Az 1956-os forradalom leverését követően közel húszezer kamasz hagyta el felnőtt kísérő nélkül Magyarországot, köztük közel ötszáz tizenéves fiú is. Többségük az 1956-os forradalom helyi megmozdulásaiban vett részt, ezért a szabadságharc leverése után, a retorziótól félve, elhagyták hazájukat. Ezek közé a bátor, életüket is kockára tevő fiatalok közé tartozott László is, aki tizenhat évesen a középiskolából hazafelé tartva, a Baross téren csatlakozott egy felkelő csoporthoz, és segédkezett a Keleti pályaudvar homlokzatán lévő vörös csillag eltávolításában. Tettének következménye a menekülés lett, sorsa megpecsételődött.
Ötvenhat novemberében családja nélkül, az ismeretlen sorstársakkal együtt Ausztriába menekült, ahol a mödlingi menekülttábor lakója lett. Itt töltötte először egyedül, családjától távol a karácsonyi ünnepeket, és itt várta először magányosan az új esztendőt.
László 1957 januárjában Franciaországba került, ahol fennmaradt levelei szerint egy meluni nyaralóban lakott, amely település Franciaország középső részén, a Szajna partján található. Első levelei egyikében megírta, hogy tanulja a francia nyelvet, lehetőséget kapott, hogy szakmát válasszon, és ő rádiós
lesz. Szüleinek küldött levelében beszámolt arról, hogyan telnek a napjai, hogyan éli a fiatalok életét.
… Vasárnap a franciákkal futballoztunk, 10:2-re győztünk. Már vagy tízszer futballoztunk velük, mindig megvertük őket. Kilencedikén, szombaton este (1957. március 9.), akik jól tanultak, azokat elvitték Párisba, nagyon örültem neki, hogy én is köztük voltam. Színházban voltunk, ahol magyar színészek szerepeltek. Nagyon jó előadás volt. …
László 1958 májusában Rivesbe került, ahol egy vasgyárban dolgozott, majd a következő évben a Citroën bourgoini gyárában kapott munkalehetőséget.
A szabad francia élet ellenére László híven őrizte magyarságát és keresztény hitét
… Van egy magyar Bibliám, azt szoktam olvasni esténként. … szeretném, hogyha egy magyar naptárt küldenének, meg egy magyar regényt. Nagyon szépen megkérném a drága jó szüleim, nekem másra nincs szükségem. …
A francia emigrációban 1960 júniusában azon keresztény mozgalom tagja lett – valamint az Isere megyei és lyoni szervezetek szervezője –, amely Mindszenty hercegprímás szellemében a szabad, demokratikus és keresztény Magyarország megteremtéséért küzdött.
A gyakran fényes karriert befutó felnőtt emigráns értelmiségiekkel ellentétben a végzettséggel és nyelvtudással nem rendelkező magyar tizenévesek – noha ünnepelt szabadsághősként érkeztek Franciaországba –, csakhamar megtapasztalták a gyanakvó ellenszenvet is. Francia állampolgárságot több év ott-tartózkodás után, számos feltétel teljesítésével kaphattak, ezért a gyári munkák után 1960. július 13-án, több magyar fiatal emigráns honfitársával együtt belépett a Francia Idegenlégióba.
A légió tizenöt nappal később már Algériába vitte őket, ahol László 1961. május ötödikén, még a huszonegyedik születésnapja előtt életét vesztette. Csak a túlélők tanúskodhatnak arról, hogy a fiatal magyarok közülük hányan vesztek oda a harcokban, hányan dezertáltak vagy végeztek magukkal.
László vakmerően vett részt az ’56-os forradalomban, és példásan „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”. Haláláról hivatalos gyászjelentés nem érkezett a családhoz, amelynek valószínűsíthető okát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi. László húga a Vöröskereszt személykereső szolgálatának bevonásával kitartóan kerestette testvérét, amelynek eredményeként 1994-ben bizonyossá vált a halála.
Holttestének helyéről ekkor azonban nem tudtak felvilágosítást adni, minderre 2001-ig kellett várni. Lászlót Algériában, az orani Petit Lac francia katonai temetőben helyezték nyugalomra, ahonnan a család több mint húszévnyi kitartó kérelmezésének eredményeként ez év nyarán hazatért.
Földi maradványai most már szerettei közelében, magyar földben leltek végső nyugalomra.
„Különös érzés, egyszerre fájó és felemelő, hogy családja és szülőhelye végre visszakapta őt. Még ha csak holtában és ilyen megkésve is, hogy mára alig akad valaki, aki még emlékszik arra a szépreményű tizenhat éves fiúra, aki Kartalon nőtt fel, s akit ’56 őszén innen sodort messzire a történelem forgószele. Akárhogy is, ez a nap már az övé, kései, de méltó elégtétel, amely emlékeinkben sokáig megmarad. László hazatért végre, hogy szülőföldjében nyugodjék, szerettei között. Hála azoknak, akik szeretettel és ragaszkodással máig őrzik emlékét, és hamvait oly sok viszontagság árán hazasegítették. Akkor is, ha őt magát már nem ismerhették, mint unokahúga, Beatrix, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az őt megillető végtisztessége várva várt pillanata megadassék végre” – hangzott el a sírbeszédben, amelyet unokatestvére, Beatrix mondott el.
László maradványainak hazahozatalában nyújtott segítségért a család köszönetet mond a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak, a francia és algériai hatóságoknak, valamint mindazon itthoni szervezeteknek és történészeknek, akik erkölcsi támogatást nyújtottak számukra.
Borítókép forrása: László családjának fotóarchívuma
