Hetek óta folyik a szabadkőművesekről a vita, lapunk hasábjain is. Ezúttal a Népszavában Pók Attila történész szólalt meg, aki nyíltan vállalja szabadkőművességét. A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének korábbi igazgatóhelyettese, a Columbia Egyetem vendégprofesszora úgy fogalmazott: sajátos módon a szabadkőművesség egyszerre látható és láthatatlan: közéleti, karitatív, kulturális megnyilvánulásai nyilvánosak, belső világába azonban, számos más szervezethez hasonlóan, nem bocsát be másokat.
– Aki belülről éli meg a szabadkőművességet, az tudja, hogy olyan társadalmi igényt elégít ki, amilyet az egyházak, politikai pártok, jótékony, szakmai egyesületek nem – mondta Pók Attila. A történész szavai szerint nincs szó a hatalom megszerzéséről vagy más titkos célról. Önmagunk és így társadalmaink tökéletesítése, „a durva kő türelmes csiszolása” a vállalt feladat: a haladás nagyon elvont, de konkrét időszakokban, adott helyeken mégiscsak realizálható lehetőségében hívő, különböző emberek összehozása, véli. Korábban betöltött szerepéről azt mondta: a „szabadkőműves–zsidó–kommunista démon” megfestése a hivatalos propaganda fő eszközévé vált a náci Németországban: a „békeszerető Németország” elleni széles körű kampány fő mozgatóit a nemzetközi zsidóságban, a szabadkőművességben és a marxizmusban jelölték meg. A gondolat egyik magyarországi kifejtője, Somogyi István szerint a trianoni döntést az 1917. június végi párizsi szabadkőműves „világkonferencián” készítették elő, ám Pók Attila szerint a mintegy három tucatnyi, „véletlenszerűen kiválasztott résztvevővel zajló megbeszélés” nem hatott se a háború kimenetelére, se a következményeire.
A történész arra is kitért, Magyarországon sem 1920, sem 1945 után nem került és nem kerülhetett sor kollektív „Trianon-gyászra”.
– A gyász ugyanis azt jelenti, hogy valami visszafordíthatatlanul lezárult, véget ért, a múlt részévé lett. A tágabb értelemben vett magyar és kelet-közép-európai jelen azonban a mai napig Trianonnal kezdődik – fogalmazott.
