Nemzeti horizont – Korszakváltás indult az elmúlt tíz évben

A Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) húsz év késlekedés után, a posztkommunizmust maga mögött hagyva zárta le végérvényesen a rendszerváltoztatás folyamatát – így foglalható össze Békés Márton elemzése, amelyet a XXI. Század Intézetnek készített, s amelyből az is kiderül: a mögöttünk hagyott évtized egy paradigmaváltó, konzervatív korszak kezdőpontját jelentheti.

2010. április 11., amikor kiderült, a Fidesz–KDNP megnyerte a választások első fordulóját Fotó: MTI/Beliczay László

A XXI. század harmadik évtizedének kezdőpontján állva lehetőségünk van nemcsak a mögöttünk hagyott évtized, hanem az 1989 után eltelt harminc év áttekintésére is. Sőt, fontos tudatosítanunk: az I. világháború végeztével olyan „új világ született” (Schmidt Mária), amely éppen napjainkban adja át a helyét valami másnak – kezdi elemzését Békés Márton történész, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője.

A lázadás évtizede

A hidegháború – a közép- és kelet-­európai rendszerváltoztatásokkal, a szovjet csapatok térségből való kivonásával és a Szovjetunió felbomlásával – véget ért, a szovjet dominanciát biztosító integrációs keretek (KGST, Varsói Szerződés) megszűntek, a transzatlanti érdekeket érvényesítő intézményrendszer (IMF, EU, NATO, Világbank, WTO) pedig kiterjedt. A ’90-es években úgy tűnt, hogy az amerikai liberális demokrácia és a globális kapitalizmus egymással természetes szövetséget kötő rendje egyúttal a világ rendje is lesz. Az első repedést a 2001. szeptember 11-én bekövetkező New ­York-i terrormerénylet okozta, a másodikat pedig a 2008-ban a spekulatív hitelpiacokról kiinduló világgazdasági válság.

Egészen Donald Trump elnökségéig egy olyan, adminisztrációkon átívelő, negyedszázados (1991–2016) demokrácia­exportáló ciklusról beszélhetünk, amely az amerikai típusú globalizáció és a liberális demokrácia terjesztését szolgálta. A 2010-es évek mindezekkel szemben egyértelműen a lázadás évtizede volt, hiszen egészen más karakterrel bírt, mint a történelem végét jelző illúziók által fűtött ’90-es évek vagy az annak haloványabb folytatását jelentő ezredforduló utáni évtized – fejti ki a történész.

Változó értékek

Ezt támasztotta alá a 2010-es magyarországi belpolitikai fordulat, a lengyel Jog és Igazságosság (PiS) 2015-ös, földindulásszerű győzelme, valamint az európai migrációs krízis szintén 2015-ös nyilvánvalóvá válása. Az évtized második felében az európai szuverenista/nemzeti pártok (AfD, Fidesz-KDNP, Liga, Nemzeti Tömörülés, PiS, Vox) további sikerei valóságos „populista hullámot” jelentettek az addig uralkodó európai kozmopolita-technokrata elitek ellenében, amelyek ennek megfelelő hisztériával is reagáltak rá. Békés Márton szerint az igazán mélyreható változások visszafordíthatatlanságát a ­2016-os esztendő két eseménye jelentette: a brexitnépszavazás döntése értelmében Nagy-Britannia az Európai Unió elhagyása mellett döntött, az Egyesült Államokban pedig Trumpot választották meg elnöknek. Az utóbbi hónapok során – a globalizáció jelenlegi szintjétől és sebességétől korántsem független, sőt épp az által kiváltott – világjárvány söpört végig a világon, és indirekt módon éppen azok az értékek kerültek előtérbe, amelyeken a Nemzeti Együttműködés Rendszere egy évtizede nyugszik.

2010. április 11., amikor kiderült, a Fidesz-KDNP megnyerte a választások első fordulóját
Fotó: MTI/Beliczay László

Liberális árnyék

A balliberális kormányzás nyolc esztendeje, a rendszerváltoztatás utáni posztkommunista húsz év, és az ország szellemi életét 1945 óta meghatározó, immár hatvanöt éves progresszív dominancia 2010-re egyszerre zárult le. A jobboldal kétharmados győzelme és a baloldal katasztrofális veresége, valamint a liberális párt parlamentből való kiesése új helyzetet teremtett, amelyet a későbbi választások végkimenetele csak megerősített. Elkezdődött az a néhány évig tartó folyamat, amelynek során az 1989-90-es rendszerváltoztatás érvényre jutott és befejeződhetett, s egyúttal átadhatta helyét egy új rendszer felépítésének.

A NER egyfelől lezárta a posztkommunizmus gazdasági, politikai és társadalmi világát, miközben máig ­tartóan viaskodik a vele szervesen összefüggő, szívós liberális kulturális hegemónia hosszú árnyékával. Másfelől nem csupán beleilleszkedik a hidegháború utáni világrend szétbomlásának folyamatába, és szinkronban mozog a globális nemzetközi rend átalakulásával, hanem mintegy annak politikai előőrseként viselkedik. Az új korszak értékvilágában az állam, a nemzet, a munka, a család és a határok bizonyosan fontos szerepet kapnak, márpedig – mutat rá a történész – pontosan ezek azok a normák, amelyek az elmúlt tíz évünk államfilozófiáját és kormányzati gyakorlatát is meghatározták.

Nemzeti horizont

A kommunista diktatúrák után következő posztkommunizmus egymással összefonódó politikai, gazdasági és kulturális elitjei 2010 óta úgy gondolják, hogy a NER, vagyis Orbán Viktor kormányzása, ideiglenes lesz – írja Békés Márton. Ma azonban már sokkal inkább tűnik úgy: a 2010-ben kezdődő rendszer prelúdiumként szolgál egy olyan paradigmaváltó konzervatív korszakhoz, amelynek a posztkommunizmus lesz a lábjegyzete. A nemzeti oldallal szemben álló magyarországi ellenzéki erők többnyire külföldi beavatkozással akarják elérni céljaikat, a baloldali-liberális értelmiségiek azonban még nevet sem tudnak adni a 2010 óta fennálló, már most sem ideiglenes rendszernek: legfeljebb Nyugatról importált elnevezéseket használnak rá (féldemokrácia, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer, választási autokrácia), vagy ideig-óráig működő jelszavakat kreálnak. Az utóbbi évtized rendszerének önmagát jelölő szavai (alaptörvény, centrális erőtér, NER, nemzeti konzultáció) azonban nemcsak a széleskörű népi felhatalmazást regisztrálják, hanem vállalják egy még ennél is szélesebb körű, nemzeti horizontú kormányzás feladatát.