– Eminenciás bíboros úr! Pünkösd a húsvét és a karácsony után a harmadik legnagyobb keresztény ünnepünk, amikor a Szentlélek eljövetelét, ajándékainak kiáradását ünnepeljük. Miben áll a Szentlélek valósága, miben tapasztaljuk meg a jelenlétét?
– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek hármasságában a Mindenható gondolatáról elsősorban maga az Atya jut eszünkbe. A Fiú, a megtestesült második isteni személy közel áll hozzánk, hiszen valóságos ember is lett, tehát Jézus Krisztus személyében ábrázolhatjuk, ismerhetjük, emberi szavakban megfogalmazott tanításai ránk maradtak. A Szentlélek pedig olyan erő, amely bennünk él, akit megkaptunk már az első pünkösd ünnepén – és azóta is újra meg újra. A Szentléleknek tulajdonítunk nagyon sok hatást az egyéni életünkben, de az egyház életében, sőt a világ működésében is. Az Ószövetség azt mondja, hogy az Úr Lelke betölti a földkerekséget. Ez a keresztény ember számára megelevenedik, mivel ez a lélek már nem személytelen erőként jelenik meg, hanem a harmadik isteni személyként. Neki tulajdonítjuk az Ószövetségben is megjelenő ajándékokat, amelyeket külön meg is nevezünk, amikor a bérmálás szentségét kiszolgáltatjuk. Ezek a bölcsesség – nem az egyszerű lexikális tudás, hanem hogy tudjuk, mitévők legyünk –, az értelem, a tanács, a tudomány, a jámborság vagy másképpen a vallásosság, az erősség, az istenfélelem. Ezek az ajándékok igazítják el a hívő embert az élet útján.
– A Bibliában számos helyen találkozunk azzal, hogy a Szentlélek közösségformáló is.
– Ezekre az ajándékokra szüksége van a közösségnek is. Ismerjük a Szentlélek érkezésének első nagy leírását, a pünkösd csodáját az Apostolok cselekedeteiből. Ez igazi közösségi esemény: az apostolok együtt vannak, együtt imádkoznak az emeleti teremben, és egyszerre csak lángnyelvek formájában leszáll rájuk a Szentlélek, mintha szélvihar tört volna ki. Szent Péter a pünkösdi beszédében Joel prófétát idézi. Ebben nem arról van szó, hogy a Lélek átszállt volna a pogányokra, hanem hogy ők is kapnak belőle. Az a küldetés, az az ajándék, amelyet az ősidőkben a választott nép kapott, kiterjed a többi népre is. A minden tájról érkező zarándokok a maguk nyelvén hallották az igehirdetést. A nyelvek csodája is a Szentlélek különös hatása volt. Bábel tornyának tömör bibliai leírásában arról van szó, hogy kezdetben egynyelvű volt az emberiség, és aztán az Istennel vetélkedő, túlzott ambíció miatt büntetésből elveszítették a közös nyelvet, és egymás szavát se értették. Pünkösd csodájában ez nem megfordul, nem arról van szó, hogy a soknyelvű zarándokok attól kezdve egynyelvűek lesznek. Tehát nem törli el a nyelveket, nem törli el a különbségeket, hanem azt eredményezi, hogy megértik egymást és az örömhírt. Az egyház a bűnbocsánathoz és az örömhír hirdetésének küldetéséhez kapja meg a Szentlelket, nem csupán azért, hogy örüljünk neki.
– Bíboros úr nem mindennapi módon egy hete Bukarestben szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Hogyan került a román fővárosba?
– Aurel Perca érsek 2020-as ünnepélyes beiktatásán többek között Veres Andrással, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökével részt vehettünk. Engem akkor nagyon kedvesen körülvezettek olyan utcákban, olyan helyeken is, amelyekhez a családomnak valami köze volt. Éppen az ortodox karácsony idején jártunk ott, számos ortodox templomban megtapasztalhattam, hogy milyen a hitélet. Természetesen a katolikus helyeket is végigjártam, köztük azt a Baratia-plébániát (Barátok temploma), amely régi ferences templom, amelyet a román fejedelemségek önállósulása előtt is katolikus szerzetesek láttak el. Ez nagy ritkaság ma is Havasalföldön. A Bukaresti Főegyházmegyének – amelyik a tengerparttól egészen a szerb határig terjed – mindössze hatvanezer katolikus híve van. Ezek között a katolikusok között vannak magyar származású családok, illetve moldvai csángók, akik közül sokan szintén tudnak magyarul. Ez egy érdekes szórványpasztorációs helyzet, és nagyon kedves gesztus volt, hogy felkértek engem a magyar közösség bérmálására. Emellett a Szent József-főszékesegyházban is bemutattunk szentmisét, megünnepelve Szent II. János Pál pápa bukaresti látogatásának 25. évfordulóját.
– Ottani szentbeszédében úgy fogalmazott, hogy a csupán érzelmi és szubjektív jellegű vallásosság nem a helyes jámborság, nem az, amire a Szentlélek tanít. Milyen probléma van a hívek vallásosságával?
