Nem szegte meg az Úrnak tett ígéretét

A Pobjedából irigykedve néztem a sirályokat, hogy milyen jó nekik, mert ők oda mennek, ahová akarnak, én pedig oda megyek, ahová visznek – emlékezett vissza az 1957-es őrizetbe vétele napjára Pavlics István érdemesült esperes, kanonok, akit február ­24-én Hit Pajzsa díjjal tüntetnek ki. A katolikus pap sokat szenvedett élete folyamán, de a hitét és a jókedvét mindvégig megtartotta. A nehéz­ségek közepette fény tudott lenni a sötétségben.

202030207 szombathely Hit Pajzsa Díjas Pavlics atyáa havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Gyönyörű természeti környezetben, a Vas vármegyei Balozsameggyesen (1970 óta Meggyeskovácsi) született 1934. szeptember 10-én. Lassan kerek évfordulót ülhet.
– Igen, valóban, és szeptember 16-án volt a keresztelőm. Ferenc pápa mondja mindig, hogy először megszületünk az életre, az Isten gyermeke pedig a kereszteléskor leszünk.

– Milyen családba született az életre?
– A szüleim tanítók voltak, többfelé dolgoztak Balozsameggyes térségében. Édesapám vend, édesanyám szlovén származású volt, így mindketten külföldön is tanítottak. 

Meghatározta az életünket, hogy nagyon szigorúan neveltek minket, ugyanakkor nagy szeretettel. Kilencen voltunk testvérek, ma már csak négyen élünk, de mindannyian szép kort értünk meg. 

Az elemi iskolában a szüleink tanítottak minket, majd a negyedik osztály végén elkerültünk gimnáziumba. Minden testvérem továbbtanult, mérnök, elektroműszerész, gyógyszerész, tanító és óvónő lett belőlük. Az óvónő nővérem szobrászművészként is maradandót alkotott, Ferenc bátyám tervezte a holdjárót, Teréz nővérem pedig aerodinamikával foglalkozott; az általa feltalált eszközök ma is megtalálhatók a repülőgépeken.

– Mennyire kaptak vallásos neveltetést?
– Erre már egészen pici korunktól kezdve nagy hangsúlyt fektettek a szüleink. Emlékszem, akármilyen zord volt az idő, mindig elmentünk szentmisére, de mi ezt nem vettük tehernek, és boldogan gyalogoltunk a tőlünk két kilométerre levő templomba, a szomszéd községbe. Nagyon szerettük egymást, a szüleinket és legfőképpen Istent. Amikor az édesapám meghalt, az édesanyám hozzám került Jánosházára, a húgommal együtt ápoltuk. A nagy család is összetartott, sokáig négyévente össze is gyűltünk.

– Mikor dőlt el, hogy pap lesz?
– Első elemista koromban perforált vakbélgyulladásom lett, ami akkoriban sokaknál halállal végződött. Egy hónapig voltam fekvőbeteg, és utána még inkább érdekelt Jézus élete, ami már előtte is foglalkoztatott. 

Emlékszem, még iskolás sem voltam, de mindig bementem a hittanórákra, ahol a plébános, Szombat Jocó atya sokat mesélt nekem Jézusról, Krisztus szenvedéstörténetéről. Ez nagy hatással volt rám. 

Később a gimnázium első és második osztályát Szentgotthárdon jártam, majd a Faludi Ferenc Főreáliskolában tanultam tovább. Utóbbi intézményben volt egy nagyon jó hitoktató, Farkas Imre bácsi, akit rajongva szerettünk. Többen vidéki gyerekként a Püspökvárban laktak, majd később a kisszemináriumba kerültek át, ahová sokszor én is bementem hozzájuk, sőt a székesegyházban ministráltam is. Már akkor az volt az érzésem, hogy nekem ott lesz majd dolgom. A negyedik gimnáziumi osztály elvégzése után magam is jelentkeztem a szombathelyi kisszemináriumba.

– Ekkorra azonban a kommunisták már teret nyertek Magyarországon.
– Igen, már folyt a Mindszenty-ügy, a bíborost 1948 végén őrizetbe vették, letartóztatták, az egyházat nagyon támadták. A szombathelyi püspök ekkor úgy döntött, hogy nem enged minket civil gimnáziumba. És mivel a premontrei rendtől elvették az iskolákat, az ottani tanárokat felvette a püspökségre, ahol a közreműködésükkel zárt gimnázium indult. Itt tanultam három évet, majd feloszlatták a kisszemináriumot. Ezt követően különbözeti vizsgákat tettem, és az érettségi megszerzése nélkül bekerültem a szemináriumba, ahol első éves teológus lettem. Egy év után azonban ezt is feloszlatták, utána Győrbe jártam, ahol 1956-ban fejeztem be a szemináriumot. Megkaptam az abszolutóriumot, felszentelhettek volna papnak, csakhogy mivel édesapám még az előtt beíratott az elemi iskolába, hogy betöltöttem volna a hatot, így túl fiatal voltam. A püspök atya ezért a központi szemináriumba küldött, ott jártam teológiára.

