„Hulljanak a csillagok!” – Bátky Gyulát a mai napig kísérti a kommunisták gyilkos sortüzének emléke

– Életem során bárhol voltam a világon, a sortűz hangja mindig elkísért – mondta a Magyar Nemzetnek az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűz egyik túlélője. Az akkor 21 éves egyetemi hallgató, Bátky Gyula soha nem felejtette el a mészárlást. A kommunista hatalom emberei nagy erőkkel keresték, emiatt kalandos úton disszidálni kényszerült. A kezdeti nehézségek után végül szerencsésre fordult a sorsa külföldön, és 2014-ben megkapta 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnökségétől az ’56-os Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztet is. Bátky Gyula 2017-ben hazaköltözött, és ma is aktív életet él.

Bátky Gyula, a mosonmagyaróvári sortűz egy túlélője Fotó: BACHPEKARYMATE

– Merre indultak?
– A csoportommal a határőrlaktanya felé vettem az irányt, útközben folyamatosan nemzeti dalokat énekeltünk. Abban a szezonban, 1956 szeptemberében egy fiatal tanársegédnő került az állattenyésztési tanszékre, Gilbert Katalin. Ő is a mi csoportunkban volt. Amikor a laktanyához értünk, láttam, hogy néhány ember elhagyta a csoportunkat, ugyanis beszélni akartak Dudás István laktanyaparancsnokkal, le akarták vetetni vele a vörös csillagot.

– Hallotta a laktanyaparancsnok válaszát?
– Láttam, ahogy Dudás visszament a kerítés mögé, akkor vettem észre, a jobb oldalon be van ásva egy gépfegyver. Kijött egy tiszt, aki a gépfegyver mögé állt, és pisztolyt szorítva feltartotta a kezét. Lerántotta a kezét, majd megindult a világ. A gépfegyverek ontották magukból a tüzet, a határőrök a laktanya emeletéről kézigránátokat dobáltak az emberek közé. Jobb kezemmel átkaroltam a tanárnőt és ösztönösen levetődtem vele a földre. 

Lőporszag, vérszag, sikongatás, jajgatás. Életem során bárhol jártam a világon, a sortűz hangja mindig elkísért.

Amint vége lett, a tanárnőt kerestem. Nyöszörgött fájdalmában. Ölembe kaptam, rohantam, majd karomban a tanárnővel leültem, láttam, ömlik a karjából a vér, a könyökénél még a csont is kilátszott. Ezután vettem észre a vértócsát a lábamnál. Akkor jöttem rá, találat érte az én karomat is. Kézigránát szilánkokat kaptam. A kórházba egymás után hozták be a sebesülteket, tele volt az egész épület, nem voltak már orvosok. Az egyik állatorvos felismert, adott egy csomó gézt a karomra. Egy ismerős győri mentős meglátott és azt mondta: „Tele van a mentő, de ha be tudsz kuporodni két ágy közé, beviszlek”. 

– Látta Dudást tűzparancsot adni?
– A vérengzés után folyamatosan ezen gondolkodtam. Dudás István azt állította, az emeleten volt, viszont sok szemtanú azt mondta, ő engedte le a karját és ő adta ki a tűzparancsot. Hallottam az egyik tárgyalását, ahol azt állította, ő nem adott tűzparancsot, hanem tüzet szüntess parancsot adott. Na de akkor miért haltak meg száznegyvenen? Láttam Dudást, amikor kiment a kapu elé, és azt is láttam, hogy visszament. Állítólag felment az első emeletre, és onnan nézte végig az egészet. Megtudtuk, mire mi kórházba kerültünk, ő Rajkán át átmenekült Csehszlovákiába. Október huszonhatodikán, estefele értünk Győrbe, egészen november tizenkilencedikéig a győri kórházban voltam. 

– Nem is tudta, hogy közben bevonult a Vörös Hadsereg?
– Szűrve érkeztek a hírek. A szüleim aggódtak, de mondtam, hogy jól leszek. November negyedikén a sebészeten bejött a főorvos, elkezdett beszélgetni az ápolónőkkel, majd azt vettem észre, rólam van szó. Aznap a sebészeti osztályról áttettek fülészetre. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, de beszakadt a dobhártyám is, kezelést kaptam. Az volt az érzésem viszont, hogy onnan engem valaki elbújtatott egy másik osztályra, hogy megmentsen. Később kiderült ugyanis, hogy engem igenis kerestek, vagyis azt, aki osztogatta a kokárdákat. 

