Karácsonykor és szilveszterkor sem hagyhatja el a makkhetesi erdő közepén fekvő tanyáját Antunovity Mihály, a migránstanya néven elhíresült farm gazdája. Korábban ugyanis megtörtént már, hogy félnapnyi távolléte alatt a migránsok elloptak tőle néhány bárányt.
Máskor, amikor visszatért egy szabadkai bevásárlásból, arra lett figyelmes, hogy a bevándorlók tüzet raktak a tárolóhelyisége közepén.
– Ha nem jövök vissza időben, felgyújtják a tárolómat, de akár az egész tanyám lángra kaphatott volna. Már parázslott a raktár tetőszerkezete. Oldalt éppen száraztakarmánnyal volt körberakva a helyiség belül – meséli.
Stratégiai pont
A makkhetesi erdő Szabadka, Kelebia, Palics és Magyarország fizikai határzárának négyes ölelésében fekszik. A zöldterület – a fizikai határzár felépülése óta – fontos stratégiai pont az illegális bevándorlóknak, hiszen vannak olyan részei, amelyek közvetlenül a magyar kerítés mellett helyezkednek el.
A migránsok az erdő sűrűjében alkalmi táborokat vernek. Itt várják ki a legmegfelelőbb pillanatot, hogy a közeli kerítésen átjutva elinduljanak nyugat felé.
A terület földrajzi fontossága miatt az embercsempészek és a hozzájuk köthető bandák gyakran kerülnek fegyveres összetűzésbe egymással.
A szabadkai Makkhetes városrészben élő lakosok beszámolói szerint nyár óta gyakorlatilag nem telt el hét fegyverropogás nélkül. A nagyobb gerillaharcok után a szerb hatóságok lecsapnak a migránsokra, átfésülik az erdőt, s a többségüket elszállítják a területről. A bevándorlók azonban néhány nap alatt visszaszivárognak.
A migránsok most a könnyebben felderíthető pontok helyett a hatékonyabb búvóhelyet nyújtó erdő sűrűjében táboroznak.
A földutak mentén őrszemek állnak, akik jelentik a táborlakóknak, ha mozgást észlelnek. A helyi természetvédők figyelmeztetnek is bennünket: rendőrségi felügyelet nélkül csak a periférián mozogjunk, mert velük megtörtént már, amikor bementek egy táborba, hogy az ott rejtőzők fegyverrel közelítettek feléjük.
Jó lábak kellenek a juhászélethez
Ilyen környezetben éli az életét Antunovity Mihály juhász, aki örömmel fogad bennünket. Nem is csoda, hiszen hét bárányt segített világra néhány perccel ezelőtt. Velük együtt már több mint háromszáz állatot kell őriznie, gondoznia nap nap után.
Mindez rengeteg munkával jár. Mihály megszokta, hiszen gyermekkora óta foglalkozik juhtenyésztéssel, annak ellenére, hogy a birkahúst nem szereti. Minden nap reggel fél ötkor kel. Reggelire nincs idő. Az ágyból kipattanva a birkákhoz rohan, megnézi, ellettek-e. Ha segíteni kell a folyamat során, akkor segít.
Ez egy összetett munkakör.
– Az ember néha állatorvos, néha növénytermesztő, néha kereskedő, míg máskor biztonsági őr. Amit az élet éppen megkíván tőle – meséli, miközben az anyjukkal együtt elkülönített bárányokhoz szór be takarmányt. A többi birkát kitereli a karámból. Legelőre mennek. A két kisebb termetű terelőkutyát – Virgoncot és Zsútyót – utánuk küldi, közben a három nagy termetű, házőrzésre hivatott ebet az udvarba zárja.
Valakiknek vigyázni kell a bárányokra és az újdonsült szülőkre is.
Az udvaron egy régebbi típusú traktor parkol. Mihály tíz hektár földet művel. Etetni is kell a juhokat, bár az idei, aszálytól sújtott esztendőben kevés termés volt. Nem is tudja, hogyan lesz a következő időszakban. Ha enyhe lesz a tél, az állatok tudnak legelni is, és akkor sikerül kihúzni a szezont. Ha nem, akkor muszáj lesz további takarmányt vásárolni.
Milyen kondícióban vannak maguk?
– kérdi tőlünk a juhász, félmosollyal az arcán. – Ehhez a munkához bizony jó lábak kellenek – mondja, miközben rohamtempóban halad a nyája után.
A tanyáról egyébként már látszik a magyar határt védő fizikai határzár: afelé haladunk, hiszen előtte gazdag legelő található. Néhány perc után Mihály lelassít: innentől hagyja, hogy az ebek végezzék a feladatukat. A 2015 előtti időket felidézve elmeséli: akkoriban még fogalma sem volt, hogy hol húzódik a magyar határ. Biztos benne, hogy ő is sokszor átlépett a zöldhatáron akkoriban. Amíg mesél, egy kisebb susnyás felé vezet bennünket.
Íratlan „szerződés”
– Ezt nézzék – mondja, miközben egy pokróchoz siet. Kinyitja. Benne tégladarabok vannak. Amikor a kerítés környékén legelteti a birkáit, gyakran látja, hogy ilyen téglákkal, esetenként cserépdarabokkal dobálják meg a bevándorlók a magyar rendőröket, a rendőrautókat.
