„Gyermeksikoly hallatszott, a szomszéd fülkében gyerekek utaztak” – emlékezett vissza a magyar vasútközlekedés talán legsötétebb napjára Fodor Jánosné, aki Szegedre utazott volna.
1994. december 2-án egy Debrecen felől érkező gyorsvonat Szajolnál 16.45-kor 112 kilométeres sebességgel kisiklott, és a szerelvény több kocsija szinte berobbant a vasútállomás épületébe és egy lakóházba. A tömegbalesetben összesen harmincegyen vesztették életüket: a legidősebb 84, míg a legfiatalabb alig nyolcéves volt.
A Hajdú-bihari Napló annak idején több anyagban is részletesen is foglalkozott a szajoli vasúti balesettel, ezekből szemlézett most a lap, hogy a tragédia 30. évfordulóján minél teljesebb képet adhassunk a katasztrófa nagyságáról.
Volt olyan vagon, amelynél el sem kezdték a mentést
A 15.17-kor Nyíregyházáról induló gyorsvonat villanymozdonya mögé hét, szinte zsúfolásig megtelt személykocsi volt kapcsolva. Mivel péntek volt aznap, így sok diák igyekezett haza, a nyíregyházi gyorsról Debrecenben sok utas lemaradt, mert nem fértek fel a szerelvényre. A rosszul átállított váltó miatt Szajolnál a gyorsvonat mozdonya és az első kocsi a nagy lendület miatt tovább haladt az első vágányon, a második vagontól azonban belerohant az állomásépületbe, átrobogott a restin, majd teljesen összeroncsolódva a trafikban állt meg.
A harmadik kocsi letarolta a peront és kidöntött egy felsővezeték-tartó oszlopot is, majd keresztbe fordult. A negyedik vagon belerohant az állomás mellett lévő kétszintes, vasutas szolgálati házba, amit félig lerombolt. Az ott lakók a romok alatt rekedtek. Az ötödik és a hatodik kocsi is kisiklott, de azok nem károsodtak komolyabban. A leomló falak maguk alá temettek egy vagont, amely teljesen megsemmisült. Hogy pontosan hány halott lehetett, senki sem tudta, a helyzet annyira reménytelennek tűnt, hogy meg sem kezdték a mentést. Az állomás félig összeomlott, több kocsi szétroncsolódott. A helyszínen 27-en veszítették életüket, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsebesültek, többen súlyosan.
A helyszínre összesen negyven mentőautó, tizenkettő tűzoltókocsi, nyolc műszaki mentőszer és egy tűzoltódaru érkezett. Riasztották a polgári védelmet és a hadsereget is, de a szajoliak is segítettek, ahol tudtak. A roncsokat a műszakiak csak az ötödik vágánytól tudták megközelíteni. Egy felborult kocsiban, a baleset után közel három órával is találtak még élő embert.
A halottakat a váróterem kövezetére fektették, a sebesülteket elszállították.
– olvasható az akkori beszámolókban. A mentés óriási erőfeszítéssel folyt, de nehezítette, hogy nem tudták megközelíteni a kisiklott szerelvényt a leszakadt villamos felsővezetékek miatt, így nem tudták daruval megemelni a vagonokat. A mentés leginkább a harmadik kocsira összpontosult, amelyben még fél nyolckor is találtak élő embert. A sérülteket a szolnoki, törökszentmiklósi, karcagi, mezőtúri és ceglédi kórházakba szállították.
A túlélők is segítettek
Z. Ildikó Szolnok megyében lakott, zúzódásokkal, és sok sebbel élte túl a balesetet „Karcagon szálltam fel a vonatra. Nagyon sokan voltunk, rengetegen álltak. Arra figyeltem fel, hogy a fülke furcsán mozogni kezdett, és az egész vagon pörögni kezdett velünk. A kezemmel próbáltam magam védeni. Aztán elestünk, alattam is voltak emberek, rám is zuhantak. Rengeteg por volt körülöttünk. Nekem is segítettek emberek, én is próbáltam segíteni rajtuk. A mellettem lévő asszonynak szétrepedt a lába. Utazott velünk egy olyan férfi, aki a műtétje után igyekezett haza, nemrég kapott új vesét. Nem tudom, hogy vele mi történt. Én megláttam, hogy lyukas a vagon teteje, és ott másztam ki” – emlékezett vissza az asszony.
