A Megváltó születésekor feléled szívünkben a remény

Lévai Anikóval, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövetével beszélgetett Kisfaludy Nóra a karitatív munka szépségeiről és kihívásairól, az étkezés kultúrájáról, a Magyar Konyha küldetéséről, és arról, hogy a karácsonyban épp az a szép, hogy – legyen járványhelyzet, háború vagy béke – mindig ugyanarról szól: a Megváltó születéséről – írja a vasárnap.hu.

Budapest, 2020. november 29. Lévai Anikó, Orbán Viktor miniszterelnök felesége, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete meggyújtja az elsõ adventi gyertyát a segélyszervezet adventi adománygyûjtését elindító budapesti rendezvényen 2020. november 29-én. Mellette Kovács Koko István olimpiai és világbajnok ökölvívó, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövete (b) és Lehel László elnök-igazgató. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

– Az Ökumenikus Segélyszervezetnek az elmúlt évtizedekben a legkülönbözőbb helyzetekben kellett már helytállnia, legyen szó természeti katasztrófáról, vagy akár háborús válságról. Idén a Covid–19 járvány miatt új feladatokkal kellett megbirkózniuk?

– A nélkülözésnek sok arca van, de a feladat mindig ugyanaz. A felhívásunk jelmondata: „ÉTELT az éhezőknek, OTTHONT az otthontalanoknak, ESÉLYT az esélyteleneknek!” Ez jól mutatja, hogy a decemberi összefogás sem csak az ajándékozásról vagy az ünnepek szebbé tételéről szól. Évek óta azon dolgozunk, hogy a rászorulóknak, a nélkülözőknek kitörési pontokat tudjunk kínálni a szegénységből. A segélyezés, aminek a szükségessége megkérdőjelezhetetlen, bizonyos értelemben csapda is: szegénységben, rászorultságban tartja az embereket. Nem szabad felhagynunk a reménnyel,

folyamatosan dolgoznunk kell azon újabb meg újabb munkamódszereket hadrendbe állítva, hogy olyan segélyprogrammodelleket tudjunk kialakítani, amelyek nem bent tartják a szegénységben a rászorulókat, hanem segítenek nekik vagy legalább a gyerekeiknek onnan kitörni, önállóan boldogulni.

Ezek hallatlanul nehéz feladatok, sok kudarccal, de senki nem ígérte soha, hogy a segélyszervezeti munka könnyű vagy gyorsan eredményes lesz. A járványhelyzet megnehezíti a munkánkat – például az ételosztást, vagy az átmeneti otthonok mindennapjait –, de a lényegen nem változtat. Meg kell próbálni nem a felszínen segíteni, hanem a struktúrákon változtatni, még ha kis lépésekkel tesszük is, és ha szembe is megyünk emiatt a fél világgal…

– A karitatív munkában hangsúlyos gondoskodó attitűdöt vélem felfedezni másik közismert szenvedélyében, a főzésben is. Szakácskönyve jelent meg, tagja a Magyar Konyha folyóirat szerkesztőbizottságának. Összekapcsolhatjuk ezt a látszólag kétféle tevékenységet ilyen módon?

– Főzni mindig másnak jó. Házastársnak, gyerekeknek, unokáknak, barátoknak. Anyukám mindig azt mondta, az emberek ritkán hálásak, a gyomor mindig. Nekem sok kosztosom van, sokan jönnek valamit megbeszélni, aztán ott találják magukat az egyébként kicsit szűkös konyhánkban, egy jó sült oldalas vagy krumplinudli mellett.

Öt szeretetnyelvről szoktak beszélni, szerintem a magyar emberek tekintetében nyugodtan felvehetjük hatodiknak a mások etetését is. Nekem is megmelegszik a szívem tája, minél többen esznek az asztalunknál.

A magyar társadalomban az evésnek mindig volt jelentősége, szegénységben, gazdagságban odafigyeltek az emberek, hogy jót egyenek, és az ünnepeink alkalmával is központi kérdés volt az étkezés. Tulajdonképpen úgy ünneplünk, szerte a világon, hogy terített asztalt ülünk körbe. A magyar nők szerintem ezt a rájuk jellemző okosságot, talpraesettséget – úgy is mondhatnám, menedzserszemléletet – ezzel is szerzik meg. Az étkezés megszervezése, logisztikája, a beszerzés, a ki mit szeret, ki mire érzékeny, ki minek örül számon tartása, aztán mindennek az elkészítése, a maradékok felhasználása, és a vendéglátás – nos, ezek összetett, kihívást jelentő feladatok. És mintha különféle kultúrájú, szokású, hagyományú, anyagi helyzetű családokban ez lenne a közös: nem sajnálják az energiát mindettől.

– Az adventi és a karácsonyi időszakban különösen meghatározó szerepe van a közösen eltöltött időnek, az imáknak, az énekeknek, a beszélgetéseknek, az egymásra való odafigyelésnek. Hogyan látja, miben lesz más, mennyire lesz nehéz az embereknek ez a rendhagyó karácsony?

– A karácsonyban épp az a szép, a megejtő, hogy nem változik, hogy ugyanaz mindig. Háborúban és békében, egészségben és járványhelyzetben, gyerekként és felnőttként, itthon és a távolban, jó- és balsorsban, mindig a gyermek Jézus, a Megváltó születését ünnepeljük.

Az a remény éled fel mindig, hogy a sötétségre eljön a világosság, hogy az élet legyőzi a halált. Minden más mellékes.

A reményre mindig, minden korban szükségünk van – olykor azt érezzük, most éppen nagyobb szükségünk van rá, mint máskor. Talán most is ilyen időket élünk, amikor jobban vágyunk a reményre. Nehéz évünk volt, újra kellett értelmeznünk a személyes szabadságunkat, a közösség érdekeit az egyéni érdekeink elé kellett helyeznünk, jelentősen megváltoztak az életkörülményeink, szinte mindannyian vesztettük el szerettünket, rokonunkat, barátunkat. Az én családomnak is vannak személyes, fájdalmas veszteségei, a gyerekeim dédmamája ment el nemrég, és nagyon kedves, közeli barátunk is áldozatul esett a koronavírusnak. De az élet is kivirágzott, több gyermek született, több házasság köttetett, otthonok épültek fel. Nekünk is két kis unokánk született idén, és ha kevesebbet is láthatjuk őket, mint szeretnénk, mégis a reményt jelentik a család számára. Lehet, hogy ez a karácsony más lesz, talán csendesebb. Ettől még igazi lesz! Adja Isten, hogy a szerénységben, az egyszerűségben még inkább megtaláljuk az ünnep lényegét!

Kisfaludy Nóra Lévai Anikóval készített teljes interjúját elolvashatja és további képeket talál a vasárnap.hu oldalán.

Korábbi cikkünkben megírtuk, a Katolikus Karitász Tárjátok ki a szíveteket! elnevezésű adventi segélyprogramja a koronavírus-járvány miatt elsősorban online adományozás révén működik. Több a rászoruló a járvány miatt, de sokan vannak a felajánlók is.