A „független” sajtóról

Az zavarja valójában a balliberális szcénát, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan a saját történetkeretezése uralja.

A progresszió csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban.

A humanista morál ezen, önfeláldozóan következetes képviselői persze külföldről is kapnak szellemi muníciót érvelésük alátámasztásához. Nem meglepő módon például tavaly novemberben a nyílt társadalom hálózatához tartozó „médiaszervezetek” álltak fel gyors reagálású hadtestként, és „nemzetközi sajtószabadság-missziót” szalajtottak Magyarországra. Három egész napot felölelő oknyomozó turnéjukat követően arra a megállapításra jutottak: hazánkban „szisztematikus módon lebontották a média függetlenségét (…) szándékos manipulációval elhallgattatták a kritikus sajtót”. Mindennek a következménye pedig, hogy „új ideológiai törésvonal” jött létre, természetesen a „független média” és a „kormánypárti propaganda” között.

Mondhatnánk, hogy itt sincs új a nap alatt, de inkább nézzük meg, miből is fakad ez a kényszeres önigazolási reflex. Az ilyen és hasonló, szélhámossággal megtámogatott balos átverési kísérleteket az motiválja ugyanis, hogy Magyarországon „illiberális médiamodell” épül, és „félő, hogy a receptje még elterjed a régióban”. Tehát valójában nem a „médiapluralizmus” állítólagos csorbulásáért aggódnak a nyílt társadalom hazai és nemzetközi barátai, hanem az idegesíti őket, hogy nem az ő szájízük szerinti, vagyis egy nem liberális dinamika is jelen van már a magyar nyilvánosságban.

Az általuk előadottakból ugyanis az következik, hogy egy országban akkor „egészséges” a médiahelyzet, ha a közbeszéd- és politikaformálás fórumait a liberális narratíva dominálja – ahogy ez történt Magyarországon is egészen a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Amikor hazánkban a baloldali és progresszív oldal kezében volt a valóság értelmezésének kvázimonopóliuma, az a legtermészetesebb dolog volt a világon. Nem az frusztrálja tehát a kultúrmarxistákat – akik fel vannak háborodva, ha politikai aktivistának bélyegzik őket –, hogy megszűnt volna a sajtószabadság, hanem az, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan az ő történetkeretezéseik uralják. Ők azonban úgy vélik, az a normális, ha ez így van, ezért a saját szempontjukból véleményterrornak élik meg a szellemi konkurenciát.

A sugalmazásokkal szemben azonban nem azt nevezik médiaegyensúlynak, ami a kilencvenes évek rablóprivatizációja után a hazai sajtópiacon megvalósult. És nem is az a média-pluralizmus, ahol a magukat semlegesnek minősítő újságírók a nemzetközi ballib sajtó legközhelyesebb fixa ideáit ültetik át magyar nyelvre. A jó újságírás nem egyenlő vágyvezérelt gondolatok bepötyögésével arról, hogy mikor bukik már meg az Orbán-kormány, és nem is azonos világpolitikai események polkorrekt madárnyelvbe öltöztetett értelmezésével. A progresszió igazából nem is híve a „jó újságírásnak” és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol burkolatlan eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket.

A teljes írást IDE kattintva tekinthetik meg.