Fotó: Bach Máté

– Hova ment a kórház után?
– A szüleimhez mentem, ott mondtam édesapámnak, vissza kell mennem Óvárra, mert az összes ruhám ott van. Akkoriban az nagy érték volt, főleg egy egyetemistának. Mondtam neki, visszamegyek, de az esti vonattal jövök is haza. Az akadémián találkoztam az igazgatóval és amikor meglátott azt hitte, hogy disszidálni akarok: „Édes fiam, hogy vagy, ne menjetek el, Istenre kérlek, ne menjetek el, már mindenki elmegy, ugye te nem fogsz elmenni?”

Géza barátommal kimentünk az akadémia előtti Magyar utcára, jött egy hölgy, meglátott engem, felkiáltott: hát magukat már keresik! Kérdeztük, hogy kik. „Hát a bőrkabátosok!” – válaszolta. Akkor és ott elhatároztuk, elmegyünk: irány az osztrák határ. Sem apámtól sem anyámtól nem tudtam elbúcsúztni. Senkitől sem. Tudtam, a délutáni rajkai buszra fel kell szállnom. Azért sem akartam a bőrkabátosokkal találkozni, már korábban, ministráns koromban volt tapasztalatom velük. A rajkai buszra felkerültünk, ami tömve volt mindenkivel, csak rajkaiakkal nem. Akkor már a határt védték, már orosz katonák voltak ott, és az egyedüli reményünk az volt, hogy az aknákat nyáron felszedték.

– Végül hogyan jutott át Ausztriába? 
– Amikor a buszról leszálltam Rajkánál, egy idős hölgy rám nézett és megkérdezte, akadémisták vagyunk-e. Elvitt minket a házába, ami majdnem a falu szélén volt, és azt mondta: „Tudom, hogy maguk át akarnak menni Ausztriába. Az unokaöcsém átvisz sötétedés után két embert, és maguk is csatlakozhatnak hozzájuk.”  Miután besötétedett, elindultunk. Amikor kiértünk a faluból, láttuk, a kukoricás már levágták. A háttérben gépfegyverek ropogása hallatszott, de a vezetőnk azt mondta, csak egyenesen kell menni, kövessük őt. Kivitt minket egészen addig a pontig, ahol már friss szántás volt, itt megálltunk, tovább már nem kísért minket. A távolban fényeket lehetett látni, mutatta, az már Ausztria. Megköszöntük és amennyi forintunk volt a zsebünkben, azt mind odaadtuk neki. 

– Várták önöket a határon?
– Keresztülmentünk a friss szántáson, pontosan addig, amíg el nem értük a fényt. Egy csöndes utcába sétáltunk be, amin ahogyan haladtunk előre, a cigaretták izzó végeiből jöttem rá, emberek vannak a sötétben. Egyszer csak megszólalt egy magyar hang: „Menjenek a templom elé, az iskolába!” Egy ausztriai magyar községben lyukadtunk ki. Reggel megérkeztek az autóbuszok, és Bécsújhelyre, a gyűjtőtáborba vittek minket, amely az 1955-ös kivonulásukig a szovjetek laktanyája volt. 

– Meddig maradt a gyűjtőtáborban?
– Egy napot, majd egy diákszervezet Bécsbe vitt. A ferences rendi kolostor ebédlőjében kaptam helyet felfújható matracon, minden reggel a bécsi egyetemen kaptunk reggelit és ebédjegyeket. Lehetett jelezni, hova szeretnénk menni. Én Svájcba szerettem volna, de betelt minden hely. Volt azonban hét ösztöndíjhely Dániába. December 22-én felraktak egy vonatra, megérkeztünk Dániába.

– Karácsonykor nem lehetett itthon, nem lehetett a szüleivel.
– A szüleim otthon maradtak, én elmenekültem a bőrkabátosok elől. Szomorú is voltam emiatt, de ugyanakkor mindegyikünk álmodozott, először láttunk tengert, hajóztunk. Egyszer csak azt vettük észre, matrózok jönnek felénk, majd bekerítettek minket. Megijedtünk, nem tudtuk, mi fog történni. Kiderült, Koppenhágából a kapitánynak már jelezték telefonon, magyar menekült utasai lesznek, ő küldte a matrózokat, hogy gyűjtsenek össze bennünket. A nagyszakállú kapitány leültetett az asztalához, és megvendégeltek. A dán nyelvvel azonban sok bajom volt, nem tudtam megtanulni. Kivándoroltam Kanadába.

