Sosem láttunk még olyat, hogy egy kocsmai nyilatkozót két nő próbált volna lebeszélni arról, hogy szóba álljon velünk. De olyat is ritkán, hogy a nyilatkozó nagyon, de nagyon szeretett volna beszélni velünk. Nyírcsaholyban pontosan ez történt. Ezért aztán izgatottan vártuk, hogy a mosolygós évődés után mi a véleménye a rózsatetoválásos férfinak K. Gyuláról, a családi pótlékkal elkerekező helyettesítő postásról.
– Az egy fasza gyerek! Komolyan mondom!
– De miért?
– Mert megcsinálta azt, amire olyan sokan csak gondolni mernek. Hogy egyszer csak itt hagy mindent.
– Fasza gyerek? Azért mégiscsak ellopta az itteniek családi pótlékát – vetjük közbe.
– Jó, hát nem azt mondom, hogy követendő példának tartom, amit csinált, de megértem. A családi pótlékról meg – itt tart egy kis szünetet. – Átkozták is rendesen a cigányok, hogy a rák egye ki a szívét, meg mit tudom én, miket mondtak rá. De hát megkapták a pénzüket hamar. Meg ők is foghatnák magukat, aztán mehetnének a közmunkáról máshová dolgozni.
– Mennek is el a megyéből sokan ezért.
– Hát igen, én is úgy jöttem vissza. Ez az én keresztem.
Nyírcsaholy postahivatalán két hirdetés van kiakasztva. Az egyik szerint Bélánál kell érdeklődni eladó „hizóért”, a másik pedig a kézbesítői állást hirdeti. Megkérdeznénk, hogy K. Gyula utódát keresik-e, de a hivatal vezetője, ahogy a polgármester is, a rendőrség kérésére nem nyilatkozik. Zajlik a nyomozás, ugye.
Pedig K. Gyula kriminalisztikai szempontból nem sok elvarratlan szálat hagyott maga után. Eleve: a biciklijét otthagyta Mátészalkán, a Tesco mellett. Aztán megvan szinte a teljes összeg is a postástáskából: csak az útiköltség és egy, a velencei karneválon a mostohalányának vásárolt baba ára hiányzik a családi pótlékokból. Mikor megtudta, hogy keresik Magyarországon, hazajött. Kapcsolatba lépett egy mosonmagyaróvári ismerősével, aki leadta ezt az információt a rendőröknek, akik el is kapták a hazatérő szökevényt. És mivel K. Gyula nem tagadta, sőt beismerte tettét, amikor vallomást tett, így szabadlábon védekezhet.
Nem az évszázad bűnügye és nem is eredeti, ha úgy vesszük. Pár esztendővel ezelőtt egy debreceni és egy szekszárdi postás is ugyanazt gondolta, amit K. Gyula, és egy görbe nap reményében elhajtottak a rájuk bízott pénzzel. Úgyhogy mi nem a bűnre magára vagyunk kíváncsiak, hanem arra, hogy a nyírcsaholyiak szerint mi vezethetett nála ide.
– Hogy mi? Megmondom én neked! Valószínűleg az, hogy ez a szegény fickó felkelt, fogta a kis postástáskáját, elindult, és arra gondolt, hogy ma 1500 forintért fog kutyagolni. És ehhez nem volt sok kedve. Én valahol megértem – mondja virágtetoválásos nyilatkozónk. – Nagyobb összegbe kellett volna belenyúlnia a postásnak. Mert hiába volt becsületes, meg hiába költött ilyen keveset, ő is azt fogja kapni, amit azok, akik odafent lopnak százmilliókat. Na, ez a baj, hallod.
A falu közepén álló forráshoz sorba jönnek az asszonyok. Ugyanolyan elhasznált, szivárványos cekkerben hoznak ugyanolyan PET-palackokat. Egyiküknek jár a pótlék, csak épp nem K. Gyula vitte ki neki. Úgyhogy az ügyről nem tud sokat mondani.
– Sokan mennek el egyébként Nyírcsaholyból? Már nem úgy, mint a postás
– Mennek is el, de jönnek is ide.
– Kik?
– Ukránok, románok. De velük nincsen baj. Elvannak szép csendben a falu végén.
– Akkor kikkel van baj?
– Hát a menekültekkel, akik robbantgatnak összevissza.
– Ők is jönnek Nyírcsaholyba?
– Nem. Ők nem.
Az ivóban több a pálmafa, mint a vendég, de ebből nem kell messzemenő következtetést levonni. Egyrészt csak telelnek itt a közeli presszó kerthelyiségének növényei, másrészt egyáltalán nem rossz eredmény napközben az az öt vendég. Mikor a kocsmárost a postásról kérdezzük, széles mosoly terül szét az arcán.
