Következő mérkőzések
Horvátország
15:002024. június 19.
Albánia
Németország
18:002024. június 19.
Magyarország

Hálót és nem halat kínál az Ökumenikus Segélyszervezet

Emberéletek sokaságát mentették itthon és külföldön, s közben lélekben maguk is megerősödtek az Ökumenikus Segélyszervezet munkatársai és segítői az elmúlt harminc évben – erről beszélt lapunknak Lehel László elnök-igazgató. Az idén harmincéves szervezet első embere sok mindenre büszke a mögöttük hagyott évtizedekből, az elért eredményekre ugyanúgy, mint a segítő közösségre, amely a támogató magánszemélyekből és cégekből épült fel. A munkát folytatják.

2021. 11. 24. 5:55
Budapest, Fotó: Teknos
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

– Harminc éve, 1991-ben jött létre az Ökumenikus Segélyszervezet, amelynek kezdetektől ön a vezetője. Hogyan emlékszik vissza, milyen célokat tűztek ki az indulásnál?

– Az 1980-as évek végén rendkívüli helyzet volt Magyarországon, sejthető volt, hogy az államszocialista rendszer összeomlik, változás lesz, és ennek az előszeleit érezni lehetett. Közben pedig olyasmivel szembesült a társadalom, amivel a korábbi évtizedekben sohasem, hogy erdélyi menekültek jöttek Magyarországra. Nem írt róla a sajtó, hivatalosan nem lehetett róla semmit tudni, de a református gyülekezetek tele voltak erdélyi menekültekkel, és hasonló volt a helyzet az evangélikusoknál is. Akkoriban én az ökumenikus mozgalomban dolgoztam, így tudtam arról, hogy az egyházak összeültek és tárgyaltak az ügyben. S végül megegyeztek abban, ezt a menekültválságot az egyházaknak önerőből nagyon nehéz lesz finanszírozniuk. Ekkor kaptam a feladatot, hogy vegyem fel a kapcsolatot a külföldi segélyszervezetekkel és az Egyházak Világtanácsa megfelelő szerveivel. Az első találkozónk Bécsben volt, ott és a következő egyeztetéseken megállapodtunk abban, hogy milyen feltételekkel finanszírozzák a tevékenységünket. Ennek megfelelően hozzáfogtunk a munkához, és a különböző gyülekezeteknél elkezdtük a segélynyújtást. Hamar elértük azonban a teljesítőképességünk határát, és egyértelművé vált, hogy szükség van egy olyan szervezetre, amely a segítségnyújtást végzi.

– Innen már egyenes út vezetett a segélyszervezet megalapításához?

– Még nem, de újabb lökést adott a folyamatnak az, hogy megjelentek az NDK-s menekültek Magyarországon. Ekkor már az előző munkának köszönhetően megvolt a kapcsolatom a nemzetközi segélyszervezetekkel, és jeleztem nekik, hogy tennünk kellene valamit, hiszen a német menekültek alapvetően protestáns emberek, és talán nekünk is be kellene kapcsolódnunk a segítségnyújtásba. A felvetésem pozitív fogadtatásra talált, küldtek is egy német szakembert hozzánk, én pedig elmentem Kozma Imre atyához, akivel nagyon jó beszélgetést folytattunk. Ő tárt karokkal fogadott, és arra biztatott, hogy hozzunk létre egy szervezetet, mert anélkül, „mezítlábas” módon nem lehet hatékonyan dolgozni. Ezután végképp egyértelművé vált, hogy lépnünk kell, és létre kell hozni egy szervezetet.

– Hogy láttak neki a munkának?

– Elkezdtünk egyeztetni az egyházakkal, megnéztük, hogy Európában milyen működő modellek vannak, tisztáztuk a vitás kérdéseket, és így létrejöhetett az Ökumenikus Segélyszervezet. A megalapításnál két fő irányt jelöltünk ki. Az egyik az volt, hogy a rendkívüli helyzetekben segítséget kell nyújtanunk, ez már csak azért is egyértelmű volt, mert ezen a téren szereztünk tapasztalatot. S erre csak ráerősített az 1990-es romániai forradalom, ami miatt nagy számban érkeztek menekültek Magyarországra, ez mindenféle értelemben gátszakadás volt. Másrészt elhatároztuk, és ez bekerült az alapszabályunkba is, hogy a szociális munkánknál keresnünk kell az elszegényedés okait. Meg kell vizsgálnunk, hogy valaki miért indul el a lejtőn, és hogyan lehet ezeket a helyzeteket kezelni. Nem mondtuk ki, de már akkor sem a segélyezésen, hanem a megoldáson gondolkodtunk. A két kitűzött cél megmaradt, nem kellett módosítanunk az alapszabályunkat.

