– Több mint egy évtizede kezdődött a Kossuth tér és környékének átépítése, amely néhány éve már a Steindl Imre-program részeként zajlik. Milyen eredményekről tud beszámolni?
– A Steindl Imre-program egy összefoglaló megnevezése a Kossuth tér átépítésének, valamint az Országház tágabb környezete megújításának. Mindez 2011-ben kezdődött egy országgyűlési határozattal, a projektek megvalósítása pedig több ütemben történt, illetve történik. Az első ütembe tartozott a teljes Kossuth tér – villamospályával, burkolattal, növényekkel, közműcserékkel –, az eredeti szobrok helyreállítása, az alsó rakpart rekonstrukciója, valamint új létesítményként megépült az Országház látogatóközpontja, az Országgyűlési Múzeum és a mélygarázs. Az első ütemmel párhuzamosan, 2014-re valósult meg a Wellisch-palota tetőszerkezeti és homlokzati rekonstrukciója. A következő ütemben az úgynevezett MTESZ-székház bontása, a helyén a Szabad György-irodaház felépítése, valamint a Balassi Bálint utcai régi országházi bérház tetőidom- és teljes rekonstrukciója zajlott. Ez az épület a Tisza Lajos-irodaház nevet kapta, és az országgyűlési őrség elhelyezésére szolgál. A tetőterében a mindenkori házelnöki rezidencia van. A következő ütembe a teljes rekonstrukción átesett Vértanúk tere, valamint a Nemzeti vértanúk emlékműve helyreállítása tartozott. Ezt követte az Összetartozás emlékhelye létrehozása, amely az első olyan projekt, ami a Kossuth tér kibővítését is tartalmazta: az Alkotmány utca zsákutcatorkolata tulajdonképpen a Kossuth tér részévé vált. A már befejezett beruházások közé sorolhatjuk még az Országház címergalériájának rekonstrukcióját is.
– Melyek a jelenleg is futó projektek?
– Zajlik az Igazságügyi Palota és az Agrárminisztérium épületének a rekonstrukciója. Előttünk van a Kossuth téri társasházak homlokzati felújítása, aminek a jogi előkészítésével hosszú ideje küzdünk. A nehézséget az jelenti, hogy ezek jellemzően magántulajdonban lévő épületek. Az Igazságügyi Palota beruházáshoz csatlakozóan foglalkozunk a Gazdasági Versenyhivatal Alkotmány utca 5. alatti épületének a rekonstrukciójával is, amely más funkciót kap majd.
– Ha már az Igazságügyi Palotát említette: van rá esély, hogy a Kúria a 300. születésnapját jövőre már az új épületben ünnepelhesse?
– Ez sajnos lehetetlen. Most a beruházás előkészítő üteme zajlik. Mind a két épületre – az Igazságügyi Palotára és az Agrárminisztériumra – vonatkozóan megvannak a szükséges, érvényes engedélyek, de tavaly már nem kezdtük el a beruházást, nem vittük végig a kivitelezési tendert. Viszont az a döntés született, hogy bonyolítsunk le egy előkészítő ütemet, így most a belső bontási munkálatok, feltárások, valamint a hosszabb, időigényesebb restaurálási munkálatok előkészítése zajlik.
A mai háborús viszonyok között igazolva látjuk, hogy az elmúlt év végén bölcs dolog volt nem belevágni egy jelentős költségvonzatú elköteleződésbe, de az is szempont volt, hogy minimalizáljuk a történelmi épületek rekonstrukciójával mindig együtt járó bizonytalanságokat és kockázatokat.
Azzal, hogy ebben az előre hozott ütemben megtörténik az épületek feltárása, a kivitelezők, amikor a nagy tenderben ajánlatot fognak tenni, pontosabban fogják tudni, hogy „mi van a falakban”. Abban bízunk, hogy a kockázat ilyen szempontú csökkenése összességében olcsóbbá fogja tenni a beruházást.
– Felmerültek más nehézségek is a beruházás során?