– Sajnos föl-fölmerül a konzummentalitás veszélye. És az is, hogy az ember a vallásosság világában olyan, mint a vásárló az áruházban: jár-kel a polcok között, itt is megtetszik neki valami, ott is megtetszik neki valami. Ez nagyon kényelmes magatartás. Természetesen sok vallás életében vannak értékek meg szépségek, kellemes hangulatok, de a vallás olyan világnézet, amelyik az ember egész életét áthatja. Tehát ha egyszer valaki vallásos, kivált, ha katolikus hívő, akkor neki nem elég, hogy jól érzi magát a szentmisén. Az életére is hatással kell lennie a hitének! Ez a döntő kérdés. És itt visszatérünk Jézus tanításához, aki azt mondta, „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: – Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21). Ezért kell nekünk rendszeresen visszacsatolnunk a napjainkat, az eseményeinket, a feladatainkat a hitünkhöz.
– Sok paptól hallani, hogy a bérmálás szentsége egyfajta „kibérmálkozást” jelent a vallásosságból, az egyház életéből. Hogy látja ezt, bíboros úr?
– Én nem vagyok ennyire pesszimista. A piaristáknál 1970-ben 27-en érettségiztünk az osztályban. Az ötéves érettségi találkozón összejöttünk, megvolt, hogy mikor lesz a vacsora, közben volt egy szentmise. Na hát azon hatan-nyolcan talán ott voltunk, a többiek kint dohányoztak, beszélgettek. Az ötvenéves érettségi találkozón, aki életben volt és eljött, az mind részt vett a szentmisén. Ennek van egy rendje. A fiatalság az az életkor, amikor mindenkinek magának még jobban, újra és újra meg kell harcolnia a világnézetéért. Az, hogy ilyenkor az ember krízisen megy át, vagy akár vargabetűt ír le az élete, nem ritkaság, de ez nagyon sokszor nem végleges elszakadást jelent. El szoktam mondani, hogy hitünk szerint a bérmálás eltörölhetetlen jegyet hagy a lelkünkben, éppúgy, mint a keresztség. Ez azt jelenti, hogy akármerre kanyarodik is később az életünk útja, újra felismerhetjük a Szentlélek hangját. És ismét erre igazíthatjuk az életünket. Vagyis lehet, hogy a bérmálkozók egy része valóban „kibérmálkozik”, de várunk vissza mindenkit!
– A mögöttünk hagyott héten zajlott a Szent István-könyvhét. Mi ennek a már több mint három évtizedes múltra visszatekintő rendezvénynek a jelentősége?
– Ez a könyvhét a szabadság szimbóluma. A rendszerváltozás után kerülhetett sor arra, hogy a papírmennyiség és a kiadványszámok korlátozása nélkül annyi könyvet adjanak ki a kiadók, amennyit jónak látnak. A Szent István Társulat a legnagyobb múltú, 175 éves magyarországi kiadó, de akkoriban alakult egy sor egyéb keresztény-katolikus könyvkiadó, egyháziak és magánkiadók egyaránt. Az látszott helyesnek, hogy ne egymással konkuráljunk, hanem egészítsük ki egymást, ebből született meg a könyvhét gondolata, amelyre 31 évvel ezelőtt került sor az első alkalommal. Ez egy nagyon sikeres esemény, amely mindig meg tud újulni, amelyen egymástól is sokat tanulunk. Itt adjuk át a Stephanus-díjakat is, amelyet idén Barsi Balázs ferences szerzetes és Lackfi János költő kapott meg.
– Mit jelent ma a könyv az ember, a katolikus hívő életében?
– Fontos elgondolkodnunk azon, hogy milyen viszonyban vagyunk a könyvvel. A zsidóságot nevezik a könyv népének. Az a könyv a tekercset jelentette liturgikus formában. A kódex formájú könyv – tehát az, amelynek két táblája van, ki lehet nyitni és lapok vannak benne – elterjedése a kereszténység elterjedésével párhuzamosan történt. Ezért a liturgikus könyveinknek nagyon szép művészeti hagyományai is vannak a díszítésben, a nyomtatásban, a tipográfiában, az illusztrációban. A jelenlegi istentiszteleti előírások közt is szerepel, hogy a szent szövegeket a liturgiában könyvből kell fölolvasni. Nem telefonról, nem tabletről, hanem könyvből! Megvan az üzenete, ahogy a könyvet behozzák, vagy amilyen ünnepélyesen történik az evangélium olvasása. A gyakorlatban a nyomtatott könyv is az ismeretterjesztésnek, a hírközlésnek, a vallási tartalmak közlésének a jó eszköze továbbra is. Talán több áttekintést ad, mintha elektronikusan lapozom, mert az egész könyvet kézbe vehetem, és mindenképpen nyugodtabb stílust képvisel. Ezeket a tulajdonságait nagy értéknek tartjuk ma is. Amikor a fényképezést föltalálták, sokan mondták, hogy a festészetnek vagy a grafikának vége, mert a látványt tudjuk rögzíteni másképpen, pontosabban is. De nem lett vége, mert a festészetnek és a grafikának más funkciója is volt. A könyvnél is van valami hasonló, az információ rögzítésén és közvetítésén túl van valami más üzenete, feladata is. Nem kell aggódnunk tehát azon, hogy a könyv megszűnik.
