A Rákóczi Ferenc által a XVIII. század elején vezetett szabadságharc története – különösen annak katonai vonatkozásai – kevés helyet kapott a magyar történelemről szóló munkákban.
A nyolc hosszú éven át folytatott küzdelemre a magyarság önrendelkezéséért vívott küzdelmének jajkiáltásaként, de egyben polgárháborúként is tekinthetünk.
Az oszmánok elleni közel két évszázados honvédő háborúban a Magyarország trónját 1526 óta birtokló Habsburg-család – Európa sok más uralkodóházához hasonlóan – a lehető legteljesebb, abszolút hatalmat szeretett volna kiépíteni, különösen a XVII. század második felében. A magyarság ennek a törekvésnek ellenállt. Habár 1687-ben – Buda felszabadítása iránti hálát kifejezve – törvénybe iktatta a Habsburg-ház trónöröklési jogát, önrendelkezéséről nem mondott le. A felszabadító háborúk iszonyatos terhet róttak Magyarországra, a magyar társadalom joggal érezhette, hogy erejét meghaladó erőfeszítésre kényszerítik, miközben a császári tábornokok egy része indokolatlan kegyetlenséggel járt el az irreálisan magas adóterhek behajtása során.
Az elégedetlenség felkelést robbantott ki, amelynek élére az ország legnagyobb birtokosa, II. Rákóczi Ferenc állt. Az elemi erővel kitört szabadságharc 1703 tavaszának végén kezdődött a Tiszaháton, de a következő évben Rákóczit az erdélyi rendek fejedelmükké választották, a kuruc hadak már a Dunántúlra is betörtek, az év végén pedig elfoglalták Érsekújvárt.
A nemzetközi helyzetet tekintve a szabadságharc kezdetén a spanyol örökösödési háborúban elért francia sikerek segítették Rákóczit, de az 1704. augusztus 13-i höchstädti (blenheimi) csatában Marlborough és Savoyai Eugén herceg seregei megverték a franciákat, így a közvetlen együttműködés, ezzel együtt az igazán hatékony francia segítség lehetősége elveszett. Rákóczi csapatai Koroncó (június 13.) és Nagyszombat (december 26.) mellett vereséget szenvedtek, ami átmenetileg a Dunántúl elvesztéséhez és a kurucok visszaszorulásához vezetett. A helyzetet nehezítette, hogy 1705. augusztus 11-én Pudmeric mellett a kurucok újfent vereséget szenvedtek.
Rákóczi 1705 folyamán Szécsénybe országos gyűlést hívott össze, ami nem tekinthető szabályos országgyűlésnek, mert csak az országgyűlésen részt vevők körének kisebbik része jelent meg. Mindazonáltal megtörtént az első lépés az államjogi helyzet rendezése irányába, lengyel mintára kimondták a rendi konföderációt és Rákóczit vezérlő fejedelemmé választották.
A szécsényi gyűlést követően két fontos hadművelet indult meg. Az első Erdély birtoklásáért Rákóczi személyes vezetése alatt megindított támadás volt, ami 1705. november 11-én a zsibói csatában kudarcot vallott. Rákóczi nem tudta elfoglalni a fejedelmi széket, de a vereség diplomáciai hatása is jelentősnek bizonyult.
