– Kisgyermekként lóháton ül Gyónon, az otthonuknál – ez látható azon a képen, amelyet beszélgetésünk előtt mutatott. Milyen lelkiséget kapott a szülői házban?
– Mélyen hívő parasztemberek voltak a szüleim. Édesanyám rendszeresen járt templomba, nyugdíjasként még hét közben is. Apám a negyvenes években tagja volt keresztény katolikus ifjúsági mozgalmaknak és a kereszténydemokrata Barankovics-pártnak is. Ameddig lehetett, a földeken dolgozott. A téesztől azonban elmenekült, és a fővárosban vállalt munkát, otthon pedig a megmaradt kis földterületet művelte.
– Kecskeméten tanult a piaristáknál, majd a hatvanas évek végén iratkozott be a papi szemináriumba. Milyen volt akkor a papok élete?
– Az érettségi évében dőlt el, hogy pap leszek, korábban ugyanis érdekelt a mezőgazdaság és a régészet is. Az indulás nem kecsegtetett fényes karrierrel. Az állam szabályozta a vallási életet: csupán nyolc szerzetesi iskola maradhatott meg, korlátozták az egyházi sajtót és az ifjúsággal foglalkozást. A hittanosokat, ministránsokat sok esetben megszégyenítették, és a hatvanas évek végén még több pap börtönben ült. Amikor 1969-ben bevonultam a szemináriumba, rögtön elvittek katonának két évre, harckocsizó lettem Baján. A századból egyedül én érettségiztem, így írnok is lettem, mivel senki más nem tudta ezt a feladatot ellátni. Majd 1974-ben papnövendék társaimmal könyvet vittünk Erdélybe, és lebuktunk. A sok könyvet elvették, ki akartak tenni a szemináriumból, és megjártam a rendőrséget.
Attól kezdve folyamatosan figyeltek, a plébániákon is megjelentek a civil ruhás nyomozók.
Figyelmeztetéseket is kaptam, hogy mit nem lehet csinálnom.
– Hogyan merült fel, hogy könyveket juttassanak el Erdélybe?
– Akkoriban már mások is vittek magyar nyelvű vallásos könyveket. Egyik társunk kapcsolatban állt az ottani szemináriummal és Márton Áron püspökkel, egy nemzetközi szervezeten keresztül pedig pénzt kaptunk. Egy hátizsákkal és két nagy szatyorral utaztam a vonaton. Az egyik tetején egy tréningruha, a másikon egy szál kolbász, a harmadikon egy tokaji aszú volt az álca. A román határőrök meg is nézték, de továbbengedtek. Valaki azonban lebukott közülünk, és ezután nálam is megtalálták a csomagot. A könyveket elvették, a kolbászt, az aszút és a tréningruhát meghagyták nekem. A vallatás után pedig elengedtek.
– A papnevelde után vidéki és fővárosi plébániákon lett káplán.
– Rövid kállói tartózkodás után Valkóra, Vácszentlászlóra, Tápiószecsőre, Tóalmásra, majd Budapestre kerültem. Pesten egy békepap mellett dolgoztam. Nem volt könnyű. Egyébként a békepapokat nem lehet egy kalap alá venni. Volt köztük olyan, aki kényszerből vagy emberi gyengeségből, más a karrier miatt lett békepap. Olyan is akadt, aki tartotta a hátát, hogy a káplánok dolgozhassanak. Természetesen az is előfordult, hogy valaki annyira beépült a szervezetbe, hogy szinte a saját egyháza ellenségévé vált.
– Már a hetvenes években is foglalkozott a fiatalok hitoktatásával. Ez akkor rendszerellenes tevékenységet jelentett.
– Az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke meg is mondta nekünk, hogy az ifjúsággal mi ne törődjünk, mert arra ott van az úttörőszövetség és a KISZ. De én összeszedtem a fiatalokat, és több csoportban foglalkoztam velük. Megszabták, hogy miként lehetett hittanórát tartani. Olyan is előfordult, hogy egy-egy agresszív pedagógus lebeszélte a szülőket a hittanbeíratásról.
Megtörtént velem, hogy az iskola párttitkára zavarta haza a gyereket az órám előtt.
Egyik alkalommal Pannonhalmára utaztunk a fiatalokkal, senkinek nem jelentettük be, hogy kik megyünk, csak a létszámot adtuk le. Az egyik fiatal katonaként szolgált, de civilben jött a kirándulásra. Később valamilyen ügy miatt bíróság elé kellett állnia a katonaságnál, és a hadbíró kérte, hogy sorolja fel a barátait. Mindenkit mondott, csak engem nem. Kérdezték tőle, hogy „és Bábel Balázs?”. Mondta, hogy ismer, majd megkérdezték tőle, hogyan mert elmenni civilben Pannonhalmára. Minden bizonnyal egy beépített ember jelenthette, hogy ott járt velünk.
– A nehézségek, zaklatások közepette önnek mi adott erőt a munkájához?
– Hívő emberként számomra a legfontosabb az Isten kegyelme és a hivatásom. Emellett sokat segített a neveltetésem, az iskolák és a jó példák. De az is szükséges, hogy akarni kell valamit az előbbre jutáshoz.
