Tizenkét évvel ezelőtt negyvenkét kiváló katonának sürgős és váratlan behívóparancs érkezett, egy nagy, igaz, erős lelki seregbe kerültek, a Jóisten mennyei seregébe, ahová a bejutást ki kell érdemelni, ahová megtiszteltetés tartozni, ahol egyszer minden jó ember ismét találkozik – fogalmazott a honvédelmi miniszter.
A megemlékezésen – mint minden évben – ezúttal is jelen volt a szerencsétlenség egyetlen túlélő katonája, Martin Farkas. Az emlékművet koszorúk, virágok sokasága borította be, mécsesek, gyertyák égtek.
A kegyeleti megemlékezés előtt a tragédia helyszínén, a Borsó-hegyen emelt obeliszket a két miniszter és a két ország vezérkari főnöke, Milan Maxim és Benkő Tibor koszorúzta meg másokkal együtt, az áldozatok emlékére állított negyvenkét kopjafánál pedig mécseseket gyújtottak.
A tragédia idején a helyszínt a legközelebb lévő falu, Hejce lakosai, illetve szlovák szárazföldi mentőegységek érték el először. A kedvezőtlen téli körülmények és a sötétség miatt a két ország haderőinek helikopteres kutató-mentő szolgálatai nem tudtak érdemben beavatkozni, a gyakorlatban élni a gyorsaságuk jelentette elméleti előnnyel.
A keserű tapasztalat rámutatott arra, hogy a hetvenes évek óta lényegében változatlan technikai felszereltségű térségbeli légi kutató-mentő szolgálatokat korszerűsíteni kell. Szlovákiában már a katasztrófát megelőzően elkezdődött a meglévő szovjet-orosz Mi–17-es helikopterek átgondolt és mélyreható modernizációja – ezzel szemben Magyarországon néhány küszködéssel teli év után kudarcba fulladt egy eleve késve indult és kevésbé tartalmas kezdeményezés.
