A gyakran fényes karriert befutó felnőtt emigráns értelmiségiekkel ellentétben a végzettséggel és nyelvtudással nem rendelkező magyar tizenévesek – noha ünnepelt szabadsághősként érkeztek Franciaországba –, csakhamar megtapasztalták a gyanakvó ellenszenvet is. Francia állampolgárságot több év ott-tartózkodás után, számos feltétel teljesítésével kaphattak, ezért a gyári munkák után 1960. július 13-án, több magyar fiatal emigráns honfitársával együtt belépett a Francia Idegenlégióba.
A légió tizenöt nappal később már Algériába vitte őket, ahol László 1961. május ötödikén, még a huszonegyedik születésnapja előtt életét vesztette. Csak a túlélők tanúskodhatnak arról, hogy a fiatal magyarok közülük hányan vesztek oda a harcokban, hányan dezertáltak vagy végeztek magukkal.
László vakmerően vett részt az ’56-os forradalomban, és példásan „megcselekedte, amit megkövetelt a haza”. Haláláról hivatalos gyászjelentés nem érkezett a családhoz, amelynek valószínűsíthető okát az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára őrzi. László húga a Vöröskereszt személykereső szolgálatának bevonásával kitartóan kerestette testvérét, amelynek eredményeként 1994-ben bizonyossá vált a halála.
Holttestének helyéről ekkor azonban nem tudtak felvilágosítást adni, minderre 2001-ig kellett várni. Lászlót Algériában, az orani Petit Lac francia katonai temetőben helyezték nyugalomra, ahonnan a család több mint húszévnyi kitartó kérelmezésének eredményeként ez év nyarán hazatért.
Földi maradványai most már szerettei közelében, magyar földben leltek végső nyugalomra.
„Különös érzés, egyszerre fájó és felemelő, hogy családja és szülőhelye végre visszakapta őt. Még ha csak holtában és ilyen megkésve is, hogy mára alig akad valaki, aki még emlékszik arra a szépreményű tizenhat éves fiúra, aki Kartalon nőtt fel, s akit ’56 őszén innen sodort messzire a történelem forgószele. Akárhogy is, ez a nap már az övé, kései, de méltó elégtétel, amely emlékeinkben sokáig megmarad. László hazatért végre, hogy szülőföldjében nyugodjék, szerettei között. Hála azoknak, akik szeretettel és ragaszkodással máig őrzik emlékét, és hamvait oly sok viszontagság árán hazasegítették. Akkor is, ha őt magát már nem ismerhették, mint unokahúga, Beatrix, aki minden tőle telhetőt megtett azért, hogy az őt megillető végtisztessége várva várt pillanata megadassék végre” – hangzott el a sírbeszédben, amelyet unokatestvére, Beatrix mondott el.
László maradványainak hazahozatalában nyújtott segítségért a család köszönetet mond a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak, a francia és algériai hatóságoknak, valamint mindazon itthoni szervezeteknek és történészeknek, akik erkölcsi támogatást nyújtottak számukra.
Borítókép forrása: László családjának fotóarchívuma
Október 23. nemzeti ünnep
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!