– Nem akarok bántani senkit, de buta ember volt. Hát hogy gondolta, hogy ilyen kevéske pénzzel kereket tud oldani? Hát nem csoda, hogy hamar elkapták!
Az asztalnál ülnek többen is. Egyszer csak felcsattan egy mély, borízű hang.
– Bezzeg a nagy lopásoknál! Ott nem fognak meg fent, Pesten senkit – mutatóujj emelkedik a magasba, de hiába. Jön a riposzt a pult felől.
– Na de várjál, Pisti, ezt nem úgy kell nézni. Hanem úgy, hogy sok szegény embernek milyen sokat számít az a kevés pénz. Úgy azért más ám – szól vendégének a kocsmáros. Nincs most mosoly az arcán. Semmilyen, nemhogy széles. Pontosan nem tudni, mennyi pénz volt K. Gyulánál, a helyi sajtó több százezerről ír, az általunk megkérdezett nyírcsaholyiak következetesen 900 ezer forintról mesélnek. Ebben az ivóban is ezt az összeget emlegetik folyamatosan.
– Nekem erről a véleményről az a véleményem, hogy mindenkinek van egy téglája a börtönben. Neki is, a postásnak is, nekem is – mondja egy sör és egy feles elfogyasztása után egy sapkás helyi. Sildigazítás után fejti ki, mire is gondol pontosan. – Mindannyian elkövethetünk egyszer valami ostobaságot, és akkor megyünk a hűvösre. De persze az is lehet, hogy nem váltjuk be a téglánkat soha – mondja.
– Nem volt szép, amit a romákkal tett – mondja K. Gyuláról egy gyermekei társaságában siető asszony. Többet nem szeretne mondani az ügyről. A jelenet pár utcával arrébb megismétlődik, szinte szó szerint. Gyerekek jönnek szembe az úton, középen a babakocsit toló anyuka. Egészen addig boldogan nevetgélnek, amíg fel nem hozzuk a postást meg a megutaztatott családi pótlékot.
– Mocskos egy dolog volt, amit a csinált.
– Késve megkapták azért a pénzt?
– Meg, de akkor is.
Zörgő biciklivel jön egy férfi, aki nem sajnálja K. Gyulát, de nem is haragszik rá. Ő is azt mondja, hogy sokkal több pénzt kellett volna magával vinnie, „mint a nagyoknak”, akkor nem lenne bajban. És hogy megpróbált elmenni innen? Nos, azon sem csodálkozik.
– Hát nézzen ránk, itt csicskulunk közmunkán! Mert nincs más! És sem most, sem előtte nem loptunk soha, akármit is mond a Lázár János. Ugyan már!
Szétnyitott tenyerét mutatja nekünk, azon is négy ujját. A hüvelykujja hiányzik, bedarálta valamikor egy mezőgép.
– Négy gyermekemet neveltem fel és taníttattam ki. Mert amikor még volt rendes munkám, Pesten varrattam magamnak méretre öltönyt, aztán úgy mentünk a Budai Parkszínpadba. Ma meg – a sárra és a kátyúra mutat, amelyben csillog a befagyott pocsolya.
K. Gyula „körzetének” utolsó házai egyikében épp nyílászárócsere zajlik. Nem helyiek a munkások, de hallottak az esetről, mert a postás nem csak itt helyettesített.
– Nem egyszerű arcok vannak mostanában a postán. De nem is csodálom, hogy folyton cserélődnek, mert itt azért sok mindent ki kell bírniuk, és hát nem fizetik túl őket.
– Mi mindent kell kibírniuk?
– Hát ott van a telep, ugye – mondja jelentőségteljesen, szemöldökét felhúzva egyikük, a telep szót külön megnyomva.
– Ott úgy várják őket, mint a messiást. De van ám más is. Az uzsorások. Hallani olyat, hogy húsz-harmincezret adnak a postásoknak, hogy tartsák vissza a családi pótlékot pár napig.
– És ez mire jó?
– Hát ketyeg az idő, és közben nő a kamat.
Mátészalka irányába indulunk hazafelé, mellettünk fut a bicikliút, amelyen K. Gyula eltekert a családi pótlékkal. Nem közlekedik rajta se robbantani vágyó be-, se több pénzre vágyó kivándorló. Nem jönnek rajta se ukránok, se románok. Ekkor aztán eszünkbe jut az egyik kocsmában hallott, viccesnek szánt mondat. Hogy tulajdonképpen K. Gyula volt az első, aki „rájött, hogy mégiscsak jó valamire ez a bicikliút”.