Jézus is beszél a keskeny útról: könnyebb a tömegek által használt széles utat választani, de nekünk a nehezebbet kell.
Ebben segít a hit, az imádság, a hitélet szentsége. Amikor elkezdtem a papi életemet, akkor hűséget fogadtam Jézus Krisztusnak, az egyházamnak. Azt is vállaltam, hogy folyamatosan képzem majd magam, és nem leszek anyagias.
– Milyen a jó pap?
– Az egyik teológiai elöljáró megkérdezte a kispapokat, hogy mi a legnagyobb erénye egy papnak. Érkeztek a válaszok: imádságos, alázatos, és így tovább, jött a többi jellemző.
A tanár így válaszolt nekik: legyen normális.
Hozzáteszem azt is, hogy legyen egészséges értelmű, becsületes. Az emberi erényekre épül a jó papság. Ha a papnak hiányzik az általános emberi jó tulajdonsága, akkor nincs meg az az alap, amire lehet építeni a többit: például a hivatástudatot, valamint az elkötelezettséget Isten és az egyháza felé.
– A nyolcvanas években egy közösség, a Regnum Marianum irányába is elkötelezte magát.
– A Regnum Marianum az ifjúsággal foglalkozott, de a nyolcvanas években nem ismerték el hivatalosan. A közösség hasonlított a cserkészethez, de teljes mértékben vallásos alapon működött és működik ma is. Plébániákon találkoztunk, különböző csoportokból épült fel a nagyobb közösség. Papként fiatal egyetemisták, főiskolások csoportját vettem át, ők voltak a Bukórécék. Kéthetente voltunk együtt, tanítottam őket, nyári tábort is szerveztünk. Most a napokban közülük tizenhatan itt jártak nálam Kalocsán. Ma már nagyszülők, és megszámoltuk, hogy összesen 109 unokájuk van. Évekkel ezelőtt kikértem a megfigyelési irataimat a levéltárból. Abban szerepel, hogy a nyolcvanas években illegális vallási csoportosulást vezettem. 1989. december 7-én volt nálam utoljára az állam embere. Én soha semmit nem írtam alá, bár már a katonaságnál is be akartak szervezni.
– Nehéz esztendőkről beszélgetünk. Európában ma van egyházüldözés?
– Van. Gondoljon Lengyelországra, ahol a külföld segítségével egyházellenes kormány került hatalomra. A mostani állami vezetés el akarja törölni a kiskorúak gyóntatását, és a heti kétórás hittant egy órára csökkentették.
– Sokszor felszólal a hit és az egyház védelmében. Most éppen mi a legaktuálisabb probléma?
– A jó érdekében nem hagyhatunk szó nélkül dolgokat. Nem titkolom, hogy az egyházunknak is megvannak a maga sebei. Az egyház mindig megújulásra szorul: a jellem, a tudás, a hit, az értelem minden emberrel elölről kezdődik benne. Ezért az egymás után következő generációkkal meg kell küzdenie az egyháznak. A fiatalokat ma nagyon megkísérti a kábítószer, és az is látható, hogy a családok széthullanak.
A világban egyre nagyobb a szabadosság, az egyházakkal kapcsolatban pedig a közömbösség.
Az egyértelmű, hogy a szórakozóhelyeken mindig többen lesznek, mint elméletimatematika-klubokban. Az egyházban pedig még erkölcsi elvárás is van. A rendszerváltás előtt a fiatalokban nagyobb volt a hazaszeretet, ma sokan külföldön maradnak. Az egyházban sokkal többen végeztek társadalmi munkát korábban, mint manapság. Mára széthullottak a közösségek, mindenki a maga dolgaival foglalkozik.
– Mi kell a változáshoz?
– Minél több az összetartó család, példájuk annál jobban átjárja a társadalmat. Sok múlik a neveltetésen, az iskolán is. De nézzük reálisan a helyzetet: a pedagógusok nagy része is hurcolja azokat a sebeket, amelyeket a családjában szerzett.
Az egyház elvei jók a házassággal, a családdal, az ifjúsággal kapcsolatban, csak meg kellene azokat tartani.
– Egykori alma materében, a kecskeméti piarista gimnáziumban veszi át a Hit Pajzsa Díjat február 22-én. Tavaly Sebők Sándort ön méltatta, idén önt köszöntik.
– Több korábbi díjazottat jól ismertem, a még élőket ismerem. Azt mondtam a díj alapítójának, hogy keressen nálam érdemesebb embert. Nem kértem az elismerést, végül azonban köszönettel elfogadtam.
Bábel Balázs 1999-től a Kalocsa–kecskeméti Főegyházmegye érseke. 1950-ben született Gyónon, 1976-ban szentelték pappá Vácon, 1981-től a Regnum Marianum papi közösség tagja. 1983-ban teológiai doktorátust szerzett Budapesten. Érseki jelmondata: Pro regno Dei – Az Isten országáért. Február 22-én, szombaton 11 órától a Kecskeméti Piarista Gimnázium dísztermében tartott ünnepségen veszi át a Parma fidei – Hit Pajzsa Díjat a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából.