– Úgy mennek át a kerítésen a létrák segítségével, mintha elevátor vinné őket. Tudják, mi az elevátor? Az a szállítóberendezés, ami a kukoricát viszi fel a góréba. Van, hogy nyolc létrával próbálkoznak. Láttam már olyant is, hogy eltört alattuk egy létra. Annyian ráálltak, hogy összeroppant. Maguk el sem tudják képzelni, mi zajlik itt olyankor.
Csörög, csattog minden. Semmi pénzért nem lennék most magyar rendőr
– mondja. A kiüresedett migránstáborban a szétdobált SIM-kártyák, új cipők, hálózsákok, sátrak, elázott közel-keleti pénzkötegek mellett számtalan széttört, illetve részben elégetett mobiltelefont, hátrahagyott konyhai eszközöket és ötliteres flakonokat találunk. Korábban, amikor Mihálynál jártunk, migránsok jelentek meg a tanyája környékén. Vízért jöttek, pontosan ilyen flakonokkal. Állítása szerint a nyár folyamán napi hétszer, nyolcszor is megjelentek nála ez ügyben. A hidegben ez a tendencia már nem jellemző.
– Ez egy íratlan szerződés. Vizet adok nekik, néha üzletelünk. Ismernek, nem bántanak. Jó nekik is így, hogy itt vagyok. Szoktak tőlem bárányt is venni. Elég jól fizetnek. Egy bárányért száz eurót adnak. Körülbelül húsz euróval többet, mint a helyiek. Ráadásul még bajlódnom sem kell vele. A bevándorlók levágják, megpucolják – árulja el.
– Milyen nyelven beszélnek az „erdőlakókkal”?
– Kézzel-lábbal. Megértjük egymást így is.
Nyáron a birkákat legeltette éppen, amikor a kutyáinak közel fél órára nyomuk veszett. Szidta is őket az égieknek. Egy eb nélkül még megvan, de kettő nélkül már sokkal nehezebben megy a munka. Később az ebek egy lábak nélküli, elfelezett báránnyal bukkantak elő az egyik migránstábor felől.
A bevándorlók feldarabolták, egy részét megfőzték, a maradékot pedig félretették.
Majd máskor jó lesz – gondolhatták. Végül azonban a kutyák fogyasztották el a tetemet. Idén júniusban afgánok egy csoportja betört egy másik banda táborába, majd automata fegyverekkel tüzet nyitottak az ott lévőkre. A fegyveres konfliktus több órán keresztül tartott. Mihály annak idején, amikor teljes állású állattenyésztőnek szegődött, nem is sejtette, hogy ehhez hasonló élményekben lesz majd része…
Veszélyben a tisztáson
– Éppen itt a tisztáson legeltettem, amikor több oldalról egyszerre indult meg a sortűz. A migránsok gépfegyverekkel estek egymásnak. Néztem is, hogy hová bújjak, de itt a legelőn biza nincs búvóhely – meséli nevetve Mihály. A legelőn valóban nincs. A tisztáson állva hátborzongató érzés keríti hatalmába az embert.
Bárhonnan eltalálhat bennünket egy eltévedt lövedék. Mihály javaslatára tovább is haladunk. Mutatni szeretne nekünk valamit. Egy másik erdőrészhez vezet bennünket.
Semmi sem állandó, csak a változás maga
– mondja az egykori katonai laktanyák romjainál. A terület egyik végében a megmaradt falon ugyanis egy hajdanán felfestett jugoszláv zászlót látunk, míg a helyszín másik csücskében álló téglafalra arab betűket véstek fel valamit a korábban itt megbúvók. A földön egy bevándorló által hátrahagyott Covid–19 oltási igazolványt is találunk.
Az elmúlt közel négy évtized nagy változásai egy helyen
– jegyzi meg a juhász, miközben elneveti magát. Ám a derűje nem tart sokáig.
– Az életben, a nagy változások után, sosem fordult még elő, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt. Meg kell tanulni alkalmazkodni az újhoz. A menekülés nem megoldás – jelenti ki bölcsen, hét évtizednyi élettapasztalattal a háta mögött. Már sötétedik. Eljött az idő, hogy visszatereljük a nyáját a tanyához. Hamarosan érkezik a felesége is hozzá. Meleg ételt hoz neki esténként. Beszélgetnek egy kicsit az étel elfogyasztása közben, majd mikor az asszony hazamegy, Mihály rádiót hallgat. Bár a borús, téli időben azt sem sikerül mindig feltölteni, hiszen ilyenkor a napelemkollektorok sem működnek kellőképpen.
Karácsonykor pedig, ha minden igaz, a családja fogja itt meglátogatni.
Két gyermekük és öt unokájuk van. A lányuk Olaszországban, míg a fiuk Németországban él. Hogy mivel fogja megajándékozni őket, egyelőre nem tudja megmondani. Még kigondolja. Tavaly ő munkaruhát, meleg kabátot és különböző szerszámokat kapott a gyermekeitől.
