A Rákóczi Ferenc által a XVIII. század elején vezetett szabadságharc története – különösen annak katonai vonatkozásai – kevés helyet kapott a magyar történelemről szóló munkákban.
A nyolc hosszú éven át folytatott küzdelemre a magyarság önrendelkezéséért vívott küzdelmének jajkiáltásaként, de egyben polgárháborúként is tekinthetünk.
Az oszmánok elleni közel két évszázados honvédő háborúban a Magyarország trónját 1526 óta birtokló Habsburg-család – Európa sok más uralkodóházához hasonlóan – a lehető legteljesebb, abszolút hatalmat szeretett volna kiépíteni, különösen a XVII. század második felében. A magyarság ennek a törekvésnek ellenállt. Habár 1687-ben – Buda felszabadítása iránti hálát kifejezve – törvénybe iktatta a Habsburg-ház trónöröklési jogát, önrendelkezéséről nem mondott le. A felszabadító háborúk iszonyatos terhet róttak Magyarországra, a magyar társadalom joggal érezhette, hogy erejét meghaladó erőfeszítésre kényszerítik, miközben a császári tábornokok egy része indokolatlan kegyetlenséggel járt el az irreálisan magas adóterhek behajtása során.
Az elégedetlenség felkelést robbantott ki, amelynek élére az ország legnagyobb birtokosa, II. Rákóczi Ferenc állt. Az elemi erővel kitört szabadságharc 1703 tavaszának végén kezdődött a Tiszaháton, de a következő évben Rákóczit az erdélyi rendek fejedelmükké választották, a kuruc hadak már a Dunántúlra is betörtek, az év végén pedig elfoglalták Érsekújvárt.
A nemzetközi helyzetet tekintve a szabadságharc kezdetén a spanyol örökösödési háborúban elért francia sikerek segítették Rákóczit, de az 1704. augusztus 13-i höchstädti (blenheimi) csatában Marlborough és Savoyai Eugén herceg seregei megverték a franciákat, így a közvetlen együttműködés, ezzel együtt az igazán hatékony francia segítség lehetősége elveszett. Rákóczi csapatai Koroncó (június 13.) és Nagyszombat (december 26.) mellett vereséget szenvedtek, ami átmenetileg a Dunántúl elvesztéséhez és a kurucok visszaszorulásához vezetett. A helyzetet nehezítette, hogy 1705. augusztus 11-én Pudmeric mellett a kurucok újfent vereséget szenvedtek.
Rákóczi 1705 folyamán Szécsénybe országos gyűlést hívott össze, ami nem tekinthető szabályos országgyűlésnek, mert csak az országgyűlésen részt vevők körének kisebbik része jelent meg. Mindazonáltal megtörtént az első lépés az államjogi helyzet rendezése irányába, lengyel mintára kimondták a rendi konföderációt és Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották.
A szécsényi gyűlést követően két fontos hadművelet indult meg. Az első Erdély birtoklásáért Rákóczi személyes vezetése alatt megindított támadás volt, ami 1705. november 11-én a zsibói csatában kudarcot vallott. Rákóczi nem tudta elfoglalni a fejedelmi széket, de a vereség diplomáciai hatása is jelentősnek bizonyult.
A másik hadműveletet Bottyán János indította a Dunántúl elfoglalására. Bottyán október utolsó napjaiban Kecskemétről indult meg csapataival. Solt mellett átkelt a Dunán, november 5-én rohammal elfoglalta Földvárt, majd seregét három részre osztotta. A Dunántúl déli részét Béri Balogh Ádám, Hellepront János és több más parancsnok támadta meg. Elfoglalták Pécset, Siklóst, portyákat indítottak Szlavóniába, majd Somogyon és Zalán keresztül Kőszeg alá vonultak. Az északi csoportnak Móron át Komárom felé indult, majd nyugat felé fordulva a Rába vonalán áttörve szintén Kőszeg alá érkezett. Bottyán a középhadat, egyben főerőt Földvárról Simontornya megvételére vezette, majd november 11-én rohammal bevette a várat. Bottyán innen Tata alá vonult és körülzárta az erős várat. A védők egy része azonban átállt a kurucok oldalára, így a maradék védők november 22-én feladták a várat. Bottyán következő célpontja Pápa városa volt. Az erős palánkkal körbevett város ellen december 9-én rohamot intéztek a kurucok. Bottyán személyesen vezette katonáit, egy kartácsgolyótól meg is sebesült. A várat védő Miglio ezredes elesett, a maradék őrség pedig kitűzte a fehér zászlót.
A Kőszeg alatt összegyűlt kuruc had hozzálátott Jurisics Miklós hőstettének színhelyén a vár és város ostromához. Ez első rohamot december 8-án vezették a kurucok a várat védő német gyalogosok és városi polgárok ellen. A roham sikeresnek bizonyult, elfoglalták a várost, a védők a belső várba szorultak vissza, és december 10-én kénytelenek voltak feladni a várat is.
