Jókai Mór, ha a kukában végzi – az olvasó hajléktalan, aki megmenti a könyveket

Egy férfi könyvet olvas a buszmegállóban. Hajléktalan, de a nincstelenség nem zárja ki a kultúrát. Gábor kidobott könyveket gyűjt. Jókai Mórt és Edgar Wallace-t olvas az utcán, miközben a nélkülözés nyomai visszaköszönnek az arcán. Története azt mutatja, hogy az emberi méltóság nehéz körülmények között is megőrizhető.

Szokatlan párosítás: hajléktalanság és Jókai Mór Fotó: A szerző felvétele

Futás közben messziről kiszúrom a férfit a buszmegállóban. Keresztbe vetett lábbal ül, a feje előrebillen, a háta meggörbül. Könyvet tart az ölében – olvas. Kedd délelőtt van. A jóleső napsütésnek a január eleji nagy havazás utolsó jégdarabjai is megadják magukat.

Ahogy közeledek a férfihoz, egyre csak figyelem, még magam sem értem, hogy miért.

Lépésről lépésre tűnnek fel a részletek. A szakadás a dzsekije vállán, a piros-fekete munkáskesztyű a jobb kezén, a balon semmi. Ahogy elfutok előtte, megcsapja orromat a megült szag – az utcai lét jellemző velejárója.

Budapesten sokfelé és sokféle hajléktalant látni. A buszmegállóban ülő férfi egyszerre nyújt tipikus és szokatlan látványt. A lába mellett heverő hátizsákjából kikandikál az olcsó bor, és már nincs tele a kétliteres PET-palack. Közben mégis méltóságteljes, ahogy beleveszik a könyv lapjaiba.

Hajléktalan ember és az olvasás: Gábor gyűjtögeti a könyveket, most Jókai Mór regényét olvassa Fotó: A szerző felvétele

Eltávolodok, folytatom utamat. Tíz kilométer futást terveztem, rápillantok a telefonra, még csak hatnál tartok. Hirtelen megállok, és visszafordulok. Amikor a buszmegállóhoz érek, a férfi még mindig olvas. Odalépek hozzá.

Elnézést, megkérdezhetem, mit olvas?

– szólítom meg kissé bátortalanul, nem tudva, hogy milyen lesz a fogadtatás.

– Hogy én? – ocsúdik fel. Rám néz, aztán a könyvre, majd újra rám. A meglepettség kiül az arcára, úgy mondja:

– A jövő század regénye. Jókai Mór könyve.

Öregasszony és a kannibálok

Bemutatkozunk, Gábornak hívják. Elárulja a vezetéknevét is, de azt inkább nem írom le, és olyan képet sem közlünk róla, amin felismerhető – az utca kemény világ, bajt pedig nem akarunk okozni neki. Van belőle épp elég.

Átsétálunk a buszmegálló mögötti parkba, leülünk egy padra. Örömmel mutatja meg a könyvét, azt sem bánja, hogy lefotózom a mobilommal. A borító elrongyolódott, a viharvert, gyűrött lapokon foltok éktelenkednek. 1981-es kiadás, az első nyomásból való azután, hogy a kommunista kultúrpolitika évtizedekig tiltotta Jókai utópisztikus művét az oroszellenes részletei miatt.

– Valamikor régen már olvastam. Most újra a kezembe került – meséli Gábor. – Lomtalanításkor az emberek kidobják a könyveket, én meg gyűjtögetem. Van egy öregasszony, akivel szoktam cserélgetni is itt a parkban.

A hajléktalanság nem zárja ki a kultúrát: Gábor féltve őrzi a viharvert Jókai-könyvet Fotó: A szerző felvétele

Gábor szerint nincs jobb időtöltés az olvasásnál. A táskájába nyúl, és egy másik könyvet húz elő: Edgar Wallace egyik kalandregényét. Az sincs jobb állapotban, de neki nagy kincs.

– Egy angol, ez a Sanders rendet tesz Afrikában a kannibálok között. Lopnak, gyilkolnak, mire aszondja: a szenvedély mindig ilyen rendet csinál – neveti el magát, de a mosolyába kis keserűség vegyül: a könyvekben könnyebb rendet tenni, mint az életben.

Elveszett örökség, kipurcant derék

Beszélünk másról is. Az ő történetéről. Gábor mindössze néhány utcányira, Rákoshegyen nőtt fel. Nemcsak az olvasást szerette meg, hanem rádióamatőr is volt.

– Ismeri a rókavadászatot? – kérdezi tőlem, de értetlen képet vághatok, mert csak legyint, és elbeszéli, hogy egy technikai sport. Ezt űzte – volt idő, amikor hasonló élete volt, mint bármelyikünknek: hobbikkal, álmokkal, jövővel.

Iskoláscsoport közeledik. A gyerekek és a tanítók bizonytalanul méregetnek. Nemcsak Gábort nézik, hanem minket. Amikor elsétálnak előttünk, zavartan elfordítják a fejüket.

Gábor észre sem veszi, mesél tovább. Öröksége, a szülői ház odalett a tartozások miatt. A családi kötelékek elvékonyodtak, egyedül maradt. A pénzügyi helyzetét az egészségi állapota is nehezítette.

– Kipurcant a derekam, az egyik csigolyámnak annyi – magyarázza, hogy felhagyott a szakmájával. Egyébiránt melegburkolónak tanult.

Dupla zokni és egyszervolt telefon

Néha kap valami segédmunkát. Meg gyűjti a visszaváltható palackokat, üvegeket, abból is kuporgat. A kunyhójában vészeli át a kemény mínuszokat is. Most a napsütésben négy fok körül lehet, de mutatja, hogy jól fel van öltözve, dupla zoknit is húzott.

Kérdem, hogy van-e telefonja, amivel legalább segítséget hívhat, ha szüksége lenne rá.

– Volt, de most nincsen – válaszolja. – Pedig azon is könyveket olvastam, az internetről ingyen le lehetett tölteni rá. Gyönyörű fantasztikus könyveket olvasok. A Kozmosz-sorozat összes kötetét kiolvastam, az összes krimit kiolvastam…

Visszatérünk az olvasáshoz. A könyvekhez, amik akkor is vele maradtak, amikor minden más elveszett. A történetekhez, amiknek még jó végük lehet. 

Indulnom kell. A sarokról visszapillantok: Gábor a buszmegálló mögött újra felcsapja Jókait. Van, amit csak akkor vehetünk észre, ha nem fordítjuk el a fejünket.