„Sajnos idehaza valaki akkor számít történésznek, ha idős, férfi, az ELTE-n végzett, és valamilyen állami tudományos intézményben dolgozik. Provokatív, sztereotip, általános vélemény ez, tudom, de kissé leegyszerűsítve így lehetne jellemezni azokat a paramétereket, amelyek az érvényesüléshez szükségesek a mai magyar történelemtudományban” – ezt Illik Péter, a Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium történelemtanára mondta egy két hete megjelent cikkünkben. Az írásra rengeteg reakció érkezett történészek részéről, most ezekből közlünk újabb történeteket.
Gulyás András az ELTE-n végzett, de mellette tanult másfél évet Heidelbergben, és három szemesztert töltött egy francia állami ösztöndíjjal a Sorbonne-on, itt szerezte a doktoriját is. Ez sem volt elég egy hazai tudományos karrier elindításához, jelenleg fordításból tartja el a családját. – A Pázmány Péter Katolikus Egyetem ókortörténeti tanszékén elkezdhettem ugyan tanítani, de egy gazdasági okokból indított leépítési hullám során távoznom kellett – mondta. – Szerintem abszurd, hogy ma megtörténhet, hogy valaki végezzen egy intézményben, ott kezdjen el tanítani, majd onnan menjen nyugdíjba is, miközben mondjuk még egy szemesztert sem tölt el valahol külföldön. Több száz évvel ezelőtt a céhes rendszernek is már az volt a lényege, hogy menj el, láss világot, szerezz máshol is tapasztalatot, próbáld ki magad, és gyere haza, hasznosítsd itt a megszerzett tudásod. Ehhez képest a magyar tudományos élet számos szférájában nem ez a szemlélet uralkodik – mondta. Egyetemi óraadással is próbálkozott.
– Azzal poénkodtak az ismerőseim, hogy óraadóként annyit keresek, mint egy takarítónő. Egyszer kiszámoltam, hogy ha figyelembe veszem, hogy mennyit készülök egy-egy előadásra; hogy ingyen kell vizsgáztatnom; akkor még kevesebbet is – mondta.
Gulyás András úgy látja: a zárt érdekcsoportok összetartásában nagy szerepe van a különféle ideológiáknak is. – Emögött nem is elsősorban a világnézeti meggyőződés áll, hanem ez is egy eszköz arra, hogy a bennfentesek fenntarthassák a jelenlegi rendszert.
Kiváló kezdeményezés volt például az MTA által indított Lendület program, amelynek elsődleges célja az „agyvisszaszívás”, tehát külföldi szakemberek hazahozatala. Gulyás András szerint ugyanakkor olyan kutatókat is díjaznak, akik évek óta biztos állásban vannak itthon, így se hazahozni nem kell őket, sem annak a veszélye nem áll fenn, hogy külföldre távoznának.
Hiányoznak azok a szabályok, amelyek nyitottabbá tennék a rendszert. – Németországban például sokféle szabály kényszeríti a kutatókat, oktatókat arra, hogy ne egy helyen éljék le életüket.
Idehaza is elő kellene írni, hogy egy egyetemi embernek, egy tudományos kutatónak bizonyos időt el kell töltenie külföldön is, így lehetne kissé kinyitni a rendszert, és versenyt vinni bele.
Vissza kellene szorítani a nepotizmust is – mondja. Kérdésemre, hogy miért nem maradt esetleg kint valamelyik nyugati egyetemen, azt mondta, itthon szeretne élni a családjával.
Botlik Richárd egyenesen egy magyar szálloda kertészi állásáig jutott egy ígéretesen induló történészkarrier második állomásaként. Szerencsére ma már kiadásra vár az e-könyvként tavaly megjelent Az 1526. évi mohácsi csata „árnyékseregei” című munkája, amiben többéves kutatásait dolgozta fel. – Annak igyekeztem utánajárni, hogy a mohácsi csata idején hol volt az a mintegy 40 ezer főnyi katona (az „árnyékseregek” és vezetőik), akik végül nem vagy csak igen elenyésző számban harcoltak a török ellen vívott védekező háborúban. Mélyen elhallgatott adat, hogy a csatában részt vevők 25-27 ezres létszámát bőven túlszárnyalja az ott meg nem jelenők népes tábora. Vajon hogy alakult volna az ütközet, ha a szultán 70 ezer, ténylegesen harcra képes alakulatával szemben a Magyar és a Cseh Királyság 60-65 ezer főből álló sereget tud összegyűjteni? – fejtegette lapunknak a fiatal kutató.
