telepítsenek, amelyek meg tudják akadályozni, a fiatalok radikalizálódását. Magyarországon a kallódó fiatalok esetében megfigyelhető ugyanez a tendencia, igaz, ők nem terror-, hanem általában „csak” bűnszervezetekhez csatlakoznak.

– Magyarországon mióta léteznek gyerekjogok?
Gy. Sz.: – 1991-ben csatlakoztunk az ENSZ gyerekjogi egyezményéhez, de például testi fenyítést alkalmazni intézményekben már a hetvenes években tilos volt, mindenre kiterjedően azonban csak 2005-ben vezették be a tilalmát. Ehhez képest nemrég készítettek egy felmérést arról, hogy mi a véleménye a magyar embereknek azzal kapcsolatban, hogy szabad-e gyereket verni, és sokan úgy vélték, hogy igen. Pedig a testi fenyítés, bár fizikai erőszaknak tituláljuk, valójában érzelmi bántalmazás, és nem a fájdalom, hanem a megalázó helyzet miatt tudja sokkal később is felidézni az érzést a bántalmazott. Az erőszak nem az áldozatról szól, hanem arról, aki csinálta, az áldozat sosem hibás. Ugyanez igaz a szexuális erőszak kérdéskörére is. Korábban kilenc évig dolgoztam az Eszter Alapítványnál, a szexuális erőszakot elszenvedettek rehabilitációjával kapcsolatban vezettem jogsegélyszolgálatot. Meghatározó élményem volt, hogy nagyon sok gyerekkel szembeni szexuális visszaélés megelőzhető lenne minőségi edukációval. Ezért is hoztuk létre a Hintalovon Alapítvány szexedukációs oldalát, amely egyebek mellett azt hivatott megtanítani a gyerekeknek, hogy mi fér bele egy gyerek-felnőtt kapcsolatba és mi nem.

– Magyarország hol tart a gyerekjogok elismerése, alkalmazása terén?
Gy. Sz.: – Sok a megoldatlan feladat. Nagyon komoly problémát jelent például a gyerekszegénység. Nem vesszük elég komolyan, hogy Magyarországon a gyerekek 41 százaléka nélkülöz valamilyen szempontból. Hatalmas gond, hogy többé-kevésbé még mindig elfogadott a gyerekekkel szembeni erőszak, nagy probléma a fiatalok szexuális kizsákmányolásának jelensége, ahol a fiúk érintettségéről még el sem kezdtünk beszélni, gyermekprostitúció pedig hivatalosan nem is létezik. És akkor még nem említettem a kapcsolattartási ügyek rendezetlenségét: a válások után komolyan sérülnek gyerekek amiatt, hogy a kapcsolattartás jogát nem a gyerek jogának tekintjük, hanem a szülők közötti játszmának. Problémát jelentenek az elhúzódó eljárások és az, hogy leszállították a büntetési korhatárt. Szerencsére egyre többet beszélünk ezekről a témákról, és ez segít, hogy a gyerekjogok kiszabaduljanak a virtuális karanténból és ne nő- vagy anyaügyként tartsák őket számon. Az ENSZ gyerekjogi bizottsága régóta hiányolja, hogy Magyarországon nincs olyan állami stratégia, amely mentén a gyerekjogokat igazán érvényesíteni lehetne. Jelenleg három minisztérium legalább tíz különböző főosztálya foglalkozik különböző gyerekjogi területekkel, így nagyon nehéz összehangoltan működni, megfelelő döntéseket hozni.