J. és barátja, S. valóságos kis lakosztályt rendeztek be maguknak a garázsokban. Szomszédjuk, L., aki számítástechnikusként mutatkozott be, már szerényebb: neki szőnyege sincs, sem alkalmatosság, amivel az ajtónyílást elfedné. Jobb napokat látott ikeás matracon fekszik, jószerével a szabadban, és egy szál, valaha elegáns méregzöld selyempaplannal védi magát a hidegtől. Szinte hihetetlen, hogy nem fagy halálra.
A lakók nem ellenségesek velük, sokszor kapnak tőlük ezt-azt.
– Még soha nem mondta senki, hogy tűnjünk el innen, és általában a cuccainkat sem bántják – mondja J. – Barátságosak.
A garázssor lakóitól kapunk némi eligazítást arról, hogy talán a város északkeleti peremén, a Zaranyi-erdőben is találkozhatunk hozzájuk hasonló rejtőzködőkkel. Röpke fél-háromnegyed órás, dermesztő erdei bolyongás után – szó szerint – felszáll a füst: a tűz mellett ketten álldogálnak csendesen.
A. és T. azok közé tartozik, akik azért éjszakára behúzódnak a szállóra, csak a nappali melegedőt kerülik. Üvegeket, aludobozokat gyűjtenek, a pénzen ennivalót vesznek: főleg tésztát, konzerveket. Kijönnek ide az erdőre, és itt, a búvóhelyükön tárolt edényekben megfőzik. Evőeszközök, hozzávalók sorakoznak a faágakon.
– Az erdésszel meg a természetvédelmi őrrel szoktunk találkozni – mondja a beszédesebbik, T. – Csak annyit mondanak, hogy itt nyugodtan ellehetünk, rakhatunk tüzet, rengeteg a hullott fa, meg amit a villanyosok kivágtak, de ki nem vihetünk az erdőből egy gallyat se. – Aztán hová vinném – tárja szét a kezét mosolyogva –, haza a villába, a kandallómba?