Fotó: Bach Máté

– Mivel foglalkozott Kanadában?
– Mivel biológiai tanulmányokat végeztem, nagyon sokat dolgoztam gyógyszeriparban. Kanadában 1961-ben hatalmas recesszió volt, munkanélküliség. Szerencsémre egyből bekerültem a torontói egyetem egyik laborjába. Jótevőm, a professzor úr, aki felvett a laborba, támogatott. Jött az eshetőség, hogy elektromikroszkópia labort állítanak fel az intézetben, és ha hajlandó vagyok elmenni egy hat hónapos szakkurzusra, akkor felvesznek oda dolgozni. Ez hatalmas lépésnek számított az életemben, ugyanis ez akkor új tudomány volt, és szakmailag elég jó elismerést kaptam. Ennek hatására nagyon rövid időn belül elkerültem Torontóból Ottawába, onnan pedig másfél év után Montrealba. Egyszer egy magyar úriember azt mondta, Amerikában, Kanadában előrejutni úgy lehet, hogy mindig mész az alkalom adta lehetőségekkel. Nem szabad visszautasítani, feljebb lehet vele lépni. Nem számít, ha esetleg át kell települnöd háromszáz kilométerre. Minden egyes helyre úgy mentem, hogy magasabb fizetést kaptam. 

– Tud valamit a sorstársairól?
– Egyedül Kuroli Gézával voltam egy kórteremben, ő nagyon súlyosan megsérült. Mindig én vittem neki vizet, mert meg sem tudott mozdulni. Egy évvel később befejezte az akadémiát, kitették egy gazdaságba üzemvezetőnek, de visszament az egyetemre, ledoktorált, majd visszakerült az akadémiára, ami akkorra Széchenyi Egyetem lett az átalakítás után. Géza nyolc éven keresztül volt dékánja az intézménynek. Amikor visszajöttem Magyarországra, találkoztam vele.

– Mivel foglalkozik manapság? Tervezi, hogy megy idén Mosonmagyaróvárra?
–Nyugdíjas vagyok, 2017-ben költöztem haza Magyarországra. Mosonmagyaróvárra majd huszonhatodikán megyek, minden évben ilyenkor gyásznapot tartanak és lesz gyertyás felvonulás. A nyolcvannyolcadik életévemet töltöm novemberben, de még egyszer végigjárom majd azt az utat, ahol mentünk 1956-ban, mert azon az útvonalon lesz most is a felvonulás. A laktanya még most is ott áll. De már üres. 

1956. október 26-án Mosonmagyaróváron munkások, diákok, nők, gyermekek gyűltek össze, és végigjárták a települést. Énekeltek, szavaltak, majd követelték a vörös csillagok eltávolítását a középületekről. Ezt még a pártbizottságon és honvéd laktanyán is elérték, viszont ezután a tömeg a határőr laktanyához vonult. Az intézmény parancsnoka Dudás István volt, aki utasítást kapott arra, hogy minden áron védje meg a laktanyát, ezért a parancsnok védelemként géppuskafészkeket hozatott létre a külső védelmi vonalon. Dudás István kiment a laktanyához érkező fegyvertelen tömeghez, majd beszélt néhány tüntetővel, ami valószínűleg nem vezetett eredményre. Miután visszament a laktanyába, az egyik tiszt pisztolyával a levegőbe lőtt, ami után a határőrök elkezdtek tüzelni az emberekre. A tüntető tömegben káosz alakult ki, mindenki menekült, de többen még hátulról is golyót kaptak. A sortűz áldozatainak emléktábláján ötvenhat név szerepel, de sokak szerint a halottak száma ennek a dupláját is eléri. Dudás István ezután parancsra hivatkozva Csehszlovákiába menekült, de két, a mészárlásban a szemtanúk szerint felelős főhadnagyot még aznap meglincselt az elkeseredett embertömeg. A sortűz helye ma már a Gyász tér nevet viseli, valamint október 26-át Mosonmagyaróváron városi gyásznappá nyilvánították.

Borítókép: Bátky Gyula (Fotó: Bach Máté)