Ő indulásként két cikket közölt, ebből az egyik a mohácsi csata 475. évfordulója alkalmából jelent meg. – A csata 480. évfordulóján (2006) írtam egy tanulmányt, de ezt már nem sikerült ugyanabban a szaklapban lehozni. Szerintem – bár ebben nem vagyok biztos – precedens történt velem, mivel a folyóirat ajánlójában már kinyomtatták a nevemet és a megjelentetésre szánt tanulmány címét, ami a következő számban elvileg lejön. Viszont – bár a szerkesztőbizottság már elfogadta közlésre – az írás soha nem jutott el a nyomdáig. A bizottság tagjai közé bekerült egy történész, aki kertelés nélkül értésemre adta, hogy szerinte azon a korszakon, amivel én foglalkozom, már nincs mit kutatni.
– Ezzel visszaadta az akkoriban még lemezre mentett dolgozatot – mesélte Botlik Richárd. Egy másik szaklapnál leadott dolgozatát – mint később megtudta – hasonlóképpen elkaszálta az illető, pedig egy kollégája saját munkájában „mint megjelenés előtt álló kéziratra” már hivatkozott is. – Más történész barátaimtól megtudtam, hogy
ez az intézeti történész egyszerűen feketelistára tette a nevemet. Ő minden rangos szaklap bizottságában jelen van, ezért addig nem tudok érvényesülni, míg a nevét a szerkesztők közt látom. Az eljárás engem a legkeményebb pártállami diktatúra éveire emlékeztet – mondta.
Szerinte „doktoranduszként, doktorjelöltként nem sok mozgástere lehet a pályakezdőnek, ha nem bólogat a koncepcióra”. – Ha most hirtelen összeszámolom, csak az én korszakomból biztosan tudnék legalább egy tucat olyan tehetséges, már tudományos publikációt is maga mögött tudó, aktívan kutató történészjelöltet mondani, aki letette az utolsó szigorlatát, de nem jutott el a doktorivédésig. Most taxisofőr, villás targoncás, kamionos valahol Európában, vagy bárpultos. Én is jól ismerem ezt a helyzetet belülről, mivel a doktori felvételimen Bertényi Iván professzor sajnálkozva kijelentette: „Sok az eszkimó, kevés a fóka.” Nem kaptam ösztöndíjat, maradt a költségtérítés, ami óriási terhet rótt a családomra – mondta Botlik Richárd.
Tanszéki adminisztráción felajánlottak ugyan neki egy félállást, de ő
nem akart „kávét főzni a professzoroknak, mosogatni utánuk, intézni ügyes-bajos dolgaikat”.
Ezért meg sem állt Szilvásváradig, ahol egy négycsillagos szálló kéthektáros parkjának kertésze lett. – Boldogan emlékszem vissza ezekre az évekre, ezt nem kudarcként éltem meg. Állami ösztöndíjjal 2013-ban sikerült újra visszakerülnöm Magyarország vezető egyetemére, de amit ott találtam, az leginkább az 1526-os mohácsi csata előtti állapotokra emlékeztetett. Itt elsősorban a végsőkig kizsigerelt intézményi háttérre gondolok.
A mohácsi csata 490. évfordulóján Nekünk mégis Mohács kell címmel jelent meg tanulmánykötet, amiben Botlik Richárd egy kritikai recenzióval jelentkezett. – Sértődötten fogadta a szakmai „elit”, az MTA BTK Történeti Intézetének igazgatója, Fodor Pál „jóváhagyásával” írott válaszukban a kötet szerkesztői szerint nem ismerem a történészszakma alapelveit, nemcsak fordítani, de még olvasni sem tudok (pedig a kötet függelékében szerepelnek fordításaim) – mondta.
A reakciókat az váltotta ki, hogy II. Lajos halálának és megtalálásának egyik forrását nem a legkorábbi másolat alapján közölték a kötetben, és erre „bátorkodtam felhívni a figyelmet”. – Recenziómra adott válaszukban ezek a „szakemberek” azt állítják, hogy a filológia egzakt tudomány (mint a matematika?), ugyanakkor szerintük ha a fordítás 90 százalékban egyezik az eredeti szöveg tartalmával, akkor a fennmaradó 10 százalékért értelmetlen azt újrafordítani. Tudom, hogy én is követek el hibát – mindenkinek a munkájában lehet ilyet találni –, de legalább törekszem a 100 százalékra, és nem érem be kilencvennel – mondta Botlik Ricárd.