Baki Pál Ceglédről az elsők között próbált segíteni: „Mi jöttünk ide elsőként, húztunk embereket, vittük, volt, aki bicegett lábán, haladt, másokat nem lehetett felismerni, eltűnt az arcuk” – fogalmazott.
Barkó Attila, 29 éves leveleki lakos, aki az öccsével együtt utazott a fővárosba, elmondta, hogy abban a vasúti kocsiban ült, amelyik az állomásépület melletti lakóházba vágódott. Emlékei szerint erős rándulást tapasztalt, majd nekicsapódott a fülke falának. Eszméletét nem vesztette el, és hangosan próbálta nyugtatni testvérét. Az oldalára fordult vagonon később egy rést fedezett fel, amelyen sikerült kimásznia. Többek segítségével jutott le a földre, és bevitték a váróterembe, ahonnan a mentők a kórházba szállították. Az öccse hasonló módon túlélte a katasztrófát.
A Barkó fivéreknél súlyosabban sérült meg az a 21 éves egyetemista, aki Debrecenből vonatozott Budapestre. Emlékei szerint a robogó vonat egyszer csak nagyot rándult, kialudtak a fények, majd újabb rándulások következtek.
Arra eszmélt, hogy egy falnál fekszik. Segítségért kiabált, és mintegy tíz perc elteltével egy férfi annyira megbontotta a törmeléket, hogy támogatásával sikerült kimásznia. Még aznap éjjel több törése miatt megműtötték.
Menetirányban, az ablak mellett ült Nagy Sándorné, 69 éves debreceni nyugdíjas pedagógus. Hirtelen lecsúszott az ülésről, amikor a robbanásszerű jelenséget tapasztalta. A következő emlékképe egy vastag faldarab alatt fekve maradt, szeme és szája tele volt törmelékkel. Hangosan kérte a mellette fekvőket, hogy ne mozogjanak, mert esetleg rájuk omolhat a ledőlt falrész. Egy idő elteltével emberi hangokat hallott, és azt látta, hogy egyszer csak rés támadt a falon. Egy férfi óvatosan kihúzta. A szerencsétlenséget két törött bordával és zúzódásokkal élte túl.
Több mulasztás vezetett a katasztrófához
A 76 éves Kovács Istvánné odahaza volt, abban a négylakásos épületben, amelynek egyik földszinti lakásába a szerelvény belerobbant. Éppen fürdött, amikor hatalmas robajlás után törmelékek zúdultak rá. A lánya rögtön a segítségére sietett; egy szál kabátban menekült ki a szabadba. A család, mondhatni, a csodával határos módon menekült meg, mivel éppen vacsorához készülődtek, és lakásuk étkezőhelyisége teljesen romba dőlt.
A fővárosba tartó 73 éves Makiári Károly csupán egy nagy csattanásra emlékezett, majd arra, hogy legalább ketten feküdtek rajta a fülkében lévők közül. Csupán az egyik kezét tudta egy kissé megemelni, de annyira már nem, hogy a kisebb tégladaraboktól megtisztítsa az arcát. Több mint két órát töltött a hidegben a roncsok között, míg egy mentőbrigád elérte, és kimenekítette a veszélyes helyzetből. A baleset során – az első orvosi vizsgálatok alapján – mindössze zúzódásokat szenvedett.
A tragédiát követően, már a vizsgálatok megkezdése előtt bizonyossá vált, hogy a második vágányról az elsőre vezető váltóval történt valami, ami a szajoli vonatbalesetet okozta. Pár nappal később pedig világossá vált, hogy a Szajolon szolgálatot teljesítő vasutasok több mulasztást is elkövettek, aminek az lett a végeredménye, hogy az ominózus váltót felvágták, amelyen az áthaladó vonat kisiklott.
A tömegszerencsétlenség miatt Sz. Ferenc váltókezelőt, a Jász-Nagykun Szolnok megyei bíróság öt és fél évi, míg F. István tolatásvezetőt kétévi, I. Ferenc kocsirendezőt másfél évi fogházbüntetésre ítélték.
Szajolban a vonat által lerombolt vasútállomást másfél hónappal a baleset után helyreállították. A szolgálati ház azonban olyan súlyosan sérült, hogy azt teljes egészében le kellett bontani, a helyére egy emlékművet emeltek, amelyet Kő Pál szobrászművész és Balikó Gyula iparművész alkotott.
