– Ehhez jó elcsendesedni. Sokszor azonban a számtalan feladat miatt erre nincs időnk, máskor meg félünk az elcsendesedéstől. Mit tehetünk ilyenkor?
– A várakozás érzése nemcsak krízishelyzetben vagy a megpróbáltatások idején merül fel bennünk, hanem akkor is, amikor elkezd a lelkünk kiüresedni. Amikor már az otthonunkban sem tudunk elcsendesedni, akkor a zaj és fényhatások közepette nem fogjuk megérteni, hogy az Isten hogyan akar bennünket megszólítani. Ma ilyen világban élünk: az ember belső lelki nyugalma sincs meg, hiszen munkahelyi gondok és magánéleti problémáink vannak. A húsvét utáni időszak viszont éppen arról szól, hogy nem vagyunk egyedül és van hova fordulnunk, mert Krisztus ugyan elment, de itt hagyta nekünk a Szentlelket, aki azóta itt van és ráirányítja a figyelmünket arra, hogy Isten nélkül nincs élet.
– Keresztény emberként sem volt könnyű megélni az elmúlt időszakot, hiszen amikor azt gondoltuk, hogy a világjárványnak vége, jött a háború, és gazdaságilag is nehéz időszak vár ránk. Ilyen helyzetben hogy lehet mégis mindig kimondani, hogy „Legyen meg a te akaratod”?
– Ilyenkor valóban keresi az ember, hogyan tudja a saját hitét megélni, hogyan tud reményt adni és hogyan tud bátorítani másokat arra, hogy ne adják fel, ne csüggedjenek el. Mert van remény és kiút, az Isten pedig minden helyzetben a mi oldalunkon áll. A háborút kirobbantó vezetőket nem tudjuk meggyőzni, de a vírust sem tudjuk megállítani. Egy valamit azonban megtehetünk: elkezdünk még mélyebben hinni, és akkor megtapasztalhatjuk, hogy az Isten ebben a helyzetben is ugyanúgy szeret és ugyanúgy az ő gyermekei vagyunk. Közel viszont csak az imádság által juthatunk hozzá. Az Isten épp ezt a fegyvert adta a kezünkbe: imádkozni a békéért, a szeretetért, egymás tiszteletéért, mert csak az ima fogja megváltoztatni ezt a világot. Egy gyógyszer, egy hangulatjavító tabletta, vagy egy külföldi utazás nem tudja begyógyítani az ember sebeit, hiszen bárhova megyünk, visszük magunkat magunkkal. Igazán csak Isten szent lelke tud bennünket megváltoztatni, hogy ne csak túléljük az életet, hanem meg is éljük azt a szeretteinkkel és el tudjuk engedni a sérelmeiket. Éppen ezért többször kell felemelni a tekintetünket és az ég felé nézni.
– Idén márciusban a két kegyhely, a görögkatolikus Máriapócs és a római katolikus Csíksomlyó vezetői testvértelepülési megállapodást írtak alá, ezzel is erősítve a Mária-tisztelők és a magyarság közti lelki hidat. Pünkösdkor a csíksomlyói búcsún számtalan magyar ad hálát Szűz Máriának azért, hogy több mint ezer éve vigyáz ránk. Hogyan segít ő bennünket?
