A „független” sajtóról

Az zavarja valójában a balliberális szcénát, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan a saját történetkeretezése uralja.

Az zavarja valójában a balliberális szcénát, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan a saját történetkeretezése uralja.

„Vésd jól az eszedbe: a sajtó az ellenség. Írd fel ezt százszor egy táblára, és sose feledd el” – ezt jó ötven évvel ezelőtt mondta Richard Nixon republikánus amerikai elnök, és kapott érte hideget-meleget a fősodratú liberális médiától. Mert hát az mégiscsak hallatlan, hogy bárki – pláne egy ilyen „veszélyes” és „együgyű” államfő – minősítgetni merészelje az újságokat, az újságírókat, magát az újságírást!

Nagyot fordult persze azóta a világ: manapság mind Amerikában, mind Európában éppen a globalista elitek és a velük szövetkező „értelmiség” osztja fel, címkézi meg a sajtót. E szerint van a liberális ízlést kielégítő és éppen ezért természetesen objektív és semleges újságírás – minden más pedig pártos görcsölés, hovatovább hírhamisítás. Visszatérő elem ez jó pár éve a hazai ellenzéki körök érvelésében is: a „magyarországi közállapotok” állítólagos megrontásáért – a kormány mellett – a jobboldali média a felelős. Ahogy igen inkluzív jelleggel a Népszabadság hirdette magát egykoron – „más újság nincs” –, úgy pörögnek ma az indexes kisvideók „nincs másik valóság, nincs másik igazság” szlogennel (persze, hogy nincs, az övék van csak, nyilván).

A dolog úgy áll, hogy a „szakmaiság” jelszava mögé bújva balliberális körök azt hirdetik részrehajlásmentes, független és „pártok fölött álló” újságírásnak, ami politikai szempontból saját liberális ideológiájuk propagálására szolgál. Saját értékeiket – mint amilyen a multikulturalizmus, a genderideológia, a politikailag korrekt nyelvezet vagy az emberi jogi fundamentalizmus – állítják be semlegesnek, egyféle általánosan és univerzálisan tételezett normának. És azt szándékoznak elhitetni a publikummal, hogy innen „mérhető”, mi minősül elfogultnak vagy elfogulatlannak. Az tehát a „független és objektív”, mi több, „oknyomozó” újságírás, amely például a migráció jelenségéhez megértéssel közelít, és együttérzést kelt a bevándorlók iránt az olvasókban. Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek”, ha a cikkek őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes érzékeny csoportokat meg ne sértsenek. Ha egy szerkesztőség ezzel a hangvétellel szembemegy – értsd például: rávilágít a multikulti csődjére, vagy nem hajlandó a polkorrekt nyelvezetet használni –, az azonnal „elfogult”, „politikailag motivált” újságírásnak minősül. Tehát az újságírás ha nem az aktuális progresszív ortodoxia üzeneteit közvetíti, valójában nem is nevezhető annak.

A progresszió csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban.

A humanista morál ezen, önfeláldozóan következetes képviselői persze külföldről is kapnak szellemi muníciót érvelésük alátámasztásához. Nem meglepő módon például tavaly novemberben a nyílt társadalom hálózatához tartozó „médiaszervezetek” álltak fel gyors reagálású hadtestként, és „nemzetközi sajtószabadság-missziót” szalajtottak Magyarországra. Három egész napot felölelő oknyomozó turnéjukat követően arra a megállapításra jutottak: hazánkban „szisztematikus módon lebontották a média függetlenségét (…) szándékos manipulációval elhallgattatták a kritikus sajtót”. Mindennek a következménye pedig, hogy „új ideológiai törésvonal” jött létre, természetesen a „független média” és a „kormánypárti propaganda” között.

Mondhatnánk, hogy itt sincs új a nap alatt, de inkább nézzük meg, miből is fakad ez a kényszeres önigazolási reflex. Az ilyen és hasonló, szélhámossággal megtámogatott balos átverési kísérleteket az motiválja ugyanis, hogy Magyarországon „illiberális médiamodell” épül, és „félő, hogy a receptje még elterjed a régióban”. Tehát valójában nem a „médiapluralizmus” állítólagos csorbulásáért aggódnak a nyílt társadalom hazai és nemzetközi barátai, hanem az idegesíti őket, hogy nem az ő szájízük szerinti, vagyis egy nem liberális dinamika is jelen van már a magyar nyilvánosságban.

Az általuk előadottakból ugyanis az következik, hogy egy országban akkor „egészséges” a médiahelyzet, ha a közbeszéd- és politikaformálás fórumait a liberális narratíva dominálja – ahogy ez történt Magyarországon is egészen a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Amikor hazánkban a baloldali és progresszív oldal kezében volt a valóság értelmezésének kvázimonopóliuma, az a legtermészetesebb dolog volt a világon. Nem az frusztrálja tehát a kultúrmarxistákat – akik fel vannak háborodva, ha politikai aktivistának bélyegzik őket –, hogy megszűnt volna a sajtószabadság, hanem az, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan az ő történetkeretezéseik uralják. Ők azonban úgy vélik, az a normális, ha ez így van, ezért a saját szempontjukból véleményterrornak élik meg a szellemi konkurenciát.

A sugalmazásokkal szemben azonban nem azt nevezik médiaegyensúlynak, ami a kilencvenes évek rablóprivatizációja után a hazai sajtópiacon megvalósult. És nem is az a média-pluralizmus, ahol a magukat semlegesnek minősítő újságírók a nemzetközi ballib sajtó legközhelyesebb fixa ideáit ültetik át magyar nyelvre. A jó újságírás nem egyenlő vágyvezérelt gondolatok bepötyögésével arról, hogy mikor bukik már meg az Orbán-kormány, és nem is azonos világpolitikai események polkorrekt madárnyelvbe öltöztetett értelmezésével. A progresszió igazából nem is híve a „jó újságírásnak” és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol burkolatlan eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket.

A teljes írást IDE kattintva tekinthetik meg.