Erdő Péter: Hatalmas intézményes bővülés volt a katolikus egyházban

– Nagyon megrendítő és mégis felemelő például, amikor haldoklóval találkozunk és beszélünk. Olyankor azt érezhetjük, hogy egy döntő ponton a kegyelem eszközeként működhetünk közre egy ember sorsának a végső alakulásában – fogalmazott lapunknak Erdő Péter bíboros azzal kapcsolatban, hogy mely élmények voltak rá nagy hatással papi pályája során. A napokban a hetvenedik születésnapját ünneplő esztergom–budapesti érsek beszélt a magyar és a világegyház eltérő helyzetéről és arról is, hogy a magyar püspökök jövő tavaszra újra Magyarországra hívták a szentatyát.

Esztergom, 2021. április 4. Ünnepi húsvéti szentmise Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek (k) celebrálásával az esztergomi bazilikában 2020. április 4-én. MTI/Mónus Márton Fotó: Mónus Márton

– Közel ötven éve, 1975-ben szentelték pappá, így pályája csaknem fél évszázadot ölel fel. Melyek a legkedvesebb, papi hivatásával kapcsolatos élmények, emlékek, amelyek eszébe jutnak? 

– A papi küldetésnek háromféle területe van, a megszentelői, a tanítói és a kormányzói, és mindegyikhez nagyszerű élményeim fűződnek. Nagyon megrendítő és mégis felemelő például, amikor haldoklóval találkozunk és beszélünk, olyankor azt érezhetjük, hogy egy döntő ponton a kegyelem eszközeként működhetünk közre egy ember sorsának a végső alakulásában. Ez egy gyönyörű szép élmény. 

– Egy-egy ilyen visszatekintés alkalmat adhat arra is, hogy a jelenkort értékelje. Hogyan ítéli meg a magyar katolikus egyház helyzetét? 

– Az utóbbi harminc évben hatalmas bővülés történt az intézményeink terén, magának az egyháznak a szervezete is szerteágazóbb lett. De különösen hatalmas mértékben bővült a közszolgálati intézmények hálózata, amelyet a mi egyházunk tart fenn. Nyitott kérdés a társadalomban, hogy ezekben az intézményekben tovább tudjuk-e adni azokat az értékeket, amelyek a szívünk közepében vannak, és amelyek át is élték az előző, nehezebb időszakot. Ez lenne a cél. 

– S hol tart a világegyház? 

– A világegyházban mások a folyamatok. Nyugaton nem volt radikális tiltás vagy államosítás, viszont volt egy fokozatos elkényelmesedés és érdektelenné válás. A közömbösség lassanként magába az egyház belső életébe is beszivárgott. Ugyanakkor a világegyház sokarcú, van egy erőteljesen fejlődő, de még nem igazán kibontakozott afrikai egyház, és van egy nagyon ígéretes és szépnek mutatkozó távol-keleti katolicizmus. Ebben az utóbbiban hatalmas szellemi, lelki és akár anyagi, fizikai erőtartalékok vannak. 

– Az elmúlt két évben nagyban befolyásolta a világunkat a pandémia. Mit gondol, magunk mögött tudhatjuk a koronavírus-járványt? 

– Teljesen nem, de járványok mindig is voltak az emberiség történetében. A járvány súlyosságához mérten mindig volt rá a hitnek is egy válasza, mert az ember ilyenkor határhelyzetbe kerül. Ha a legszűkebb körből, a hozzátartozók vagy kollégák közül egyesek meghalnak egy járványban, az mégiscsak elgondolkodtatja az embert. Persze a pandémia sem lehet ok arra, hogy rettegésben éljük az életünket. A járvány idején is mindig eszünkbe jutott a régi római közmondás, hogy hajózni kell, élni nem kell. Az emberiségben benne rejlik ez a fajta bátorság is, és adott esetben vannak olyan feladatok, amelyek azt is megérik, hogy az ember kockáztasson értük. 

– A járvány a hitéletre, az egyház életére is hatással volt. Mit gondol, megerősödve vagy meggyengülve került ki az egyház ebből a helyzetből? 

– Amikor a járvány tetőzött, voltak hatósági tilalmak, nem lehetett például összejönni. Márpedig a kereszténység közösségi vallás, ahol nem a házi kultusz a jellemző. Éppen ezért sokaknak nagyon hiányzott a közösségi ünneplés. Magam székesegyházakban és központi helyeken, illetve nagyobb ünnepélyes alkalmakon szoktam elsősorban szertartást végezni, ha ezeket hasonlítom össze, akkor most jobban állunk, mint 2019-ben. Az emberek nagyobb számban tértek vissza, mint amennyien korábban részt vettek a szentmiséimen. Az, hogy az egyes plébániákon, a hétköznapi miséken mennyien vesznek részt, változó. Szerintem Magyarországon általánosságban nem állunk rosszul. 

