„Sosem késő, ezeket a történeteket újra és újra el kell mesélni”

A második világháború végén volt itt egy fiatal generáció, amely – ha nem kommunista hatalomátvétel történik a szovjet hadsereg megszállta országban – klasszikus, a nemzeti függetlenségen alapuló demokráciát építhetett volna – mondta lapunknak Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke a nemrég megjelent, Magyar hősök című kötet kapcsán. A NEB elnöke úgy véli, természetes, hogy máig vannak viták a forradalomról, az igazi veszélyt ’56 emlékére inkább az érdektelenség és a felejtés jelenti.

Budapest, 1956. október 23. Tüntetõ tömeg és teherautón érkezõ katonák a Bródy Sándor utcában a Magyar Rádió épülete elõtt az 1956-os forradalom idején. Fotó: MTI Fotó

– Tehát sok olyan személyiséget gyűjtöttek össze, akik mindkét embertelen rendszerrel szembeszálltak.

– Nagyon jó példa erre Benkő Zoltán, aki részt vett a ’44-es fegyveres diákellenállásban, a kommunisták később aztán őt is letartóztatták. A kihallgatásán az egyik tiszt lefasisztázta, mire ő ezt kikérte magának, mondván, részt vett a Gömbös-szobor felrobbantásában. A tiszt azt válaszolta: aki tudott robbantani ’44-ben, az ’45 után is tud. Egyenes út vezetett számára a recski kényszermunkatáborba, hogy ’56-ban ott találjuk sok társával együtt az értelmiségi szerveződések sűrűjében. Hihetetlenül bátor és vagány emberekről beszélünk, és ezért nagyon fontos, hogy emlékezzünk rájuk, hiszen a rendszerváltásig említeni se nagyon lehetett őket. 1945-ben volt itt egy fiatal generáció, akik – ha nem kommunista hatalomátvétel történik a szovjet hadsereg megszállta országban – klasszikus, a nemzeti függetlenségen alapuló demokráciát építhettek volna.

– Másképp történt.

– Ehelyett az ő történeteiket ’90-ig elő se lehetett venni. Akik túlélték és maradtak, olyan életet kellett élniük, mint Brusznyai Árpád veszprémi ­’56-os forradalmár feleségének, Honti Ilonának, aki szintén helyet kapott a Magyar hősökben. Nála látszik a legjobban, hogy nemcsak egyéni sorsokról, hanem egyben családi történetekről is beszélhetünk. Egy legendás „rendpárti” forradalmár felesége, aki férje kivégzése után egyedül marad a kisgyermekükkel, akit föl kell nevelnie. A Kádár-rendszerben megbélyegzettként élt, így maradt hűséges ’56 emlékéhez. Évtizedeken keresztül kellett tűrnie a sorsát, és így állt helyt, ez egy másik perspektívája az ’56-os megtorlásoknak: az asszonysors, a rendszer által megbélyegzett özvegy története, amiben ugyanúgy hősies helytállást találunk, mint azok esetében, akik a barikádokon harcoltak.

„Az igazi veszélyt 1956 emlékére inkább az érdektelenség és a felejtés jelenti.”
Fotó: Fortepan/Gödér Hajnal

– Még mindig sok hős – és félve jegyzem meg, bűnös – köztünk él. Fog változni a közös emlékezetünk, ha már mindannyian eltávoznak az élők sorából?

– Másként emlékezünk egy történelmi eseményre addig, amíg a velünk élő tanúkat hallgatjuk, akik a maguk szempontjain, személyes sorsukon átszűrve beszélnek a múltról, és másként emlékezik egy közösség, amikor a múltbeli esemény számára már nem az átélt, hanem az írott történelem része. Nekünk az a dolgunk, hogy a közös, ránk hagyományozott tudásunkat továbbadjuk könyvekkel, a fiataloknak az iskolában, vagy átélhetővé téve akár műalkotásokkal, filmekkel. Úgy látom, a forradalomról kezd kikristályosodni egy közös tudás, gondolkodás. Derűlátó vagyok e téren.

– Mégis máig vannak ’56-tal kapcsolatos emlékezetpolitikai viták.

– Természetes, hogy vannak, a különböző szereplők másként élték meg ­’56-ot. Érthető, hogy nem úgy emlékeznek a forradalomra azok, akiknek a megtorlás során kivégezték a rokonát, mint azok, akiknek a családja nem volt annyira aktív szereplője az eseményeknek. Egy reformkommunista hátterű család másként emlékszik, mint egy olyan, amelyik a kommunizmust eleve elutasította. Az a szép ’56-ban, hogy rendkívül sokszínű, és egy nagyon szűk, keményvonalas kommunista klikken kívül szinte minden társadalmi csoport kivette belőle a részét. A fegyveres szabadságharcosok mellett ott voltak a munkástanács-vezetők vagy a vidéki, helyi forradalmi bizottságok tagjai, vezetői, akik egy működő demokratikus rendszert kezdtek el kiépíteni. Nem szabad megfeledkezni a parasztcsaládokról, akik élelmiszert küldtek a városi barikádokon harcolóknak. És voltak benne reformkommunisták is, gondoljunk a Nagy Imre nevével fémjelezhető pártellenzékre. Nagy ugyan kommunistaként nem akart forradalmi változásokat, de a megtorlás során bírái előtt nem tagadta meg a forradalmat, ezért került a mártírok sorába. Tényleg minden csoport megtalálhatja magát ’56-ban. A múltról való viták természetesek, hiszen ez is az emlékezés része. Az igazi veszélyt az érdektelenség és a felejtés jelenti ’56-ra.

– Elképzelhető, hogy fiatalabb generációk mégis feledésre ítélik ’56-ot?

– Akkor nem, ha hitelesen és érdekesen tudunk róla nekik beszélni. Az a tapasztalatom, hogy a középiskolásoknak például Mansfeld Péterről érdemes mesélni, és nem erőltetett, patetikus módon, hanem egy valódi, hús-vér ember történetét kell nekik elmondani. Az élet maga nagyon megrendítő, felemelő és katartikus pillanatokat hoz, amelyekbe a történet hallgatói bele tudnak helyezkedni. Fel tudják fogni azokat a kemény dilemmákat és döntési helyzeteket, amelyekbe akkor az emberek nagy része belekerült. Mint amikor a tizenhat éves Mansfeld magára vállalja azt is, amivel a társait vádolták meg, hogy azokat mentse, akiknek már családjuk, gyerekük van. Óriási érettségről és áldozatkészségről tett tanúbizonyságot, amit egy vele egyidős fiatal, ha megismeri a történetét, át tud élni. Ha a gyerekeink csak a vitát látják ’56-ból vagy a kilúgozott, patetikus szólamokat, akkor nem fognak a forradalom iránt érdeklődni, de ha hús-vér emberek döntéseit ismerik meg, akkor nagyon is magukénak fogják érezni ’56-ot.