– Gyerekkoromban többször mentünk Máriapócsra, és az ottani hívek Mária-tisztelete is ösztönzött arra, hogy pap legyek. Ott imádkoztam a hivatásomért, ott találkoztam a feleségemmel egy ifjúsági búcsún és ott adtunk hálát a születendő gyermekeinkért is. Azt látom, hogy amikor az emberek Máriapócson imádkoznak – és ez így van Csíksomlyón is –, egy egészen más kontextusban van az arcuk, a könnyeik és az érzéseik. Amikor az emberek megállnak vagy letérdelnek az Istenszülő képe előtt, akkor egy olyan gyermek-anya kapcsolat alakul ki, amiben benne van annak az élménye, hogy hazataláltunk, és édesanyánkat nagyon szeretjük, égi édesanyánkat pedig még jobban. De benne van az is, hogy az Istenszülő meghallgatja a kéréseinket, az imáinkat, odafigyel ránk és sokakon segít. Amikor gyerekkorunkban hazaértünk az iskolából, elkezdtük keresni, ki van otthon, és ha édesanyánk otthon volt, akkor megnyugodtunk. Így van ez egy kegyhelyen is, mert ott elmondhatjuk kendőzetlenül a kéréseinket, a hibáinkat, a bűneinket, letehetjük a terheinket, és úgy érezzük, hogy megújultunk. A kegyhelyeken pedig nem csak az elmúlt századokban történtek csodák, hiszen láttam például tavalyi hálatáblát is.
– Egy zarándoklat akár a nem hívőknek is segíthet megszabadulni a gondjaiktól?
– Egy zarándoklat mindig azt jelenti, hogy kimozdulunk a megszokottból és útra kelünk azért, hogy vigyük magunkkal a bánatunkat, a szomorúságunkat, a lelkünk összes terhének súlyát és, hogy jobb emberek legyünk. Amikor megérkezünk egy kegyhelyre, akkor érezzük, hogy ott vártak, oda hívtak, haza pedig testben elfáradva, de lélekben megerősödve térhetünk. Az ember ugyanis akkor tudja komolyan venni az életét, ha komolyan veszi az életében az Istent és az ő szeretetét.
– Tíz éve egyetemi lelkészként is tevékenykedik. A hallgatóknak is számtalan nehézség adódik az életükben, a tanulmányaikat nehezíthetik betegségek vagy a pályájukkal kapcsolatos elbizonytalanodás. Ilyenkor hogy tud nekik segíteni?
– A legfontosabb, hogy egy lelki vezető jó hallgató legyen. Röviden azt szoktam mondani nekik, amit Jézus annak idején a tanítványoknak: „Bátorság, ne féljetek!”. Mert vannak gondok és problémák, és lesznek is, ahogy sikertelen vizsgák is. De ne féljenek ezektől, mert ha mindig mindent lelkiismeretesen megcsinálnak, akkor az Isten hozzá fogja tenni a magáét. Nem szabad megijedni és félni, mert a félelem sok rossz tanácsot szül. A fiataloknak minden problémáját komolyan kell venni, mert ugyan lehet azt mondani nekik, hogy „engedd el”, de ameddig nem tudják a sérelmeiket és a problémáikat feldolgozni, addig erre úgysem lesznek képesek. Ezért azt mondom, hogy „küzdenetek kell”, annak pedig meglesz az értéke. A legfontosabb tehát célt és reményt adni a fiataloknak, illetve bátorságot az élethez.
– Önnek volt szüksége tanácsra a pályaválasztással kapcsolatban, vagy mindig is pap szeretett volna lenni?
– Mindig. Általános iskolás koromban még veszélyes dolog volt templomba járni, de ez engem már akkor sem zavart. Középiskolásként pedig több olyan római és görögkatolikus papot ismertem meg, akik nagy hatással voltak rám. Viharos megtérésről ugyan nem tudok beszámolni, de ha valamilyen másik hivatás jutott eszembe, sosem tartottam ki mellette, mindig visszatértem ahhoz, hogy az Isten engem papnak szánt. Mivel azonban három lánytestvérem van, és egyedül voltam fiú a családban, ezért nem mertem megmondani édesanyámnak, hogy papnak készülök. Ő is csak utólag vallotta be, hogy nagyon sokat imádkozott azért, hogy az legyek.
– Görögkatolikus papként lehet családja. Hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletét azzal a számtalan feladattal, amit végez?
