Elemér 2024. február 28.
logo

Az amerikai nagykövet beszéde a pride megnyitóján

Magyar Nemzet
2023.06.17. 13:52 2023.06.17. 14:15
Az amerikai nagykövet beszéde a pride megnyitóján

David Pressman, az Egyesült Államok budapesti nagykövete nyitotta meg az idei Budapest Pride rendezvénysorozatot. A követség közölte a beszéd teljes szövegét, amelyet alább olvashatnak:

„Tisztelt választott tisztségviselők, a diplomáciai testület tagjai, bátor szószólók! Micsoda megtiszteltetés, hogy társammal, Dániellel, akivel éppen most ünnepeltük 22. házassági évfordulónkat, itt állhatok Önök előtt, az Egyesült Államok nagyköveteként azért, hogy elismerésemet fejezzem ki bátorságukért, eredményeikért, és elgondolkodjak az előttünk álló kihívásokon. Szeretném megerősíteni, hogy az Egyesült Államok támogatja Önöket, az emberi méltóság és minden magyar ember alapvető emberi jogainak előmozdítására irányuló erőfeszítéseikben. És természetesen szeretnék Önöknek minden jót kívánni a Pride alkalmából.

Szabadság, szerelem. Erőteljes magyar szavak. Olyan szavak, amelyek jelentésükkel messze túlmutatnak minden szótári meghatározáson. Szavak, amelyek alapvető, egyetemes értékeket fejeznek ki. Szabadság és szerelem.

Szabadság ÉS szerelem. Ez az egy apró plusz szó fontos. Senkit sem szabad arra kényszeríteni, hogy választania kelljen a kettő között. Nem bináris világban élünk: Szabadság vagy szerelem. Szerelem vagy szabadság. Mindkettőt megérdemeljük, mindkettőhöz alapvető jogunk van.

Ma este a szabadságról szeretnék beszélni. És szeretnék ma este a szerelemről is beszélni. De nem beszélhetek róluk anélkül, hogy előbb ne szóljak a gyűlöletről.

Sötét és szomorú igazság az, hogy miközben ma itt ülünk mindannyian, az LMBTQI+ embereket szerte a világon, így Magyarországon is támadások érik.

Mindez talán tudatlanságból fakad. Vagy talán gyűlöletből. Vagy félelemből. Talán cinizmus és célszerűség vezérli.

Ha elhisszük, hogy a homofób vitriol és politika nem meggyőződésből, hanem opportunizmusból fakad, még nem fogja enyhíteni a kárt. Elárul azonban valamit a szándékról. A kiszolgáltatott emberek kihasználása, a gyűlöletkeltés, az emberek hergelése szavazatokért cserébe nem újdonság ebben az országban, ahogy az én hazámban sem, az egyének, családok, közösségek és nemzetek pszichéjére és egészségére gyakorolt hatás azonban igencsak valós és pusztító.

Magyarország egy gyönyörűen sokszínű ország, tele olyan emberekkel, akik mindig is a történelmükkel, a saját szívükkel, saját lelkükkel és a saját istenükkel beszélgetve határozták meg és fogják meghatározni önmagukat. Ennél fogva ez az ország otthona azoknak a magyar embereknek, akik melegek, azoknak a magyar embereknek, aki leszbikusok, azoknak a magyar embereknek, akik biszexuálisok, azoknak a magyar embereknek, akik transzneműek és interszexuálisok – csakúgy, mint a világ minden országában.

Ez nem a kulturális imperializmus terméke, és nem is a dekadens Nyugat exportja. Ez egyszerűen tény, itt is, ugyanúgy, mint bárhol máshol. Ez a magyar valóság.

Tény, hogy ma is vannak olyan magyar gyerekek, akik azzal küzdenek, hogy meghatározzák, kik is ők valójában, és kit szeretnek. Vágynak arra, hogy büszkék lehessenek saját magukra, a hazájukra, és arra, hogy itt építhetik a jövőjüket. És tény az is, hogy számos alkalommal szembesülnek azzal – törvények, politikai vezetőik nyilatkozatai és a média megafonjai által –, hogy takargatnivalójuk van.

Hogy nem lehetnek büszkék magukra. Hogy az országuk nem büszke rájuk. És hogy nincs jövőjük itt Magyarországon. Azzal kell szembesülniük, hogy ők valahogyan nem is magyarok; holott azok. Hogy nem léteznek; pedig léteznek. Hogy ők csak kitaláltak; holott Isten képmására lettek teremtve. Hogy az identitásuk a propaganda terméke, holott az a saját dobogó magyar szívükből fakad.

