Nagy beszédet tart Párizsban a jóvátételi bizottság előtt Bethlen István, a trianoni békediktátum és a pusztító forradalmak, idegen megszállás utáni súlyos pénzügyi és gazdasági helyzetünket ismertetve. A Pesti Hírlap május 6-i tudósítása szerint a kormányfő nem panaszkodik, pusztán méltányosságot kér a testülettől: vegyék figyelembe döntésüknél Magyarország teherbíró képességét, valós állapotát. Emlékeztet: hazánk területe harmadára zsugorodott. „A fegyverszünetig Magyarország gazdasági tekintetben organikus egész volt, területe nagyobb volt, mint Olaszországé, Norvégiáé vagy Nagy-Britanniáé és Írországé. A békeszerződés következtében Magyarország területe Portugália nagyságára redukálódott és evvel az ország elvesztette területének 72 és lakosságának 64 százalékát. Egy huszonegymillió főnyi lakossággal bíró gazdasági egység hét-nyolc milliónyira való csonkításának még ha az a legkedvezőbb körülmények között történik is és ha azok, akik a szétdarabolás által érintve vannak, a lehető legnagyobb jóindulattal viseltetnek is ― természetszerűleg oly hatalmas eltolódást kell okoznia, amelyet csak az idő tud sikeresen helyreállítani.” Arról beszél, hogy az 1918 őszi forradalom után „bekövetkezett a bolsevizmus, a rémületnek és a borzalomnak oly megpróbáltatása, amitől más európai országok szerencsésen megkíméltettek.” A miniszterelnök a kommün utáni román megszállást és a nemzetközi baloldal blokádját is felemlíti. „Azután hat hónapig Magyarországot szerencsétlenségére idegen csapatok szállották meg. Alighogy ezek visszatértek hazájukba, Magyarország ellen a nemzetközi munkásság gazdasági és közlekedési blokádot rendezett. Ez 1920-ig tartott, tehát még két évig a háború után, míg végre a miniatűr Magyarország gazdasági élete alkalmat talált arra, hogy felvegye a létért való küzdelmet.” Az országot viszont megfosztották nyersanyagforrásaitól és ipara jelentős részétől. „Ezalatt az ország elvesztette a leggazdagabb mezőgazdasági területeit és erdőségeit: legnagyobb részét azon területeinek, amelyek ellátták sóval, vassal, fémekkel és más nyersanyagokkal, amelyekre az iparnak szüksége van. Éppúgy elvesztett több nagy szövetgyárat és az összes papírelőkészítő telepét.” Amellett minden elképzelhető vegzációt el kellett viselnie az országnak, amely fokozta a gazdasági megcsonkításból és a feldaraboltságából fakadó természetes eltéréseket. Bethlen ezután részletes körképet ad a magyar gazdaság erőfeszítéseiről, kitekintéssel külkereskedelmi kapcsolatainkra. Leszögezi: „Megállapítottuk, hogy az egyetlen út, amely ebből a zsákutcából kivezet, ha azon leszünk, hogy pénzügyi segítséget kapjunk. […] A magyar kormány kész arra, hogy teljesítsen és képes arra, hogy érvényesítsen minden kötelezettséget, amelyet elvállal a nemzet érdekében”. A miniszterelnök azonban nagyon lényegesnek tartja, hogy a jövőbe vetett hitet ne veszítsük el. „Egy nemzetnek az önfeláldozása és önsegélyre való képessége nagymértékben függ a nemzetnek saját jövendőjébe vetett bizalmától. Hiszem, hogy a magyar nép jövőjéért minden áldozatra kész lesz, föltéve ha reményt nyújthatok neki.” A kormányfő arra hívja fel a figyelmet: ha kellő fedezet nélküli pénzkibocsátáshoz, bankópréshez kellene folyamodni, az a közigazgatás ellehetetlenüléséhez vezetne, ami pedig a törvényeket és a rendet felborítóknak nyithatna teret, s ez senkinek nem lehet az érdeke. Ezért bízik benne: a bizottság döntése értelmében azzal a jó hírrel térhet vissza a magyar néphez, hogy van reménye civilizált nemzethez méltó életet élni. Rámutat: a hitelező államok és egész Európa érdeke is, hogy hazánk megkapja a szükséges segítséget. Bethlen István végezetül kijelenti: „Magyarország mindenképpen kész arra, hogy a Népszövetség pénzügyi bizottságának támogatását és tanácsát a maga javára fordítsa a pénzügyi talpraállás tervezetei és ama tárgyalások tekintetében, amelyeket a hosszú lejáratú kölcsön megszerzése érdekében meg kell indítani.”
