A családban és a politikában sem bíznak a magyar fiatalok

Szabó-Tóth Kinga szociológus szerint ha jó lenne itt élni, és lennének közösségek, nem hagynák el ennyien az országot.

– Miért nem fordítanak ennek hátat, miért nem válnak lázadóvá? Az ifjúságkutatás szerint a „forradalmárok” aránya a fiatalok körében tíz százalék.
– Nem fűti őket a tettvágy. Nem akarnak forradalmat, semmit nem akarnak. A fiatalok fele követi a szülői mintát, fel sem vetődik, hogy megkérdőjelezze. Macerálni kellene őket oktatóként, hogy ne süllyedjenek bele az apátiába.

– Saját hallgatóival kapcsolatban mit tapasztal? Képesek kilépni a közönyből?
– Igen! De rendkívül sokat kell őket motiválni. Vannak olyan óráim, ahol a diákok csak ülnek, mint a növény. De szerintem lehet jól kérdezni, be lehet vonni a fiatalokat. Ki lehet deríteni, miben jók, miben tehetségesek, mi érdekli őket. Persze a tanárokat sem hibáztatom, mert ez rengeteg pluszenergiát igényel. Egyébként szánalmasnak tartom, hogy az oktatás még mindig ismeretek visszabüfögését követeli meg. Nekem volt egy fizikatanárom, aki csak annyit kért, hogy minden órára hozzunk három jó kérdést. Az életben ez nagyon lényeges. Csak meg is ijednek tőle az emberek.

– A politika is?
– Persze. Politikusként, de tanárként is ijesztő olyanokkal dolgozni, akik nem fogadják el egyből, amit az ember mond, hanem rákérdeznek. Sok függ attól, hogy mi a politikának a célja. Ha az, hogy ne érdeklődjenek a fiatalok a közélet iránt, bégessenek, mint a bárány, és ne legyenek önálló gondolataik, akkor lehet ilyen rendszereket működtetni. De látjuk, hogy a kimeneti oldalon ott vannak a boldogtalan emberek. Depressziós a magyar, de rámondjuk, hogy „hát eddig is így volt”.

– Hozták már zavarba a hallgatói?
– Hogy a fenébe ne! De azt mondom, bárcsak hoznának még többször zavarba! Nincs rossz kérdés, sőt sokszor jó válaszból is több van. Ezért kellene a pedagógiának „nyitott végű” feladatokkal dolgoznia. Mert az életben sincs bevált recept. A jelenlegi oktatás nem arra kondicionál, hogy egy feladatnak sok jó megoldása lehet. Pedig ha a XXI. század jó valamiért, ezért jó: az élet is nyitott végű feladat. Csak ráneveljük a fiatalokat arra, hogy a tanár vagy a politikus megmondja, merre van előre. Pedig az életben sokkal inkább neked kell kitalálnod magad, és ez a saját személyes felelősséged.

– Posztszocialista jelenség, hogy szeretjük a kész receptet, nem szívesen vállalunk felelősséget?
– Szerintem nem feltétlenül csak erről van szó. A paternalista államnak régebbi hagyománya van Magyarországon. Nyilván van köze a szocializmushoz, de 2018-ban olyan generációkat tanítunk az egyetemen, amelyek már 1989 után születtek, és mégis ott van a paternalizmus szelleme: nem kell magadról gondoskodnod, úgyis lesz valahogy. Ezt megtartottuk, ahogy az oktatási módszereket is, amelyek ebbe az irányba mutatnak. Régen jártam iskolába, de a fiam oktatásában is ugyanazok a módszerek.