A magyar emberek öntudatos, független, kifinomult, intelligens emberek, akik joggal büszkék gazdag kultúrájukra és történelmükre. Nem számít, hány, a magyar kormány által gyártott, „brüsszeli” bombákról szóló plakát díszeleg a városban egy adott pillanatban, a valóság az, hogy Magyarországot nem „támadják” külső erők, nem fenyegeti a „nyugati dekadencia” vírusa, nem csúszik hason Soros György előtt, és nincs kiszolgáltatva teljhatalmú összeesküvő hatalmaknak. Nem, a valóság ennél sokkal egyszerűbb.

Magyarország történetét, beleértve az egyenlőségi mozgalom sorsát is, nem külföldiek, hanem magyar emberek írják. Nem külföldi emberek, hanem Önök írják.

Nem idegenek, hanem a jelen lévő emberek.

Ez egy gazdag, valóságos és hangos történet.

Az Egyesült Államok támogatja Önöket ennek a történetnek a megírásában és az emberi méltóság előmozdítására tett erőfeszítéseikben.

Már most tudom, mit fognak írni a szalagcímek, amelyeket Rogán miniszter úr csapata diktál majd a holnapi újságoknak. Kétségtelenül provokációval vádolnak majd, illetve, hogy nyugati bölcsességet importálok, és obszcén értékeket erőltetek, miközben beavatkozom Magyarország belügyeibe. Ez legalább annyira kiszámítható, mint amennyire unalmas.

Ami egészen biztosan nem fog megtörténni, az az, hogy bármelyik, a kormány által fogva tartott és ellenőrzött médium teljes egészében publikálja ezt a beszédet. Azt fogják kihagyni – amit minden alkalommal kihagynak –, hogy a magyar emberek hisznek az egyetemes emberi jogokban, és élen járnak az ezekért folytatott küzdelemben.

Amit ki fognak vágni a tudósításokból, azok Önök lesznek.

Ezt a beszédet azonban közölniük kellene, mert a mai este más. Miközben a kormány által ellenőrzött média azt akarja elhitetni Önökkel, hogy én kizárólag ezekről a témákról beszélek, valójában ez az első olyan beszédem, amelyet a melegek jogairól tartok. Most, hogy közeledik az itt töltött egyéves évfordulóm – miután az év nagy részében más, a két ország számára stratégiai fontosságú kérdésekre összpontosítottam –, inkább azt kellene leközölniük, amit valójában mondok erről a témáról, nem pedig azt, amit ők találnak ki. Tegyük őket próbára.

De nem számít, hogy a kormány által ellenőrzött média mit akar vagy nem akar kinyomtatni, nem számít, hogy mit mond vagy nem mond, nem vonhatja el a figyelmet egy egyszerű, tagadhatatlan tényről: Magyarország meghozta a döntését.

Magyarország a Nyugatot választotta.

Magyarország és a magyar emberek döntése volt az EBESZ-hez, az Európa Tanácshoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás, és ezen szervezetek értékeinek fenntartása.

Magyarország és a magyar emberek döntése volt a NATO-hoz való csatlakozás, amivel vállalták, hogy a demokratikus értékközösség részeként erősítik közös biztonságukat.

Magyarország és a magyar emberek döntése volt 2003-ban – 20 évvel ezelőtt – az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló törvény elfogadása, amely tiltja a diszkriminációt, beleértve a szexuális irányultság vagy a nemi identitás alapján történő megkülönböztetést is.

Röviden: Magyarország döntött, és erre a döntésre a magyar embereknek büszkének kell lenniük – és a legtöbbjük büszke is. Ezt a döntést tiszteletben kell tartani. Magyarország identitásának és helyének határozott, egyértelmű és büszke kinyilvánítása – Európában, a NATO-ban, a Nyugaton belül. Egy olyan döntés, amely az elnyomás és az önkényuralom korszakából a szabadság és – merem mondani – a szeretet korszaka felé mozdul el.

Szabadság és szerelem.

A magyar emberek ezt választották, mert megtapasztalták az ellenkezőjét. Nemrég meglátogattam a Terror Háza Múzeumot a folyó túloldalán, Pesten. A legmegrendítőbb dolog az volt a számomra, ahogy a kormány az embereket besúgókká próbálta tenni. Magyar embereket a magyar emberek ellen, szomszédokat szomszédok ellen, testvéreket testvérek ellen, szülőket saját gyermekeik ellen – családokat családtagok ellen –, és mindezt az elnyomás szolgálatában... kevesek felhatalmazása a sokak kárára.

Lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot az Önök parlamentjének év eleji döntésében, amely arra ösztönzi a szomszédokat, hogy jelentsenek a hatóságoknak gyermekeket nevelő meleg szomszédjaikról. A szomszédok egymás ellen fordítása a titkos ügynökök és besúgók, a félelem és az árulás sötét múltját idézi fel ebben az országban és régióban, amit nem kell bemutatnom. Megteszi helyettem a múzeum. Bár ez a tervezet nem emelkedett jogerőre, a tény, hogy valaha is fontolóra vették, nem beszélve arról, hogy ez a kormány támogatásával, valamint a jogalkotók elfogadásával történt, önmagában hátborzongató.

De sajnos ez a javaslat nem egyedülálló; más javaslatok elfogadásra kerültek és törvényerőre emelkedtek. Oroszországban 2013-ban fogadták el a „a hagyományostól eltérő szexuális kapcsolatok propagandáját” tiltó törvényeket. Ezek a barbár orosz törvények nyolc évvel később új otthonra találtak itt, Magyarországon, amikor a kormány törvényeket fogadott el a „homoszexualitás népszerűsítését célzó oktatási programok” betiltásáról. És ez a törvény ma is érvényben van. És – mind Oroszországban, mind Magyarországon – a melegséggel kapcsolatos társadalmi viták visszaszorítását megelőzően és azzal egy időben a független intézmények és a civil társadalom fórumait is beszüntették.

A történelem arra tanít minket, hogy amikor a kormányok bizonyos társadalmi csoportokat diszkriminálni kezdenek azért, akit szeretnek, akár azért, amiben hisznek, akár a politikájuk, akár a fajuk, akár a bőrük színe miatt, a többi embert sem választja el sok ettől.

Egyértelműen megtanultuk, hogy mi történik akkor, ha nem állunk ki ezekkel a törvényekkel és politikákkal szemben.

Ártatlannak tűnő, a gyermekek védelmét szolgáló törvényekkel kezdődik.

Azután arra kérnek bennünket, hogy jelentsünk szomszédainkról, barátainkról, családjainkról.

Elménk gettóit, a politikánk gettóit – és végső soron közösségeink gettóit – tégláról téglára építik fel ezek a lépések, illetve azok az emberek, akik ezt irányítják és mindazok, akik ezt lehetővé teszik számukra. Tömegek hallgatása a habarcs a halálos téglák között.

Azok a jó emberek, akik legbelül hisznek abban, hogy „soha többé”, nem fogják elfelejteni, hogyan kezdődött mindez. Hogyan ragyogtak a sárga csillagok a rózsaszín háromszögek mellett a kísértetiesen csendes és kora esti órákban, ami nem sokkal később a holokauszt sötét éjszakájává vált.

Az elképzelhetetlenhez vezető út nem egy éjszaka alatt épül fel. Lépésről lépésre halad, gyűlölettel, opportunizmussal és cinkossággal van kikövezve. Nem csupán a nyílt lépésekről van itt szó. Olyanokról, amelyek a szigetszerű kisebbségeket célzó törvények elfogadásában rejlenek. A csendes lépések is fontosak: a burkolt üzenetek, a célzások, a szóbeli megjegyzések, a közvéleményt formáló tompa, fojtott hangú hozzászólások. És persze a tömeges hallgatás.

Tanulnunk kellene a történelemből, és hallgatnunk kellene Orbán Viktor miniszterelnök erőteljes szavaira, amikor egy évtizeddel ezelőtt a holokauszt nemzetközi emléknapján azt mondta: „Megvédjük az ország minden polgárát, ebben a tekintetben nem ismerünk kompromisszumot. Nem tűrjük és határozottan elítéljük a kisebbségek megbélyegzésének minden formáját.” Egyetértek a miniszterelnök úr szavaival. Mindannyiunknak eszerint kellene élnünk.

Itt és hazámban is, amikor az opportunisták olyan törvényekkel veszik célba az LMBTQI+ személyeket, amelyek megkérdőjelezik méltóságukat, aláássák emberségüket, és veszélyeztetik az egyetemes értékeket, egy valódi próbatétel az, hogy intézményeink képesek-e fenntartani az alapvető és egyéni szabadságjogokat, hogy a polgárok – különösen a legelesettebb kisebbségek – képesek-e számonkérni hatalmas kormányukon saját vállalásaik betartását. Az emberi méltóságért folytatott küzdelem, mint maga a demokrácia, nem cél, hanem folyamat.

