Ismét magyar űrhajós utazik a világűrbe 2024 év végén vagy 2025 év elején. A Hunor magyar kutatóűrhajós program négy jelöltje közül egy személy fog harminc napra a Nemzetközi Űrállomás fedélzetére szállni, hogy ott döntően magyar fejlesztésű tudományos kísérleteket hajtson végre, míg három társa a Földről segíti munkáját. Az űrhajósjelöltek az Indexnek nyilatkoznak elsőként a kiválasztásról, az előttük álló kiképzésről, valamint, hogy milyen szerepe lehet a magyaroknak az űriparban.
Az interjúból kiderül, Cserényi Gyula a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy lehetősége lesz részt venni egy űrhajós projektben. „Eléggé realisztikusan éltem az életemet, mindig is szerettem a kiszámíthatóságot: kiváló mérnöki állásom volt, házat vettünk vidéken, és nemrég született meg a második gyermekünk. Mégis, amikor megjelent a pályázati felhívás, egyszerűen egy kihagyhatatlan kihívásnak láttam, amit szerettem volna megpróbálni” – mondta el az Indexnek. Hozzátette: „Úgy érzem, ezzel nemcsak önös céljaimra és egyéni teljesítményemre fókuszálok, hanem valami nagyobbra.”
„Egy amolyan nemes küldetésre, amivel nem csak magamnak teremtek értéket, hanem – úgy gondolom – a következő generációknak is.”
Szakály András arról beszélt az Indexnek, hogy gyerekként sokszor nézte az eget és arra gondolt, hogy jó lenne eljutni az űrbe. Többször felmerült benne a kérdés, milyen lehet a súlytalanság vagy a végtelen űr látványa. Amikor olvasta a cikket, hogy lehet űrhajósnak jelentkezni, először félretette, majd később visszatér a témára. Azonban rendkívül izgatta a fantáziáját, mert ahogyan fogalmazott: „magyarként nem mindennap jön velem szembe egy ilyen lehetőség”. Olvasta a követelményeket és feltűnt neki, hogy mindegyiknek megfelel.
„Az hajtott, hogy megtudjam meddig jutok el. Örülök, hogy még mindig nem tudom.”
Az Index kérdésére, hogy mi volt a legnehezebb, hogy bekerüljenek a Hunor magyar kutatóűrhajós programba, Szakály András elmondta, hogy fizikailag igencsak megterhelő volt az orvosi csapat teljesítménydiagnosztikai tesztje: amikor egy légzőkapacitásukat folyamatosan mérő maszkot helyeztek az arcukra, a felsőtestüket teleaggatták elektródákkal és a futópadon kellett róniuk a kilométereket, ameddig bírták. „Számomra fizikailag és mentálisan az a két hét volt a legnehezebb, amikor itt, az Energiatudományi Kutatóközpontban teszteltek bennünket.”