– Alig kezdett enyhülni a pandémia, feb­ruár 24-én kitört az orosz–ukrán háború. Sokan gondoltuk, hogy ehhez hasonló háborús konfliktus Európában elképzelhetetlen, mégis megtörtént. A világ békéért kiált: mit tehet az egyház és mit tehetnek a hívők azért, hogy elhallgassanak a fegyverek? 

– Amit az első naptól teszünk, az az imádság. Ennek vannak különleges ünnepélyes formái, ilyen a felajánlás. Ekkor egy országot, egy népet vagy akár több államot is felajánlunk Istennek, esetleg úgy, hogy Szűz Mária különleges közbenjárását kérjük. Ezt tette meg a hagyomány szerint Szent István király Magyarországgal. Éppen ezért a pápai felszólításnak mi úgy tettünk eleget, hogy a Szent Jobb előtt ajánlottuk fel az orosz és az ukrán népet a boldogságos Szűz Mária szent szívének, ezzel a világegyházhoz csatlakoztunk. Ez egy alapvető és nagyon mély vonulat. 

– Az imádkozáson kívül mit tudunk tenni a szenvedőkért? 

– Természetesen a segítő szeretet mindennapi lépéseiben és tetteiben is kifejezzük a hitünket. Gondolok itt a menekültek támogatására vagy akár a rászorulóknak segítésére Ukrajnán belül. Karitászszervezeteink át is mennek a határon, és teszik a dolgukat. 

– A szentatya a katolikus világtalálkozón tett szeptemberi magyarországi látogatása nagy sikerrel zárult, Ferenc pápa elmondása szerint hatalmas élményekkel gazdagodott nálunk. A szentatya a látogatás után arról beszélt, hogy szívesen visszatérne hozzánk. Lát erre esélyt? 

– Tudomásom szerint amikor a miniszterelnök úr húsvét után a pápánál járt, akkor állami részről meghívta a szentatyát Magyarországra. Ezzel a kormányfő reagált arra a gondolatra, amelyet Ferenc pápa bizonyos megnyilatkozásaiban megpendített. Mi pedig, magyar püspökök, szintén írtunk a szentatyának, és jövő tavaszra Magyarországra hívtuk őt. Még egy bizonyos pasztorális javaslatot is tettünk, hogy hová és milyen jelleggel lenne a legjobb ezt a látogatást megszervezni. 

– Megjósolhatatlan, mit hoz a jövő. Néhány éve nem gondoltuk, hogy a pandémiához vagy az orosz–ukrán háborúhoz hasonló csapások sújthatják Európát. Mit gondol, mi jelenti majd a legnagyobb kihívást a magyar és az egyetemes egyháznak a következő évtizedekben? 

– A nyugati világban mindig vallásszabadságról beszélnek. Ugyanakkor a vallás fogalma és mindazok a szükségletek, amelyek a vallás gyakorlásához kapcsolódnak, a keresztény gondolkodásból kerültek be a nyugati kultúrába. Ha olyan környezetben kell élnünk, ahol a közgondolkodást nem a zsidó–keresztény örökség határozza meg, akkor az olyan fogalmak is, mint a vallás, vallásgyakorlás és vallásszabadság, egészen más arculatot öltenek. Nekünk ezt is figyelembe kell venni, amikor a saját igényeinket, kérésein­ket, szükségleteinket a társadalomnak megfogalmazzuk. Ez egy nagyon komoly kihívás, adott esetben a keresztények élete és gondolkodásformája eltérhet annyira a tágabb környezettől, hogy ez már egy önálló etnikai csoportot jelent. Ennek a példáját látjuk a Közel-Keleten. Természetesen mindig az adott lehetőségek mentén, de a küldetésünket teljesítenünk kell! 

– Hét évtized már ön mögött van, de a Jóisten segítségével hosszú aktív évek várhatnak még önre. Milyen tervekkel készül pályája következő szakaszára? 

– Sok minden van folyamatban, az egyik ezek közül a plébániák megújítása. Az újraépítés programja elkezdődött a járvány előtt, és most újult lendülettel folytatjuk a fejlesztéseket. A másik dolog, hogy készülünk a szinódusra (egyházügyi kérdésekben tanácsokkal látják el a pápát – a szerk.), ami nem kis feladat. Át kell gondolni a teológiai alapokat, és hogy mik azok az intézményes formák, amelyek ezt, híven a tradícióhoz és a kinyilatkoztatáshoz, hatékonyan kifejezik.

Borítókép: Erdő Péter bíboros (Fotó: Bach Máté)