A rigómezei (Kosovopolje) csata emléke ma is elevenen él

Hunyadi János alighanem az európai és a magyar történelem legkiválóbb hadvezérei közé tartozik.

A gyalogság és a huszita harci szekerek számának növelése mellett a páncélos lovasság adta a hadsereg derekát, mely megközelítőleg 15 000 főre tehető. A szárnyakon a törökkel korábban is vitézül küzdő nemesi bandériumok álltak Tallóci Frank és Bebek Imre vezetésével. Olyan megbízható és csatában kitűnt kemény páncélosok szolgáltak mellette ezen időben, mint a marosszentimrei csata (1442) hőse, Berekszói Péter. A harc hevében egy számszeríjvessző állt bele a vitéz nemes úr nyakába, azonban ő tovább küzdött és bátran védelmezte kardjával urát. Hunyadi János jutalomból saját címert adományozott neki és három faluval gazdagította a Temes megyei harcost. A várnai csatában janicsárok sorfalát áttörő Somogy megyei nemes urat, Berekfalvi Zopa Pétert egyenesen bajnoknak nevezi Hunyadi. Az erdélyi és havasalföldi segédcsapatok kapitányává pedig unokatestvérét, Szentgyörgyi Székely Jánost tette meg. Meg kell jegyezni, hogy hagyományosan az erdélyi csapatok alkották az egyik szárnyat a törökellenes háborúk során. Ebben nagyszámú székely lovasság, kisebb arányban szászok és román gyalogosok vettek részt.

Hunyadi János és Berekszói Péter (Radu Oltean rajza). Forrás: Despertaferro-ediciones.com

Az oszmán birodalmi sereg is mozgósította haderejét. II. Murád szultán nemcsak a janicsárokat, tüzérséget, a lovas szpáhikat és akindzsiket hívta hadba, hanem aszabokat, nomád tatárokat és tevés alakulatokat is. Utóbbiaknak fontos szerepet szánt a magyar lovasság szétzilálására. Seregének létszáma megközelítette az 50 000 főt. Ezzel szemben a magyar sereg körülbelül 30 000 főt vonultatott fel.

A hadjárat ugyanazon útvonalon haladt, mint a téli hadjárat során.

Thúróczy krónikája szerint a szerb területeken is harcolniuk kellett. Az előrenyomulás során a magyar sereg a rigómezei fennsík (szerbül Kosovopolje) északi részéhez jutott és a Lab patak lapályánál foglalt állást. A több tíz kilométer hosszúságú és szélesen kiterjedő fennsík majd 1000 méteres hegyekkel körülölelt sík terület, amely magyar szemszögből ideális a lovasrohamokhoz. A szultán alaposan ismerve a terepet valószínűleg csellel dél felé csalta a magyar sereget. Kisebb seregrészek megfutamodást színlelve hátráltak, amelyek amúgy is elzárták volna a várva várt szövetséges albán seregeket az egyesüléstől. Hunyadi ekkor még nem tudhatta, hogy Albánia „sárkánya”, Kasztrióta György (Szkander bég) szövetséges hadereje késlekedik. A szultáni fősereg felvonulása délkeletről azzal a veszéllyel bírt, hogy a területen lévő magasabb dombhátat megszerezve előnyre tehetnek szert. Egyrészt a tüzérség alkalmasabb helyet kapott volna a magyar sereg szétzilálására, másrészt a nehézlovassági támadás csatadöntő szerepe meghiúsulni látszott. Hunyadi nehéz döntéssel feladta a Lab patak nyújtotta vízforrásokat és támadásba lendült. Kemény küzdelemben visszaszorították a törököket, ahol a környező dombokra telepítve megerődítette táborát. A páncélos lovasroham szempontjából előnyt élvező terület azonban – mint utóbb kiderült – nem volt elégséges a győzelemhez, ráadásul a szultáni sereg elzárta Magyarország felé az északi átjárót az ősi útvonalon.

Szkander bég sisakja, 1896-ban Budapesten a Millenniumi kiállításon, ma Bécsben. Forrás: Balkaninfo.hu

A csata pontos lefolyását és a magyar taktikát nem ismerjük. A huszita harci szekerekkel és ágyúkkal megerősített tábornak akár az egész sereg befogadására alkalmasnak kellett lennie. Feladata hasonló volt a janicsárok tüzérséggel felszerelt sorfalához. Annyi bizonyos, hogy a magyar lovasság rohama áttörte az akindzsik és szpáhik vonalait, akik Thurkan bég vezetésével visszahúzódtak, majd egy bekerítő hadművelettel – ahogy Várnánál is sikerült neki – felmorzsolta a balszárnyat. Egy hirtelen jött meglepetésszerű támadás során ugyanis a kavarodásban életét vesztette Szentgyörgyi Székely János. Egységeit szétzilálták, a havasalföldiekről pedig semmit sem értek el. Eközben Hunyadi János a törökök által „vasfalnak” nevezett páncélos lovassággal és az új gyalogsággal az aszabok és janicsárok ellen rohamozott. Azok az első veszteségek után hátrálva és szétválva a málhákkal, szekerekkel formált táborukig engedték őket. Eközben égő tevékkel és nyílzáporral próbálták a magyar vonalakat megbontani, amelynek lendülete a török táboron elakadt, a mögülük érkezők pedig beléjük rohantak. A törökök azonban szisztematikusan a vértezet nélküli lovakat kezdték öldösni, ami nagy kavarodást okozott, a lovaiktól megfosztott páncélosok gyalogosan próbálták magukat átvágni a janicsárok sorfalán. Egymást taposva próbálták soraikat rendezni. A kegyetlen kézitusa egészen alkonyatig tartott,  az újonnan kiállított gyalogság is elesett. A csata még másnap reggel is folytatódott, azonban a szultán ágyúkkal, ostromeszközökkel és íjászokkal lövette a magyar tábort, amely tüzérségével igyekezett viszonozni a támadást. Lovasság hiányában azonban idővel felmorzsolódtak ők is. A több ezer harcos mellett a csatában több magas rangú arisztokrata is elesett: Tallóci Frank, Szécsi Tamás, Bebek Imre és László, Marcali Imre, Losonci Benedek, Alsólindvai Bánfi István. Hunyadi nagy nehezen megmenekült, azonban Brankovics György szerb fejedelem kezére került és Szendrőben raboskodott egy rövid ideig.

Bár a Hunyadi János vezette hadjáratokban több tízezer harcost vesztett a török fél, pótlásuk sokkal gördülékenyebben ment a katonai rendszerük működése okán.

A hadjáratokban kitűnt harcosok ugyanis a zsákmány mellett szolgálati birtokkal, magasabb tisztségekkel gazdagodhattak. A gyors felemelkedés és a hadizsákmány bűvöletében sokak tértek át az iszlámra és álltak a hódító birodalom zsoldjába. A frissen sorozott irreguláris csapatokat (akindzsik, aszabok) létszámát így könnyű volt megemelni. 1446-ban a szultán elrendelte a keresztények körében az úgynevezett devsirme, azaz gyermekadó bevezetését. Ennek lényege, hogy aki nem tért át az iszlámra, annak szabadon elvihették gyermekét katonai szolgálatra. Az oszmán katonaállam így könnyebben tudta pótolni janicsárjait. A Magyar Királyság számára egyre növekvő kihívást jelentett a feltörekvő nagyhatalom. A katonai és gazdasági nehézségek ellenére is még 80 esztendőn át feltartottuk a hódítókat, kiérdemelve „a kereszténység és Európa védőbástyája” címet.

A szerző a Magyarságkutató Intézet munkatársa

Az eredeti írás ITT érhető el.