– Csakhogy jött 1956, ami sokak életére döntő hatással volt. Az önére is?
– Igen, éppen októberben értem el azt az időt, hogy felszentelhettek diakónussá. Október 19-én kezdődött el a felszentelés előtti egyhetes lelkigyakorlat, majd az egyik nap, talán 24-én egyszer csak lövöldözést hallottunk. Megrémültünk, de nekünk odabent senki semmit nem mondott, el voltunk zárva az információtól. Később is csak annyit mondtak, hogy zavargások vannak. 

Nagy hatással volt rám, hogy egy alkalommal a második emeleti ablakból láttam, amint egy férfit agyonlőnek. Feltettem magamnak a kérdést: valóban csak ennyi az élet? 

A lelkigyakorlat végül rendben befejeződött, de a posta leállt, és így nem kaptuk meg a felszentelésünkhöz szükséges engedélyeket az egyházmegyénktől. Mivel a tanítás is leállt, külföldi segélycsomagok kiszállításában segédkeztünk.
– Feltételezem, nem ezért került a hatóságok látókörébe.
– Nem, valóban. A hatodévesek, akik a forradalom alatt kijárhattak a betegeket ellátni, gyóntatni, naplószerűen megírták 1956 igaz történetét. Aztán szilveszterkor, amikor szabad éjszakájuk volt, a naplót sokszorosították, amiben én is részt vettem. Majd a dokumentumokat borítékban elküldtük vidékre, én öt helyre adtam fel a naplókat. Ez volt a „bűncselekményem”.

– Mikor jelentkeztek önnél a hatóságok?
– December 22-én diakónussá, majd nem sokkal később, 1957. február 17-én, külön engedéllyel pappá szenteltek fel, március 1-jén már Nyőgérben voltam káplán. Ezzel eltűntem szem elől, így amikor májusban elfogták a központi szeminaristákat, engem nem találtak. 

Végül júniusban beidéztek tanúként, és próbáltak beszervezni. Először durváskodtak, majd kedveskedtek, a legelőkelőbb budapesti plébániát kínálták, ha békepap leszek. Nem álltam kötélnek, de ekkor még elengedtek, még a vonatjegyemet is kifizettettem velük. Hazatértem, és boldogan szerveztem kápláni életemet.

 Ez egészen addig tartott, amíg idézést nem kaptam, hogy szeptember 17-én jelenjek meg a Gyorskocsi utcában. Ekkor már nem úsztam meg, és egy Pobjedával átvittek a Markóba. Emlékszem, közben irigykedve néztem a sirályokat, hogy milyen jó nekik, mert ők oda mennek, ahová akarnak, én pedig oda megyek, ahová visznek.
– Milyen élete volt a rácsok mögött?
– A Markóban a 15-ös számú sarokzárkába kerültem, ahová belöktek 25 ember közé. Egy penészes csajkát és egy nyél nélküli kanalat kaptam, és a többiek a fal mellett adtak helyet. Ezzel nagy szerencsém volt, mert az ottani beugrónak köszönhetően nagyobb helyem volt éjszaka, mások csak az oldalukra dőlve tudtak feküdni. 

Bent gyorsan feltaláltam magam, a fűtéscsöveken keresztül tudtunk kommunikálni. Én voltam a „telefonos”, rátettem a csövekre a csajkát, és így képesek voltunk beszélgetni egymással. 

Hamarosan misézni is tudtam, bent szereztem ostyát és egy kis üvegben bort, a mise szöveget pedig vécépapírra írva kaptam meg. Mindenszentek napján, a bejáratnak hátat fordítva tudtam misézni, egy újságíró volt a ministránsom. Egy fehér zsebkendő volt a miseasztalkám, a törött kanál pedig a kelyhem, nagyon boldog voltam. Nem sokkal később, éjfél után átszállítottak a gyűjtőbe, egy háromfős zárkába. Hamarosan megkezdődött a tárgyalásunk, a perünk úgy híresült el, hogy „Mindszenty papjai a nép ellen”.

– Mikor született meg az ítélet?
– Magam a per tizennegyedrendű vádlottja voltam, és egy évet kaptam. Az utolsó szó jogán a Szentírásból idéztem, ami aligha nyerte el a bíróság tetszését. Végül azt mondtam nekik: 

Ha maguk szerint én bűncselekményt követtem el, róják rám azt, ami illik.