Bottyán hatalmas sikert ért el, alig bő egy hónap alatt szinte a teljes Dunántúlt a hatalmába kerítette. Bercsényi a Felvidéken ugyan erőteljes portyázásba kezdett, de ez aligha segített Bottyánon, aki a könnyűlovas harcmodor virtuóz alkalmazásával, valamint merész, városok, várak elleni rohamokkal meg tudta törni a császáriak ellenállását. Két jelentősebb császári sereg állt még vele szemben. Pálffy tábornok csoportja Magyaróváron, Heisteré Szentgotthárdnál állt. A kuruc sikereket és Bottyán erélyét látva Pápa elvesztését követően Pálffy János önként vonult vissza a Lajta mögé Bruck környékére.
A másik császári sereg ellen Bottyán maga indult meg Szentgotthárd felé, magához rendelve a Kőszeg alatti csapatok egy részét. Az ütközet 1705. december 13-án jellegzetes könnyűlovassági akcióként zajlott le. Bottyán csapatai forgószélként csaptak le Heister meglepett rác katonáira, akik nem tudtak ellenállni a váratlan támadásnak. A támadás erejét fokozta, hogy a harc közben érkezett meg a csatatérre Bezerédj Imre lovasezrede Kőszeg alól, ami teljessé tette Heister vereségét. Katonái hanyatt-homlok menekültek és elhagyták az ország területét, csak Stájerországban tudták összeszedni magukat.
A Szentgotthárd mellett lezajlott ütközet a kuruc hadjárat csúcspontja volt. Bottyánnak két ellenséges sereget is sikerült kivernie az országból, nyolcezer katonával indította meg a hadjáratot, serege a Dunántúlon csatlakozottakkal nem kevesebb, mint 30 ezresre növekedett. Az egy évvel korábbi dunántúli hadjárattal ellentétben ezúttal sikerült tartósan elfoglalni az országnak ezt a részét.
Az ütközetet követően Bottyán Sopron elfoglalására vezette csapatait, de nem bírt a védőkkel. A kurucok megpróbálkoztak korábban sikeres taktikájukkal váratlan rohamot indítani a falak ellen, de ezúttal kudarcot vallottak, a védők kitartottak. A kurucok végül feladták az ostromot, ráadásul Bottyán seregének utóvédje 1706. február 14-én Igal mellett vereséget szenvedett Herbeville tábornok császári, többségében rác csapataitól.
A kurucok kitartását mutatja, hogy Herbeville csapatainak végül vissza kellett vonulniuk, az ütközet után két héttel már át is keltek a Dráván. A harcoknak az 1706 áprilisában megkötött fegyverszünet vetett ideiglenesen véget. A kurucok megvetették a lábukat a Dunántúlon is.
Bottyán Jánost méltán tartja számon az emlékezet a kuruc sereg egyik legkiemelkedőbb vezetőjeként. A dunántúli hadjáratban kiváló teljesítményt nyújtott. Remekül mozgatta a gyors kuruc hadakat, mindenütt helyi erőfölényt tudott létrehozni. Váratlan és gyors mozdulatokkal elbizonytalanította a császáriakat, nagy területen, de mégis koordináltan mozgó csapatai saját erényeiket teljes mértékig kihasználva, az ellenség gyenge pontjaira lecsapva tudták elérni sikereiket. A hadjárat megmutatta a kurucok gyenge pontjait is. Nem rendelkeztek sem megfelelő minőségű gyalogsággal, sem kellő erejű tüzérséggel, így a megerődített helyek, várak, városok bevételéhez rendre vakmerő rohamokat kellett indítani. Ez a gyengébben kiépített, vagy kellő helyőrséggel nem rendelkező helyek esetében a bátorság meghozta a sikert, de a jobb erődítésekkel rendelkező helyek esetében ez már kevésnek bizonyult.
Bottyán dunántúli hadjárata mindezek ellenére a kuruc szabadságharc egyik legnagyobb teljesítménye és sikere volt. Az erdélyi és a felvidéki kudarcokat követően a szabadságharc ügyének szüksége volt gyors és átütő sikerre. A romló katonai helyzetet Bottyán meg tudta fordítani és Rákóczi oldalára tudta billenteni a mérleg nyelvét.
A szerző Nagy-Luttenberger István, a Magyarságkutató Intézet történésze
Az eredeti írás Bottyán második dunántúli hadjárata és a szentgotthárdi ütközet címen olvasható a Magyarságkutató Intézet oldalán.
Borítókép: Rákóczi Ferenc Mányoki Ádám képmásán, 1712 (Forrás: Wikipédia)
