Virágvasárnap van, a húsvét előtti utolsó vasárnap. Felhévizy Félix tavaszi nagytakarításba kezdett. Úgy döntött, hogy a rendrakást a komódjával kezdi, amelynek nehéz fiókjaiban különféle iratok, dokumentumok, szerződések és még számos egyéb selejtezésre váró kacat sorakozott.
A hírlapíró bízott benne, hogy gyorsan végez majd a szortírozással, azonban amikor az első fiók tartalmát kiborította a padlóra, kicsúszott a papírhalmazból egy régi kartonlapra kasírozott fénykép, amely a dédszüleit ábrázolta. Egy, a század elején, műteremben készült kép volt, a hátlapján – cirádás betűkkel szedve – a fotóműterem nevével és címével.
Felhévizy kezébe vette a kissé megsárgult képet dédszüleiről és eszébe jutottak nagymamája régi családi történetei, amelyeket tátott szájjal hallgatott gyerekként, hason fekve a szőnyegen. Csodálatos, feledhetetlen emlékek ezek. De Felhévizy szívében a visszaemlékezés jóleső érzése aggodalommal vegyült. Hiszen most, amikor a szörnyű koronavírus-járvány sötét árnyéka főként az idős emberekre vetül, féltőn kell gondolnunk a szüleinkre, nagyszüleinkre, hiszen rájuk leselkedik a legnagyobb veszély. Vigyáznunk kell rájuk, vigyáznunk kell a családunkra, mert az a legnagyobb kincs. Hiába szajkóznak mást a káosz és anarchia hívei, a család az a fundamentum, amire bátran lehet és kell is építkezni.
Ezek a gondolatok jártak a hírlapíró fejében, miközben nagy műgonddal elhelyezte íróasztalának központi helyén a dédszüleiről készült, kissé megsárgult kartonlapra kasírozott fényképet.