 Az elsőfokú ítéletet 1958. januárban hozták meg, de a vallatások lezárulta után, még 1957. decemberben szabadlábra helyeztek minket. Fellebbezni nem akartam, de kötelező volt, a másodfokú ítéletet szeptemberben mondták ki. A börtönbe azonban csak később, november ­22-én vonultam be, addig otthon dolgoztam a gazdaságban. Titokban papként is tevékenykedtem, zárt ajtók mögött miséztem, énekkart szerveztem, Nyőgérben még egy bérmáláson is részt vettem. A börtönben valamivel könnyebb volt, mint az előzetesben. Dolgoztunk is, kazánokat tartottunk karban, vízkövet vertünk le a belsejükről. Akkor mehetett tönkre a bal szemem, de sajnos a jobb szememre is megvakultam mintegy harminc éve. Végül 1959. április 4-én szabadultam, amnesztiával. Megható volt, hogy a nevelőtiszt búcsúzóul nagyon sok örömöt és boldogságot kívánt a hivatásomban.

– Azonnal visszatérhetett a papi hivatásához?
– Dehogy, amikor hazatérésem után jelentkeztem a püspökvárba szolgálatra, elküldtek onnan. Először otthon a gazdaságban segédkeztem, majd később utasítottak, hogy menjek Budapestre dolgozni. Közölték, hogy csak zárt ajtók mögött, maximum a szüleim jelenlétében misézhetek. A betakarítás után, novemberben utaztam fel a fővárosba, ahol beteghordóként, majd segédmunkásként dolgoztam egy villamosműhelyben. Először leégett villamosmotorokat kellett olajban kimosnom, később a mennyezeten betont kellett vésnem, majd telefonközpontos lettem. 

Gyorsan megszerettek, mert folyton mosolyogtam, mindenkinek segítettem, és a kollégáim egy idő után még a csúnya beszédről is leszoktak a hatásomra.

 Végül szakmát szereztem, villanyszerelő lettem, még kiváló dolgozónak is felterjesztettek, de az elismerést a múltam miatt nem kaphattam meg.

– Mi tartotta meg a fővárosban a hitében?
– Sok minden, például az, hogy mindennap hajnali fél négykor szentmisét mutattam be, hittant tanítottam gyerekeknek, a kórházakban betegeket látogattam, akiknek kiszolgáltattam a szentségeket. Eljártam vidékre, ahol eskettem, és jegyes oktatást tartottam, emellett templomi énekkarokban is énekeltem. Sőt, énekelni is tanultam Farkas Ilonka operaénekesnél, tenorszólista lettem. Egyszer még Kodály Zoltán jelenlétében a Budavári Te Deum tenorszólóját is elénekelhettem.

– És mikor lehetett újra pap?
– A püspöktől 1964 áprilisában kaptam értesítést arról, hogy újra pap lehetek. Meg kell mondanom, hogy a rendszer még sokáig nem hagyott békén azért, mert gyerekekkel, ifjúsági csoportokkal és családokkal foglalkoztam, énekkarokat szerveztem. Aztán amikor a helyi tanácselnök nyugdíjba ment, a nyakamba borult, és sírva azt mondta: 

Ugye, tisztelendő úr, mennyit bántottuk, szekáltuk és feljelentgettük magát?! Bocsásson meg ezért!

 Én sem rá, sem másra nem haragszom, és hálás vagyok az egész életemért!

Kárpátaljára kerül a külhoni díj

Február 25-én, szombaton 11 órakor adják át a Hit Pajzsa díjat a határon túli kitüntetettnek, amelyet idén a kárpátaljai görögkatolikus Ortutay Elemér atya hagyatékát őrző intézmény vezetése kap. A díjátadással a kárpátaljai magyarokra és a görögkatolikus hívekre is fel szeretné hívni a figyelmet az elismerést odaítélő Parma Fidei – Hit Pajzsa Díj Alapítvány. Az eseményen a kommunizmus áldozatainak emléknapjához kapcsolódóan ünnepi beszédet mond Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter, az eseményen jelen lesz Ortutay Elemér leánya, Ortu­tay Mária is. A díjátadás a Magyar Jezsuita Rend Budapest VIII. kerület Horánszky utca 20. szám alatti Párbeszéd Házában lesz.
Ortutay Elemér kárpátaljai görögkatolikus teológiai tanár volt. Mivel a görögkatolikus egyház betiltásakor nem hagyott fel hitével, a szovjet hatóságok 1949-ben 25 év börtönre ítélték. Vorkután dolgozott előbb szénbányában, majd felszíni építkezéseken 1956-os szabadulásáig. Otthonában nem engedték papként működni, folyamatos rendőri megfigyelés alatt állt, és állandóan berendelték az NKVD-re. Ennek ellenére titokban naponta misézett, továbbá esketett, keresztelt, gyóntatott, temetett és betegeket látogatott. A lakásán tizennyolc fiatalt készített fel a papi pályára.

Borítókép: Pavlics István érdemesült esperes, kanonok február 24-én veheti át a Hit Pajzsa díjat (Fotó: Havran Zoltán)