Edények az erdei búvóhelyen: a hideggel nő a társadalmi szolidaritás is

Egy garázssorban húzzák meg magukat a szállóból embertelen körülményeiből nem kérő kaposvári hajléktalanok.

Ha – amint Churchilltől tudjuk – a legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval, úgy ez a hajléktalanokat érintő előítéletekre is áll. Csak öt perc. Különösen azokat a rejtőzködőket sújtja indokolatlanul a sztereotípia, akik nem kéregetnek, nem próbálnak részvétet kicsikarni azzal, hogy forgalmas helyeken közszemlére teszik nyomorúságukat, csupán több-kevesebb méltósággal viselik sorsukat, és próbálják túlélni a napokban betört farkasordító hideget, sokszor elképesztő technikákkal. Szűken mért szavaikból az derül ki, hogy sokkal többször találkoznak a hétköznapi szolidaritás apró, ám létfontosságú formáival, mintsem gondolnánk.

Nem lehet pontosan tudni, hogy hányan vannak Kaposváron azok, akik nem veszik igénybe az önkormányzati hajléktalanszállót. Saját becslésük nyilván túlzó, miután egyikük több százas számot említ, és nyilván vannak olyanok is, akik az extrém hidegben esetleg meghúzhatják magukat ismerősöknél. A kaposvári hajléktalanszálló vezetőjének becslése szerint a telt házzal működő ötven férőhelyes éjjeli menedékhely és a százfős nappali melegedő mellett körülbelül ötvenen lehetnek, akiknek szükségük volna az ellátásra, de nem jelentkeznek.

Az okok, amelyeket az általunk megkérdezettek is szinte szóról szóra felmondanak, a szálló belső, számukra elfogadhatatlan viszonyairól festenek nem túl szívderítő képet: erőszakoskodás, nem ritkán bűnöző, alkoholista társak vegzatúrája, rablás, lopás, csicskáztatás.

Így aztán marad az utca, a találékonyság, no meg a – különösen a mostani, gyilkos hidegben megnyilvánuló – türelem és segítőkészség. A városszéli lakótelepen, a házak tövében épített egy vállalkozó garázssort, amelybe – ne szépítsük – belebukott: a tízből csak négyet tudott értékesíteni, a többi üresen, nyitva áll. Ide költöztek be az elmúlt hónapokban páran azok közül, akik nem akarnak a szállón lakni.

– A tulaj megengedte, hogy itt lakjunk – mondja J., az egyik honfoglaló, amúgy népes, a város túlsó végén, a cigánytelepen ismert család tagja. – Mi tartjuk rendbe’ a környéket, meg eltakarítjuk azoknak a mocskát, akik csak egy éjszakára jöttek ide. Nézze, az egyik még tüzet is gyújtott bent, az ajtón dőlt kifelé a füst.

J. és barátja, S. valóságos kis lakosztályt rendeztek be maguknak a garázsokban. Szomszédjuk, L., aki számítástechnikusként mutatkozott be, már szerényebb: neki szőnyege sincs, sem alkalmatosság, amivel az ajtónyílást elfedné. Jobb napokat látott ikeás matracon fekszik, jószerével a szabadban, és egy szál, valaha elegáns méregzöld selyempaplannal védi magát a hidegtől. Szinte hihetetlen, hogy nem fagy halálra.

A lakók nem ellenségesek velük, sokszor kapnak tőlük ezt-azt.

– Még soha nem mondta senki, hogy tűnjünk el innen, és általában a cuccainkat sem bántják – mondja J. – Barátságosak.

A garázssor lakóitól kapunk némi eligazítást arról, hogy talán a város északkeleti peremén, a Zaranyi-erdőben is találkozhatunk hozzájuk hasonló rejtőzködőkkel. Röpke fél-háromnegyed órás, dermesztő erdei bolyongás után – szó szerint – felszáll a füst: a tűz mellett ketten álldogálnak csendesen.

A. és T. azok közé tartozik, akik azért éjszakára behúzódnak a szállóra, csak a nappali melegedőt kerülik. Üvegeket, aludobozokat gyűjtenek, a pénzen ennivalót vesznek: főleg tésztát, konzerveket. Kijönnek ide az erdőre, és itt, a búvóhelyükön tárolt edényekben megfőzik. Evőeszközök, hozzávalók sorakoznak a faágakon.

– Az erdésszel meg a természetvédelmi őrrel szoktunk találkozni – mondja a beszédesebbik, T. – Csak annyit mondanak, hogy itt nyugodtan ellehetünk, rakhatunk tüzet, rengeteg a hullott fa, meg amit a villanyosok kivágtak, de ki nem vihetünk az erdőből egy gallyat se. – Aztán hová vinném – tárja szét a kezét mosolyogva –, haza a villába, a kandallómba?