Tehát, mint mondtam, csak a szabadságról és a szerelemről szeretnék beszélni. Igen. Néha ez azonban nem lehetséges, és néha – például Magyarországon és Oroszországban – törvényellenes is.

A munkám egyik legjobb része, hogy beutazhatom az országot, és beszélhetek magyar emberekkel. Fiatalokkal és idősekkel, kiváltságosokkal és kiszolgáltatottakkal egyaránt. Különösen szeretek diákokkal beszélgetni – középiskolásokkal, egyetemistákkal, diplomásokkal. Senki sem mondja meg úgy az igazat, mint egy tizenöt éves.

Sok kérdést teszek fel a diákoknak, és mindig arra bátorítom őket, hogy ők is kérdezzenek tőlem. Mindig azt mondom nekik, hogy semmi sem tilos.

Egyik nap egy vidéki középiskolában egy diák felemelte a kezét, és megkérdezte: „Milyen érzés Magyarországon meleg nagykövetnek lenni?”

A válaszom közepénél megálltam. Nem a szavak hiánya miatt. Hanem azért, mert miközben beszéltem, hallottam egy másik hangot a fejemben. És ez a hang azt próbálta kitalálni, hogy a középiskolás diák kérdésére adott válaszommal vajon nem sértem-e meg a magyar törvényeket is.

Itt voltam én, az Amerikai Egyesült Államok elnökének képviselője, és elbizonytalanodtam, hogy mit mondhatok. Vajon a magyar törvények szerint bűncselekmény-e ennek a komoly diáknak a kérdésére válaszolni.

Pontosan ez a fondorlatos ereje az ehhez hasonló törvényeknek. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a kormány hogyan korlátozza a szólásszabadságot és hogyan cenzúráz. Hanem a csendről is, ami akkor marad, ha az emberek túlságosan félnek ahhoz, hogy egyáltalán megszólaljanak.

A demokrácia az, amikor az embernek joga van, ha akarja, kimondani, amit gondol. Az autoriter rendszer jellegzetessége az, amikor önmagad korlátozod abban, hogy kimondd, amit gondolsz, mert attól félsz, hogy ha nem korlátozod magad, akkor valaki más fogja. Hogy ez a szabadságodba kerülhet.

A magyar emberek éltek már önkényuralomban. Tudják, milyen érzés ez, mert megtapasztalták. És tudják, hogy ez az elnyomó rendszer a félelmen és a gyűlöleten alapul. És tudják, mert megtapasztalták, hogy az igazi demokrácia a szabadságon és a szerelmen alapul. Ezért választották ezt az utóbbit. És ezért fogják ezt megvédeni.

Azért szólok ma este Önökhöz, mert hiszem, hogy a világban – és Magyarországon is – több a szabadság és szerelem, mint a félelem és gyűlölet. Optimistaként szoktam bemutatkozni, ami Magyarországon gyakran meglepetésszerű mosolyt vált ki. De optimista vagyok Magyarországgal és a magyar emberekkel kapcsolatban. Alapvetően azért vagyok optimista, mert ma este itt lehetek Önökkel.

Gyűlölet és félelem mindig lesz a világban. Mindig lesznek olyanok, akik inkább megosztanak, mint egyesítenek, inkább lerombolnak, mint építenek.

De a helyzet a következő: azért vagyok optimista, mert tudom, hogy azok közülünk, akik a szabadságot és a szeretetet választják, erősebbek, mint azok, akik a gyűlölet és a félelem mellett döntenek.

Erősebbek vagyunk, mert valami jobbért, valami jóért, valami méltóért, valami igazságosért harcolunk.

Az Amerikai Egyesült Államok mindig az Önök oldalán lesz ebben az igazságért vívott küzdelemben.

Tisztán látom az előttünk álló kihívásokat, de megtiszteltetés számomra, hogy ma este itt lehetek Önök között, az ünnepi hónap kezdetén. Nem csak azért, hogy a szabadságról vagy a szerelemről beszéljek. Hanem azért, hogy Önökkel együtt, rendíthetetlenül beszéljek szabadságról ÉS szerelemről.

Szabadság és szerelem.

Köszönöm.”

 

Borítókép: David Pressman (Fotó: AFP/Kisbenedek Attila)

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.