A Pesti Hírlap párizsi tudósítója nyomán május 8-án azt közli a prágai Presse információjára hivatkozva: a jóvátételi bizottság „azt a határozatot hozta, hogy Magyarország megkeresését a kérdés komolyságára való tekintettel nem lehet azonnal teljesíteni. […] A jóvátételi bizottság teljes ülése csak a jövő héten fogja tárgyalni a magyar kívánságokat.” A francia külügyi kormányzathoz közelálló Le Temps azonban azt írja, hogy meg fogják hallgatni a kisantant országait is az ügyünkben. „Abban a pillanatban, amidőn Magyarország a jóvátételi bizottsághoz fordul, meg kell kérdeznünk Belgrád, Bukarest és Prága véleményét is, mert nekünk elsősorban barátainkkal kell egyetértenünk a volt ellenségeinknek nyújtandó segély ügyében.”
Bethlenék érkezését amúgy kedvezően fogadja a franciaországi média. Az Ujság még május 3-án arról ad hírt: „Megnyugtató jelenség, hogy a francia sajtó barátságos hangon ír a magyar kormány tagjainak külföldi missziójáról.” Hozzáteszik: a legtöbb lap interjút közöl Bethlen Istvánnal „és ezt a nyilatkozatot ránk nézve kedvezően kommentálják a francia sajtóorgánumok.” A kinti újságok is figyelmeztetnek, hogy a kisantant államai részéről ellenállásra lehet számítani a hazánknak nyújtandó pénzügyi segítséget illetően. A Le Gaulois a kisantantról úgy fogalmaz: „az azonban sok, hogy Magyarországgal éppoly kegyetlenül bánjanak, mint Poroszországgal, amely felelős a világháborúért.” Hozzáteszik azért: „Kétségtelen, hogy Magyarország rászorul a külföldi segítségre, csupán azt kellene tudni, hogy mit szólnának Magyarország túlságosan gyors gazdasági újjászületéséhez szomszédai”.
Bethlen gróffal Az Est rövid interjút közöl a tárgyalások közben május 6-án, úgy jellemezve: „Még Párizsban, az elegancia városában is jó benyomást tett a magyar miniszterelnök nyugodt úri külseje.” Arra a kérdésre, hogy „milyen fogadtatásra talált Párizsban”, úgy válaszol: a lehető legjobbra. „Nagyon, de nagyon meg vagyok ezzel a fogadtatással elégedve. Mindazokban a körökben, ahol megfordultam, szíves megértéssel találkoztak a magyarázataim. Lépten-nyomon a legjobb akaratot tanúsították velem szemben és ismételten módomban volt tapasztalni, hogy nemcsak tökéletesen értik, hanem érzik is szerencsétlen hazánk boldogtalanságát.” A következő felvetésre elutasítja, hogy célba ért volna a szomszédok magyarellenes propagandája. Mint mondja, „a legkomolyabb készséget találtam arra vonatkozólag, hogy Magyarországot az újjáépítés útján megsegítsék. Nem tudom eléggé nyomatékosan hangsúlyozni, hogy az antant őszintén kívánja Magyarország gazdasági gyarapodását.” Két nap múlva Az Est arról számol be, hogy a miniszterelnök Kállay Tibor pénzügyminiszter és báró Korányi Frigyes magyar nagykövet társaságában francia bankvezetőkkel folytat tanácskozásokat. A lap közli: „Bethlen érintkezésbe lépett a legirányadóbb politikai, gazdasági, pénzügyi, tudományos és hírlapírói körökkel. Mindenütt részletesen föltárta Magyarország helyzetét és sehol sem talált ellenséges indulatra.”