– Említette, hogy a hallgatói is hajlamosak néha növényként viselkedni, de mégiscsak félmillió ember ment el az utóbbi években külföldre, nagyrészt fiatalok. Ez mindig nagy vállalkozás, nem hiszem, hogy egy növény belevágna.
– Ezért nem szabad általánosítani. Az ifjúságkutatás nyilván azokat vizsgálja, akik itthon maradtak. Nagy az ellentmondás egyébként, mert az itthon maradókat lasszóval kell fogni az Erasmus-ösztöndíjakra. A fiatalok nagy részének, mint általában a magyaroknak, merev a gondolkodása. Azt is tapasztalom, hogy nincs önbizalmuk. Például az a meggyőződésük, hogy nem tudnak angolul. A nyelvoktatás hagy kívánnivalót maga után, de ők nem is mernek beszélni. Megtanulták diákként, hogy ne legyenek kérdéseik, az iskolában arra nevelték sokukat, hogy nem lehet igazuk. Nem gondolják, hogy képesek megállni a helyüket külföldön. Nem bíznak a jövőjükben, a körülöttük lévő világban, magukban sem. Kultúraváltás kellene: hogy arra vezessék őket már az általános iskolától, hogy ki merjék mondani, amit gondolnak, és meg merjék kérdőjelezni, amit a szüleik, a tanáraik mondanak. Ez természetes jelenség, megvan a helye az életútban. Sokat ártunk a fiataloknak, ha a régi berögződéseket hangsúlyozzuk, és megtartjuk őket a növényi állapotban. Utána nehéz lesz őket rábeszélni arra, hogy „az élet kaland, vállalj gyereket!”. A jövőt pénzügyi juttatásokra nem lehet építeni.

– Mitől jönnének haza a fiatalok? Mennyit számít a pénz?
– Ha jó lenne itt élni, ha kötődnének közösségekhez, lennének társas kapcsolataik, és jól éreznék magukat, valószínűleg nem mennének el pusztán a fizetés miatt. De Magyarországon a legtöbb területen függőségeken, kölcsönös lekötelezettségeken és félelmeken alapuló, hierarchikus rendszerek működnek. Azt szeretik, ha valaki nem beszél, nem lát, nem hall, csak teszi a dolgát. „Elvan.” Persze nem lehet mindenki lázadó, konformisták nélkül semmilyen rendszer nem működik. De lehessenek újítók is, akik rugalmasak, innovatív megoldásokat keresnek. Legyen szabadsága az embernek, hogy a szerepek között döntsön. Így lehetne élhetőbb országot építeni, ahová szívesebben hazajönnének a fiatalok. Talán az is segítség lenne nekik, ha kiszámíthatóbb lenne a rendszer, nem változtatnák folyton.

– Egy előadásában arról beszélt, érdemes lenne ránézni a fiatalokra, mielőtt társadalompolitikát csinálunk nekik. Mennyire hajlandó erre a politika? Hányan foglalkoznak egyáltalán családszociológiával Magyarországon?
– Két kezemen meg tudom számolni a terület komolyabb kutatóit. Voltak jó példák, amelyekre próbált figyelni a politika. Ilyen volt a népesedési kerekasztal, amely tíz éve indult, és akkor működő fórumnak tűnt. A Kopp Mária nevével fémjelzett mozgalomban valóban elkezdődött a gondolkodás szakértők bevonásával, voltak érdemi javaslatok, meg olyanok is, amelyek az élettől idegenek. Például hogy egyetemista korukban szüljenek a nők. Erre azt tudom mondani, hogy nem lehet visszamenni az időben, akik diplomát szereznek, nem akarnak harminc előtt szülni, csak ha megalapozták a jövőjüket. Valódi párbeszéd kellene a fiatalokkal. Közben vannak jó intézkedések is, de nem felelnek meg mindenkinek.

– Például?
– Gyes, gyed mellett vissza lehet menni dolgozni. És megváltoztatták a munka törvénykönyvét. A kisgyerekes nőknek kötelező megadni a részmunkaidő lehetőségét. Persze kérdés, abból a pénzből megélnek-e. Más országokban meg lehet figyelni, hogy a termékenység együtt mozog a női munkavállalási rátával. Ott magasabb, ahol a nők visszatérhetnek a munkába, mert rugalmas a munkaerőpiac.

– Ezek szerint nem az van, hogy bedobjuk a rendszer tetején a családi otthonteremtési kedvezményt vagy más juttatásokat, az alján meg kiesnek a gyerekek?
– Az ilyen intézkedések hatása csak hosszú távon mérhető. Viszont olyan mérések vannak, hogy ha nem lennének családtámogatások, akkor a magyar gyerekes családok fele létminimumhoz közeli állapotban tengődne. Riasztó. Kellenek támogatások, más kérdés, hogy azt kell-e támogatni, aki egyébként is megvenné a házat, megszülné a harmadik gyereket. Politikai ideológia kérdése, hogy melyik rétegnek akarunk kedvezni. Sokféle szociálpolitika van. A szavazók döntsék el, hogy melyiket akarják. A lengyeleknél egyébként hasonló a termékenységi ráta, mint nálunk, de jóval kevésbé bőkezű a családtámogatás. Nem tudom a jelenség okát, de talán megerősíti a véleményemet, hogy a pénzügyi ösztönzők nem elegendők.