– Mi jelentette a legnagyobb kihívást a tevékenységük kezdetekor?

– Az, hogy egy közös platform jöjjön létre, és hogy e tekintetben az egyházak együttműködése zavartalan legyen. Fontos volt, hogy mögénk álljanak, és hogy a segélyszervezet az egyházak kinyújtott karja legyen. Szükségünk volt arra, hogy segítsék a szervezet fejlődését és a munkáját, és amennyire lehet, vegyenek benne részt. Előzetesen voltak aggodalmak, de sikerült ezeken túlmennünk, és az összefogásnak végül különleges üzenete lett.

– Mi hozta meg az áttörést?

– Nagyon fontos volt az, hogy a németek mellénk álltak, és az ottani protestáns segélyszervezet már az elején jelezte, hogy Németországnak vannak fejlesztési pénzei. Azzal biztattak, hogy ebből a forrásból tudnak kérni a kormányzattól, és így tudják finanszírozni a működésünket három évig, aztán végül a következő három esztendő költségeit is fedezték. Ez kellett ahhoz, hogy el tudjunk indulni, munkatársakat tudjunk alkalmazni, és kialakulhasson a struktúra. Létrehoztunk egy nemzetközi tanácsadó testületet, amely a jelesebb egyházi segélyszervezetekből állt. A svájci, a német, a dán és a holland segélyszervezetek képviselői minden évben eljöttek hozzánk, tanácsokat és segítséget adtak, ha kellett, szakembereket küldtek hozzánk fél évre vagy akár egy egész esztendőre. Nekik köszönhettük azt is, hogy nagyon hamar, az elsők között átálltunk a nemzetközi könyvvizsgálatra. Mi akkor még nem értettük, hogy ez miért fontos, de igazuk lett, mert ma már több mint száz céggel van kapcsolatunk, akik értékelik az átlátható viszonyokat.

– Mára az Ökumenikus Segélyszervezet Magyarország egyik legnagyobb, nemzetközileg is elismert karitatív szervezete. Hogyan sikerült kivívni ezt a pozíciót?

– A nemzetközi kapcsolatrendszer nagyon fontos volt, és az, hogy bekerültünk az egyházak segélyszervezeti együttműködésébe, amelynek a központja Genfben van. Ennek a szövetségnek köszönhetően számos feladattal bíztak meg minket, így például a volt jugoszláv krízis kapcsán nagyon komoly támogatást kaptunk. Nagyvarsányban menekülttáborokat hoztunk létre, és teljesen külföldi finanszírozásban dolgoztunk, 100–150 embert láttunk el naponta, de különféle segélyakciókkal a határon is átmentünk. A munkához szakmai segítséget is kaptunk. A nemzetközi segítség mellett a szervezet azért is tudott jól működni, mert sosem vállaltuk túl magunkat, és kellő tudatossággal haladtunk előre. Ennek az átgondolt munkának a gyümölcse, hogy most is jelen vagyunk például Irakban az első tíz nemzetközi segélyszervezet között.

– A működésük alatt bizonyára adódtak nehézségek is. Volt olyan pillanat, amikor belefáradt a küzdelembe, vagy közel állt ahhoz, hogy feladja?

– Természetesen az elmúlt harminc év tele volt feszültségekkel, buktatókkal és csalódásokkal is. A nemzetközi színtéren inkább a harcot kellett megélnünk, hiszen kelet-európai szervezetként, már az Európai Unióban, sok mindenért, így a forrásokért, a támogatásokért is meg kellett küzdenünk másokkal. Itthon pedig a szociális munkavégzés során értek csalódások, amikor azt láttuk, hogy segítenénk egy-egy családon, de ezért cserében ők semmit nem akarnak tenni, csak elvárják a támogatást. Sajnos sok ilyen eset van, mi viszont az ilyen emberekkel nem tudunk együtt dolgozni. Mi nem segélyezésben gondolkodunk, hanem segíteni akarunk azon, aki velünk együttműködik. A szociális munka nehéz terep, a frontvonalban könnyen el lehet kopni.

– Harminc év távlatából nagyon sok programot indítottak, és rengeteg helyre vittek segítséget. Mire a legbüszkébb?

