– Több mint húsz éve a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete. Hogyan vált részévé az életének az önkéntes segítségnyújtás, a rászorulók támogatása?
– A Magyar Ökumenikus Segélyszervezet életébe 1998-ban kapcsolódtam be. Magyarországon 1989 után a karitatív munkát meg kellett tanulni. A munka az elmúlt harminc év alatt szakmává fejlődött, aminek során sokat tanultunk a külföldi testvérszervezetektől. A karitatív munka átgondolt, komoly tervezést, az aktuális segélyezési tevékenység körülményeihez alkalmazkodó végrehajtást igényel, amit pontos, átlátható elszámolás zár le. Azt gondolom, ennek az úttörő munkának is köszönhető, hogy az emberek egyre inkább megbíznak a segélyszervezetekben. Az utóbbi években a katasztrófák idején soha nem látott összefogást tapasztalhattunk. A civil segélyszervezetek is együtt, a feladatokat megosztva, sokkal hatékonyabban végzik munkájukat a bajban. A segélyszervezetnél töltött évek alatt egyszer se jutott eszembe, hogy másképp is lehetne. Én itt hasznosnak érzem magam, munka jut bőven még sokáig…

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
– Felidézne egy olyan történetet az önkéntes munka kapcsán, amely különösen kedves a szívének?
– Az évek alatt sok kedves, vicces, megható, szívmelengető történet esett meg velünk. Szandzsák tartományban például a háború után egy hagyományosan birkatenyésztő vidéken minden elpusztult. Egy munkanélküliséggel sújtott falunak szerettünk volna venni birkákat, de a fiatalok azt mondták, vegyünk inkább számítógépet. Vettünk mindkettőt, és amikor egy év múlva visszamentünk, azt láttuk, hogy a birkák szaporodtak, a fiatalok pedig a neten keresztül adták-vették a gyapjútőzsdén az árut. Régi történet ez a halról és a hálóról. Hasonló esett meg egy erdélyi faluban is, amit váratlan árvíz sújtott. Amikor kérdeztük a helyi vezetőket, mi lenne a segítség, azt felelték, aprójószágot, baromfit vigyünk, mert ha vannak tyúkok, van dolga az asszonyoknak, és ha dolguk van, elkezdenek tevékenykedni, akkor nem a depresszió lesz úrrá rajtuk, hanem túl tudják tenni magukat az őket ért tragédián, és meglátják a reményt a reménytelenségben.