– A papi életet arra tesszük fel, hogy másokért élő emberek legyünk, ahogy azt a jezsuiták megfogalmazták. Az én papi jelmondatom Lukács evangéliumából: „Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek.” Ebben az évben lesz huszonkét éve, hogy felszenteltek, a másik végzettségem pedig pasztorálpszichológus, és eddig mindig megtaláltak azok az emberek, akik valamiben szegények vagy lelki gondozásra szorulnak. Az Úristen mindig olyan embereket küldött az életembe, akik valamiben hiányt szenvedtek, hogy feltöltsem őket. Ezért vagyok tagja a Hungary Helps (Magyarország segít) Programnak és az EFOP-os monitoring bizottságnak is, illetve óraadó vagyok a Nyíregyházi Hittudományi Főiskolán. Fontosnak tartom, hogy az örömhírt nemcsak a családomban, a feleségemmel és a gyermekeimmel, hanem a munkahelyemen is meg kell élni. Ugyanakkor lényeges, hogy a hallgatók lássák, mi hitelesen megéljük a keresztény életünket. Egy nős pap életében nagyon fontos, hogy a hívek előtt nem állhat úgy, mint hiteltelen családapa vagy férj, a család előtt pedig nem állhat, mint egy nem hiteles pap. A hitelesség ugyanis vonzóbb tud lenni minden másnál.
– A keresztény roma szakkollégiumok létrehozásából ön is tevékenyen kivette a részét, és Miskolctapolcán már több mint tíz éve vezeti az intézményt. Hogyan ösztönzik a hátrányos helyzetű fiatalok felzárkóztatását?
– A roma szakkollégiumban szakesteket szervezünk, előadókat hívunk, különféle modulokat kell teljesíteniük a hallgatóknak, hiszen egy teljesítményalapú ösztöndíjat adhatunk nekik. Gyakorlatilag egy iskolai osztály létszámú közösség él együtt a kollégiumban, így a hallgatók is tudják egymást segíteni, illetve a munkatársaim is mindenben a rendelkezésükre állnak. A jelmondatunk az, hogy adjunk szívet a munkának, és a családbarát címet is sikerült elnyernünk, amit kevés egyházi intézmény mondhat el magáról a környéken. Emellett kiváló tehetségpont is vagyunk, mert a tehetséggondozásra is nagy hangsúlyt helyezünk. Utóbbiban sokat segít a miskolci görögkatolikus egyházmegye püspöke, Orosz Atanáz, aki támogatja az intézményünket, és rendszeresen beszélget a fiataljainkkal is. Jó látni azt is, hogy barátságok és szerelmek is szövődnek itt, én magam is több ilyen esküvőn prédikáltam, újabban pedig már ezek a házaspárok keresztelőkre hívnak. Ugyanakkor minden évben rendezünk alumni találkozókat is, hiszen több mint nyolcvan egykori szakkollégistánk van, és mindenkiről tudjuk, hogy az élet melyik területén boldogul. Büszkén mondhatom, hogy sokan a közigazgatásban helyezkedtek el, mások a versenyszférában dolgoznak, álláskereső alumni nincs, és mindenki Magyarországon él. Vagyis a felzárkózás szempontjából nagyon hatékony az a szemléletmód, amit a hallgatóinknak tudunk adni. Jól eső érzés, amikor visszatérnek, és azt mondják, hogy a legszebb éveiket töltötték itt, a roma szakkollégiumban.
– A szakkollégiumba való bekerülésnek nem feltétele az, hogy valaki hívő legyen. Az itt kapott tanítás hatására voltak esetleg olyan hallgatók, akik mégis megtértek?
– Volt olyan, aki úgy került be ide, hogy azt mondta, neki a pap ne magyarázzon meg semmit, majd úgy ment el, hogy megköszönte azt, amit itt kapott. A belső érési folyamatok tehát fontosabbak, és ha mi a munkatársaimmal hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy a hallgatóink istenkereső emberekké váljanak, akkor jól végezzük a feladatunkat.