Ünnepélyes külsőségek közepette emlékezik meg az ország idősebb Andrássy Gyula volt miniszterelnök és monarchiabeli közös külügyminiszter születésének századik évfordulójáról. A május elsejei Budapesti Hírlap így írja le az ünnepi előkészületeket: „Idősb Andrássy Gyula gróf emlékezetét ünnepelte vasárnap délelőtt Budapest székesfőváros közönsége márványoszlopos Országházunk fényben tündöklő kupolacsarnokában. Már jóval 11 óra előtt nagy tömeg gyűlt össze az Országház előtt lévő térségen. Díszruhás lovas- és gyalogosrendőrök vontak kordont az Andrássy-szobortól az oroszlános főkapuig és föl a lépcsőkön a székesfőváros díszbe öltözött kékruhás, lengő tollas huszárjai álltak festői sorfalat, hajdúkkal és csatlósokkal, akik mind egy-egy koszorút tartottak a kezükben. Andrássy Gyula gróf gyönyörű lovasszobra előtt az 1. honvédgyalogezred díszszázada állott föl és itt helyezkedett el a honvédhelyőrség zenekara is. Körös-körül a térségen valóságos nemzeti színű zászlóerdő hullámzik, az Országház tér palotáit háromszínű lobogókkal és a magyar állam címerével ékesítették föl”.
Az 1867-es kiegyezés miniszterelnökéről gróf Apponyi Albert emlékbeszédében elmondja, hogy fő gondolata az volt: „kiragadni a nemzetet abból a defenzív látókörű eszmevilágból, amelyben politikai gondolkozása évszázadokon át tengődött és átvezetni a pozitív cselekvésnek, a számára rendelt világpolitikai állás elfoglalásának területére.” Apponyi szerint „ő volt az a gondviselésszerű államférfiú, aki megértette a magyar nemzeti politika függését az európai politika hatalmi viszonyaitól. Innen eredt befolyása Deák koncepciójának keresztülvitelére, s az uralkodónak vele szemben megnyilvánult rokonszenve.” Arra is rámutat: a kiegyezés megalkotásánál Andrássy Gyula és Deák Ferenc szerencsésen egészítették ki egymást. „Míg Deák a közjogi pontosságot, Andrássy a nagypolitikai perspektívákat képviselte elsősorban.” A párizsi békedelegáció egykori vezetője szerint Andrássy közös külügyminiszterré történő kinevezésével „mi nyertünk egy világtörténelmi alakká vált külügyminisztert, de elvesztettük azt az erőt, amely a kiegyezés által teremtett belső helyzet kiépítésénél nélkülözhetetlen volt. Ezt a megoldhatatlan dilemmát legjobban Deák Ferenc jellemezte, amikor Andrássy külügyminiszterré történt kinevezésekor ezeket írta: »Isten jókedvében adott Téged nekünk. Csak az a kár, hogy duplikátumot nem teremtett, mert két példányra volna szükség, egyikre Bécsben, a másikra itt.«” Az ikonikus konzervatív politikus emlékeztet: „A külügyek terén ez volt az első eset, amióta a Habsburgok Magyarországon uralkodnak, hogy világpolitikájuk irányítását egy vérbeli magyar államférfiúra bízták. Történt pedig ez azzal az eredménnyel, hogy a két nagy háborút vesztett, összetört, elgyengült és minden oldalról fenyegetett Ausztria néhány rövid év múlva vezető állásba emelkedett Európában, a reá nézve legveszedelmesebb keleti krízis megoldásánál a döntő szót mondhatta ki, erős szövetségesre támaszkodhatott, amely a külső veszedelmekkel szemben teljes biztosítékot nyújtott.”