– Szerintem a megelőző cikkben megfogalmazottakkal szemben jóval árnyaltabb a történészszakma mai helyzete, bár tény, hogy távolról sem ideális – mondta egy szintén fiatalnak számító kutató, Egry Gábor. A Politikatörténeti Intézet főigazgatója szerint „néhány éve még igaz volt, hogy egyre szűkült az elhelyezkedési lehetőségek köre a történészként végzettek számára, de
ez 2010 óta fokozatosan megváltozott, és több a pályázati lehetőség, mint korábban”.
Ilyen például az MTA támogatott kutatócsoport elnevezésű pályázata, melynek koncepciója, hogy egy nagydoktor vezetésével fiatalabb munkatársak vesznek részt egy közös kutatásban. Ma már a korábbi OTKA-pályázatok esetében is vannak olyanok, amik bértámogatásról szólnak, részben, de akár 100 százalékos arányban is. – Tény, hogy ezek 3-4-5 évre szólnak, és erre az időszakra megélhetést is képesek ugyan nyújtani, de a pályázat lejártával semmi nem garantálja a folytatást; könnyen előfordulhat, hogy a fiatal szakember nem tud elhelyezkedni, és esetleg pályát kell módosítania – mondta Egry Gábor. – Létezik még a Bolyai Ösztöndíj, amit sokan az akadémiai doktori cím és vele az akadémiai tagság egyfajta korai belépőjének tartanak, de ez viszonylag alacsony összeget jelent, és még szakmán belül is csak egy szűkebb kör tud hozzájutni, és van a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal többféle pályázata, ahol bőven van pénz, de a követelmények miatt – nemzetközi kutatásokba való bekapcsolódás, magas idézettség a nemzetközi tudományos folyóiratokban – magyar vonatkozású témával foglalkozó történészek számára ez nagyon korlátozottan áll nyitva.
Egry Gábor szerint ugyanakkor 2010 óta megfigyelhető egy ellentmondásos folyamat:
a kormány az általa gründolt, vagy hozzá közel álló szereplők által vezetett történeti intézeteket látja el milliárdos nagyságrendű támogatásokkal, mint például a Szakály Sándor által vezetett Veritas Történetkutató Intézet vagy a Schmidt Mária alapította Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány.
Ezeknek megvannak a maguk kutatási témái, de természetesen a saját döntésük vagy a kormányé alapján. Ezzel párhuzamosan a kormány maga nyilvánít „emlékévnek” egy-egy történelmi dátumhoz köthető évet, és erre külön támogatási alapot hoz létre. – A folyamat azért ellentmondásos, mert ugyan a korábbihoz képest soha nem látott mennyiségű pénz áramlik a rendszerbe, de a kormány a saját maga politikavezérelt céljai alapján végül is az egész magyar történésztársadalom működését alapvetően befolyásolja. Könnyű elképzelni, hogy ha van egy adott emlékév, amire 1-1,5 milliárdot különítenek el, és milliós pályázatokat írnak ki, aki él és mozog, megpróbál abban a témában kutatást indítani – mondta Egry Gábor. Ezekre is érvényes viszont, hogy amint lejárnak, a további kutatási lehetőség nincs garantálva.
A Politikatörténeti Intézet főigazgatója szerint nem szerencsés „Budapest–vidék” ellentétpáron keresztül láttatni a hazai történészszakma problémáit, mert
uniós támogatásokból mára komoly forrásokat szerezhetnek a vidéki műhelyek is, ezekhez a pénzekhez viszont a budapesti intézmények nem juthatnak hozzá.
– A Campus Hungary programra csak vidéki intézmények pályázhatnak, és Egerben Romsics Ignác például az ország egyik legjobb doktori iskoláját hozta létre – mondta Egry Gábor. Az elmúlt tíz évben 710-en szereztek PhD fokozatot, Egry szerint ennyi embert valóban nem tud felszívni a hazai intézményrendszer. Ráadásul az „állami szférában a máig jelen lévő alulfinanszírozottság természetes módon eredményezett oligarchizálódást, valóban az a helyzet, hogy van néhány befolyásos szereplő, akik komoly források fölött rendelkeznek, és egy fiatal előrejutása, egzisztenciája azon is múlik, velük milyen kapcsolatban van”. Mint mondta, neki korábban az állami szférától független intézeti kutatóként, majd ma intézményvezetőként szerencsés a helyzete, mert pozíciója megteremti azt az egzisztenciális hátteret, ami a kutatómunkához kell.