– A közösségre, amit felépítettünk, hallatlan nagy dolog ugyanis, hogy több tízezer elkötelezett támogatója van a segélyszervezetnek, akik rendszeresen utalnak át kisebb-nagyobb összegeket, és így segítik a munkánkat. Büszke vagyok a mellettünk álló céges körre, és persze a kiváló munkatársaimra is, mint ahogy arra is, hogy nagyszerű jószolgálati nagyköveteink vannak. Lévai Anikó például hosszú évek óta szívét-lelkét kiteszi, és rendkívüli alázattal végzi a munkáját. Büszke vagyok arra, hogy nagyon sokan elismerik a módszereinket, sokaknak tetszik például az intézményeinkben bevezetett tallérrendszerünk. Ez úgy működik, hogy ha egy rászoruló extra munkát vállal egy intézményben, akkor tallért kap érte, amiért később a mi segítségünkkel „vásárolhat” valamit. S nem utolsósorban arra a munkára is büszke vagyok, amit a legelején, a magyarországi árvizeknél, majd később a vörösiszap-katasztrófánál elvégeztünk.

– A külföldön végzett munka sokszor veszélyes helyekre, válságövezetekbe viszi önöket. Előfordult már, hogy a munkatársaik komolyabb bajba kerültek?

– A külföldi segítségnyújtásnál az érvényben levő biztonsági protokollok szerint járunk el, de ennek ellenére olykor veszélyes helyzetekbe kerülhetünk. Bejárta annak idején a sajtót, hogy Csecsenföldön két munkatársunkat elrabolták. Nagyon komoly krízisen mentünk emiatt keresztül, és óriási fegyvertény volt, hogy a két embert mégiscsak sikerült kihozni onnan. Magam szintén Csecsenföldön kerültem olyan helyzetbe, hogy csak utólag döbbentem rá, mekkora veszélyben voltam. Dagesztánból mentünk Groznijba, amikor az egyik ellenőrző pontnál egy fáradt orosz kiskatona félreértette az egyik mozdulatom, és megeresztett egy éles sorozatot a fejem fölé. Aztán amikor visszafelé jöttünk, a térség, amelyre az utunk vezetett, időközben harci övezetté vált.

– Az önök munkájánál az elért eredmények, a megmentett életek a legfontosabbak. Ám nemcsak adnak, kapnak is a jószolgálat során. Mit adott önöknek az elmúlt harminc év?

– Nagyon sok mindent, ennek kapcsán készült is egy könyv És te mit kaptál? címmel, amely éppen a kölcsönösségről szól. Ebben a velünk együtt dolgozó munkatársaink, önkénteseink arról beszélnek, hogy a jószolgálatuk során rendkívül sok mosolyt kaptak, mert az emberek hálásak a segítségért. Emellett a segítőink azt is írták, hogy a munka során feltöltődtek, megtalálták a helyüket, megtisztult a lelkük és erősödtek az érzelmeik.

– Mi volt a legmeghatóbb élmény, ami a mögöttük hagyott évtizedekben érte a karitatív szervezet vezetőjeként?

– Nagyon megható élmény volt, hogy néhány éve, amikor egy árvízhelyzet miatt átmentünk Szarajevóba, akkor odajött hozzánk valaki, és átölelt. Aztán elmondta, hogy ő annak idején délszláv menekültként Nagyharsányban volt nálunk a táborban. Utólag is megköszönte a segítséget, azt, hogy nem hagytuk őket magukra a bajban, és elújságolta azt is, hogy talpra állt, és rendben van az élete. Ezek szép pillanatok.

– Harminc év munkájának köszönhetően hazai, sőt nemzetközi viszonylatban is erős karitatív szervezetté váltak. Tovább fejlődnének vagy éppen elég kihívás megvédeni az elért pozíciót?

– A jövőt nem ismerjük, mint ahogy nem láttuk 1991-ben sem, hogy az életünk hová fejlődik majd. Csak érzékeltük a pillanatot, amiben cselekednünk kellett. S ha most, harminc év távlatából a jövőbe tekintek, akkor azt mondom, hogy ugyanazt kell tennünk, amit akkor. A társadalom ütőerén kell tartanunk a kezünket, érezni kell, hogy mi történik, és merre mennek a dolgok. S nem utólag kell cselekedni, hanem a pillanatokat megragadva, azonnal reagálni kell a helyzetekre. Ha ezt a képességét a szervezet meg tudja őrizni, akkor rendben leszünk a jövőben is. Persze tudnunk kell azt is, hogy mi a feladatunk, és a saját utunkat kell járnunk. Jószolgálati nagykövetünk azt szokta mondani, hogy „ha rendben elvégeztél egy feladatot, akkor a Jóisten biztosan újabbakkal jutalmaz majd”. Ebben hiszek magam is, és mi készen állunk a feladatokra.

Borítókép: Lehel László (Fotó: Teknős Miklós)

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.