– A különböző minisztériumok épületeit érintő beruházások jellemzően külön-külön projekt részei, de különösen így van ez az eltérő hatalmi ágak esetében. Az, hogy egymás mellett lévő igazságügyi és közigazgatási épület hasonló kezelés alá tartozzon, párját ritkítja. Szakmai logika diktálta, hogy mi a két épületet projekt- és üzemeltetési szempontból is összekapcsoltuk, így például az Igazságügyi Palota épületét az Agrárminisztériumban építendő kazánház fogja kiszolgálni.
Erre egyébként már akkor gondoltunk, amikor az Alkotmány utcai emlékhelyet építettük, ezért átvezettük alatta azokat a csöveket, amelyek képesek összekötni a két épületet. Ennek eredményeként a kivitelezés egyrészt olcsóbb, másrészt az elsőrangú műemlék Igazságügyi Palota épületén nem kell kéményt építeni.
Ugyancsak az Agrárminisztériumban építendő mélygarázs és étterem fogja kiszolgálni az Igazságügyi Palotát is. Miközben nyilván vannak a használattal kapcsolatos különbségek – hiszen az egyik épületet bírósági szervezet fogja használni, a másikat pedig közigazgatási szervezet, a minisztérium –, ezek a szinergiák működni fognak. Úgy hiszem, előnyös az, hogy a Steindl Imre-program részeként sikerült túllépni az egyes, egymástól független szervezetek ágazati szempontjain, ehelyett egy összességében előnyösebb megoldást hozunk létre.
– Melyik épület átadása történhet meg a legközelebb?
– Az Igazságügyi Palotáé és az Agrárminisztériumé egyszerre. A kettő annyira összekapcsolódik műszakilag, hogy nem is lehet külön-külön befejezni őket.
– Akkor még évekről beszélhetünk?
– Körülbelül három év van még hátra a projektből, és ezt a három évet onnantól kell számítani, amikor a kormány rábólint a forrás biztosítására.
– Milyen jövőbeli projektek szerepelnek a programban?
– Szándék van a Kossuth téri társasházak homlokzati rekonstrukciójára, amit már korábban is említettem.
– Kifejtené, hogy erre pontosan miért van szükség?
– Ha ránézünk a Kossuth tér déli térfalára, akkor azt látjuk, hogy az építészetileg egységes homlokzat jobb oldalán a nemrég felépített Szabad György-irodaház csillog-villog, a tőle balra lévő két társasház viszont nyolcvan-száz éves, és ennek megfelelő állapotban van. Ez elég sután néz ki, mert az épületek homlokzata amúgy gyakorlatilag egyforma. Ezekkel a házakkal biztos, hogy előbb-utóbb kezdeni kell valamit.
– Miben állnak a már korábban említett jogi problémák?
– A Kossuth tér állapota sokat javult az elmúlt években, ami azt eredményezi – a beruházói szándékoktól teljesen függetlenül –, hogy a környék ingatlanjai felértékelődtek. Vagyis minden egyes Kossuth téri lakás tulajdonosa gazdagodott azáltal, hogy megvalósult a tér rekonstrukciója.
Ha nekilátnánk a házak homlokzatának felújításához tisztán állami pénzből, akkor ez a gyarapodás még nagyobb lenne, ami igazságossági kérdéseket vetne fel.
Az e célra létrejött kormányrendeletben leírt támogatási rendszer úgy kezeli ezt, hogy az állam meghitelezi az egyes albetét-tulajdonosok helyett a homlokzati rekonstrukciót, de a helyben lakó és itt is maradó magyar magántulajdonosokon kívüli tulajdonosoknak, illetve annak, aki pénzre váltja ezt a gazdagodást, és eladja adott időben a tulajdonrészét, a rájuk eső tőketörlesztés egy részét meg kell fizetnie. A rendszer jogi alapjai megvannak, de a banki finanszírozási és az állami támogatási rendszer útvesztőiben az összes részletet kidolgozni nagyon bonyolult. Optimista vagyok, úgy gondolom, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.
– Mennyire tartja hatékonynak a Steindl Imre-programot az eredeti kormányzati szándék megvalósításában, vagyis az előkészületek és beruházások lebonyolításában?
