– Tíz évvel ezelőtt, 2012-ben indult el a közmédia Jónak lenni jó! című jótékonysági kampánya és egész napos műsorfolyama. Mennyire népszerű a jótékonykodás manapság?
– Míg világ a világ, sosem lesz olyan tökéletes társadalom, ahol ne lennének emberek, akik rászorulnak mások segítségére. Most, amikor annyi a tragédia mindenfelé – járványok, háborúk –, a jótékonyság intézménye felértékelődik. Megnő a jelentősége és a szerepe, és paradox módon lehetőségeket ad, hogy értékesebb, hasznosabb életet éljünk és jobb emberekké válhassunk. A Jónak lenni jó! idén tízéves. Hosszú munka volt elérni azt, hogy hitelesek legyünk az emberek szemében, hogy elnyerjük a bizalmukat. A rendszerváltás környékén ugyanis sok volt a szerencselovag, akik a jó szándékú embereket becsapták, ezért mindmáig nagyon óvatos mindenki, amikor arról van szó, hogy kinek és mire adja a pénzét. Büszkék vagyunk arra, hogy nagyon kemény és kitartó munkával elértük: az emberek ma már rögtön reagálnak a felhívásainkra, mert tudják, hogy nem csapjuk be őket. Az is sokat számít, hogy nem kezelünk pénzt, vagyis az összegek nem rajtunk keresztül jutnak el a támogatottakhoz.
– Mit tapasztal, mennyire népszerű hazánkban az adakozás?
– Egyre nyitottabb a társadalom. Talán azért is, mert ma már többeknek megy jobban a soruk, illetve az adományvonal segítségével a kevésbé tehetősek is támogatni tudnak egy-egy ügyet. Ötszáz forintja általában mindenkinek van, ha segíteni akar. A műsorunkkal – amely mára mozgalommá nőtt – értékrendtől, politikai gondolkodástól függetlenül létre tudtunk hozni egy nemzeti minimumot. Értem ezalatt, hogy mindenkit tárt karokkal várunk, aki csatlakozni szeretne hozzánk. Ily módon igazi közösséggé tudunk válni, ahol az összekötő kapocs, a közös nevező a segítségnyújtás.
A jót tenni szemlélet, úgy érzem, mára beépült az emberek életébe, gondolkodásába, hozzászokott a társadalmunk.
– Mikor és hogyan született meg a Jónak lenni jó! elindításának ötlete?
– A nagy dolgok mindig roppant egyszerűen indulnak. Amikor 2012-ben hét év kényszerszünet után visszatértem a közmédiába, Böröcz Istvánnal, az MTVA akkori vezetőjével azon gondolkodtunk, hogy elindíthatnánk egy igazán szép, a közmédiához méltó műsort. Ekkor vetettem fel a jótékonysági műsor ötletét. Ami számomra nem volt új, hiszen még a valaha volt Magyar Televízióban, akkor, amikor sehol a magyar médiában nem volt dedikált jótékonysági műsor, ketten-hárman találtuk ki és készítettük a Gyorssegély című műsort. Az akkori közszolgálattól csupán hetente öt percet kaptunk rá. Mégis az volt az egyik legszebb időszaka a közmédiás munkámnak. Döbbenetes élményeket éltünk át. Forgattunk cigánytelepeken, segíteni próbáltunk az utolsó, vastüdővel élő embernek. Drámai sorsokkal találkoztunk. Sose felejtem el, amikor a Madarász utcai gyermekkórház leukémiás kis betegeinek egy olyan koncertet szerveztünk, ami rengeteg segíteni akaró embert hozott össze a Zeneakadémián, vagy amikor José Carrerast nyertük meg a Tűzoltó utcai gyermekklinika támogatására.