– Az egyenlőbb teherviselés a családban nem segítene? Talán idővel megszoknák a munkaadók, hogy egy családos férfinak ugyanúgy vannak szülői kötelezettségei, mint egy nőnek.
– Magyar férfiakkal is konzultálok, és elég konzervatívak. Talán a magyar nők is. Megvannak az éles szereposztások: a férfi a kenyérkereső, neki kell eltartania a családot. Lehet, ha rugalmasabb lenne a gondolkodás, mint a skandináv országokban, akkor az meglátszana a termékenységi rátán. Lépést kellene tartani a világgal. Nem arról szól, hogy milyen helyzetet szeretnénk teremteni, mert a helyzet már itt van: több nő végez a jogi, közgazdasági karokon, mint férfi. Ehhez kellene igazítani a gondolkodást. De az értékkutatások azt mutatják, hogy merevség van a magyar fejekben. A munkaadókéban és a munkavállalókéban is.

– Nemrég belekezdett egy kutatásba, amelyben a válások okait keresik. Lehet törvényszerűségeket találni emögött?
– Vannak társadalmi rétegek, ahol máig úgy gondolják: az elvált ember már nem ugyanolyan. Magyarországon minden második kapcsolat válással ér véget. Rossz a statisztika, de semmit nem mond el a kapcsolatok minőségéről. Mondjuk arról, hogy sokan nem váltak el, de külön élnek. Vagy hogy együtt élnek a felek, de csak azért, mert eladósodtak negyven évre. A statisztikában boldog házasságként jelennek meg, miközben frusztráló kapcsolatok és veszélyesek; gondoljunk arra, milyen hatásuk lehet az egészségre, a kapcsolatban nevelkedő gyermekekre. Sokat elárul, hogy a fiatalok mennyire ábrándulnak ki a házasságból: azt látják, hogy az egész csak látszat.

– Volt néhány éve egy „nemzeti párválasztó”, amely azonnal köznevetség tárgya lett. Látszott, hogy nem jó az irány. Be lehet avatkozni kívülről az olyan ügyekbe, mint a párválasztás?
– Nálunk az egyetemen van egy szabadon választható kurzus, a témája a párválasztás, a szerelem szociológiája és a családi kapcsolatok. Rengetegen felveszik. Nem foglalkoztatják őket a kérdések, de felveszik a kredit miatt. És amikor a végén megkérdezzük őket, azt mondják: olyan dolgokról volt szó, amilyenekre nem is gondoltak korábban. Konfliktuskezelési technikákról, pszichológiai folyamatokról. Boldogabban jönnek ki a kurzusról, komolyan mondom. Az egyetemek nem akarnak ilyesmivel foglalkozni, mégis kell. Már csak azért is, mert a hallgatók problémái lemorzsolódás formájában is megjelenhetnek, a hallgatói létszám pedig érdekli az egyetemet.

– Van ma ifjúságpolitika Magyarországon?
– Nincs. Inkább családként szólíttatnak meg a fiatalok. Mintha a politika tényleg nem számolna velük cselekvőképes állampolgárként. A fiatalok is így érzik. Pedig akinek fontos az ország, szerintem ezen változtatnia kellene. Az emberek egyébként is áhítják a párbeszédet. Annyit hallgatták már a széthúzást, hogy szerintem üdítő lenne a változás.

– Nem lehet, hogy sokan inkább a sárdobálást áhítják? Jó a frusztrációk levezetésére.
– Igen, és van is rá tudományos magyarázat. Van egy elmélet, hogy ha egy generáció sokat szenvedett, szűkölködött, sokat is fog ütni. Utálni fogja a kisebbséget, a másként gondolkodókat vagy bárkit. Egymáson verik le a sérelmeket a generációk és a politikusok is. A politika rájátszik a frusztrációkra, hogy maga mögé állítson egyes csoportokat. Magyarországon még mindig lehet ezzel politikai sikert elérni, ami szomorú.