– Ha az érintettek nem tartanák hatékonynak a programot, akkor nyilván már régen abbamaradt volna, ehhez képest újabb és újabb feladatok merülnek fel. Ebben a kérdésben nyilván elfogult vagyok. Hogy mennyire jó megoldás egy ilyen projektcég létrehozása? Ez a forma alkalmas arra, hogy az eltérő érdekű ágazatok, szereplők között jól meg tudjuk találni a legnagyobb közös osztót. Egyéb szereplőket, például az Országgyűlés Hivatalát, a Kúriát vagy az Agrárminisztériumot lehetne megkérdezni arról, hogy vajon hatékonynak gondolják-e ezt a megoldást. Az Országgyűlés Hivatalával amúgy igencsak szoros együttműködésre vagyunk predesztinálva, hiszen projektjeink a kiemelt nemzeti emlékhelyen vagy annak szomszédságában vannak, a kiemelt nemzeti emlékhely gazdája – meg persze a cég tulajdonosa – maga az Országgyűlés Hivatala. A Steindl Imre Nonprofit Zrt. amúgy nem csak azért jött létre, mert azt gondoltuk, hogy így hatékonyabban lehet ezeket a projekteket lebonyolítani.
Az Országgyűlés Hivatalának alapvetően nem az a feladata, hogy nagy ingatlanfejlesztési projekteket valósítson meg, így amikor a hivatal szervezeti keretein belül dolgoztunk, akkor is külön irodaként működtünk.
A Steindl Imre-program későbbi ütemeiben egyre inkább olyan beruházásokat csinálunk, ahol már tulajdonosként sem jelenik meg a hivatal – ilyen az Igazságügyi Palota és az Agrárminisztérium is –, így egyre kevésbé lenne logikus, hogy mindez a törvényhozás munkájának kiszolgálására létrehozott hivatalon belül történjen. Vagyis ez egy szükségszerű döntés volt; én személy szerint hiszek benne, hogy hatékonyság szempontjából is jól működik ez a modell.
– Korábban úgy nyilatkozott, hogy a politika 1945-ben és utána „erőszakot tett” a Kossuth téren, és az, ami most történik, az „erőszaktétel visszaállítása”. Ezek szerint a felújításoknak szimbolikus jellegük is van?
– Az idézett mondatot leginkább a szobrokra értettem. Egy kevésbé hányatott sorsú országban az egymásra rakódó történeti rétegek által hagyott nyomokat, például a köztéri szobrokat, még ha meg is haladja adott esetben a történelem, a helyükön hagyják. Ha Londonban végigmegyünk a belvárosban, számtalan olyan államférfi, hadvezér szobrát látjuk, akikről ma már kevesen tudják, hogy ki volt, de jellemzően senkinek eszébe nem jut elbontani őket – legalábbis a legutóbbi időkig ez így volt.
Ha egy normális ország lett volna Magyarország 1945 után, akkor senkinek nem jutott volna eszébe, hogy Andrássy Gyula szobrát elbontsák, de nem voltunk ilyen szerencsések.
Erre utaltam, amikor azt mondtam, hogy a politika erőszakot tett a Kossuth téren, néha szándékosan provokálva a történeti érzékenységet. A legjobb példa erre az 1945-ben eltávolított Tisza István helyére állítani Károlyi Mihály szobrát.
Függetlenül attól, hogy kinek milyen a megítélése a két szereplőről, teljesen nyilvánvaló, hogy a Károlyi-szobor odaállítása pontosan kitervelt politikai provokáció volt, és lehetne még hasonló példákat mondani.
Az egy másik kérdés, hogy egyébként el is hanyagolták a teret és az épületeket. Azzal, hogy a Kossuth teret az Országgyűlés döntése alapján rendbe raktuk, térépítészeti szempontból nem az történt, hogy előállítottuk valamelyik korábbi történeti réteget, állapotot, hanem azt a mai formanyelven újítottuk föl, csak a szobrok tekintetében próbáltuk meg „visszazökkenteni” a kizökkent időt. Ezeken a szimbolikus síkokon történt egyfajta igazságtétel. A nem szimbolikus síkokon, például, hogy mire használják és hogy néz ki a tér, más szempontok alapján születtek döntések.
