A Ludovika Akadémia megalakulásának 50. évfordulóját ünnepli, amelyről nagyszabású rendezvénnyel is megemlékeznek. A Pesti Hírlap június 24-i vezércikkében úgy ír: „Bármennyire is tépett, szomorúan sok darabra szaggatott a mai közélet, bármennyire is úr a pártoskodás, minden árnyalat, minden párt, minden ember találkozik most az Üllői út szelíd akácfái alatt, abban az ódon időtől, emlékektől szentelt intézetben, mely már fél évszázada működik, és a jövendő katonáit, a magyarság vezérkarát szolgáltatja minekünk. A ludovikások mindig katonák voltak, a szó férfias, nemes értelmében.” A lap felemlíti az 1919. június végi ludovikás lázadást, amikor a fiatal akadémisták és tanáraik, tisztjeik felléptek a vörös kommün diktatúrája ellen. „Hebehurgya tetteket sohasem követtek el. Egyéni mozgalmakban sem vettek részt. Csak egyetlenegyszer. Csak egyetlenegyszer, de ezt a mozgalmukat márványba vésve írták be a magyar történelembe. Június 24-én történt ez. Akkor, mikor vörös zászlók lengedeztek a házak ormain és az ázsiai leninizmus eltiport itten minden kezdeményező erőt, s úgy rémlett, hogy ebben a városban már csak félénk leányok és gyenge öregasszonyok laknak. Akkor, amikor a háromszínű zászló titkos dugáru volt, melyért börtön és rohamkés járt. Akkor, mikor az emlékezetes délután az Üllői út végén kattogni kezdtek a gépfegyverek, süvöltöttek a puskagolyók és a vörös uralomtól megalázott Dunán lobogódíszük minden pompájában felrohantak a monitorok, hogy megdöntsék a sötétséget és az emberietlenség garázdálkodását.” Emlékeztet a lap, hogy bár leverték és megtorolták a felkelést, ám mindenki szívébe zárta őket, „erősítőül, mert ők adták meg az első jelet a szabadulásra, az ő erélyük, elszántságuk mutatta meg az utat az idősebbeknek is.” Ma már nem kell hadakozniuk belső ellenséggel, „nyíltan, tisztán és fényesen magyarok lehetnek gyermekeink ebben a házban, hova beköltözhet diadalmasan Széchenyi, Petőfi és Kossuth szelleme. Legyen is a Ludovika Akadémia a mi erős várunk, kirepítő fészke az izmosodó magyar hadseregnek. Lebegjen felette a mi madarunk, a turul. És szálljanak ki belőle sasok.”
A június 26-i Budapesti Hírlap a jubileumi ünnepségről szóló tudósításában felidézi, hogy a Ludovika királynéról elnevezett akadémia megteremtéséről szóló törvényt még I. Ferenc szentesítette, „azonban csak 1872-ben következett el a nagy fordulat, mert csak ekkor vette át a honvédség a közös hadseregtől az akadémiát, s csak ebben az évben kezdték meg benne a honvédtisztképzést ― magyar nyelven. Voltaképpen ennek a nagy eseménynek a félszázados fordulóját ünnepelték vasárnap pompás időben, előkelő és nagyszámú közönség részvételével lefolyt fényes ünnepség keretében.” Arról számolnak be: „A kora délelőtti órákban a zászlódíszbe öltözött Ludovika Akadémia előtti téren díszruhás lovasrendőrök és a főépület előtt egy díszszázad fogadta az előkelő vendégeket, kik közül József királyi herceget, majd az utána érkező Horthy Miklós kormányzót a zenekar a Himnusszal fogadta.”
A zsúfolásig megtelt díszteremben báró Hazai Samu tartja az ünnepi beszédet, aki utal rá, hogy maga is az intézet növendéke volt, majd tanára, honvédelmi miniszterként pedig buzgó támogatója lett. Kijelenti: „a Ludovika Akadémia főképp három alkalommal tett megbecsülhetetlen szolgálatot a magyar nemzetnek. A honvédség szorongattatásainak napjaiban, a nagy háborúban, s a Ludovika tisztjeinek köszönhetjük, hogy a magyar honvédet a világ legelső katonái között emlegetik. A vörös rémuralom alatt pedig, 1919. június 24-én, a Ludovika növendékei keltek a magyarság védelmére.” Az egykori honvédelmi miniszter úgy véli, a jövőben is nagy feladat vár az akadémiára: a tudásnak és kötelességérzetnek az elterjesztése a társadalom legszélesebb rétegeiben. Bele fogja nevelni a lelkekbe: „Salus publica suprema lex est.” Vagyis: a nép jóléte legyen a legfőbb törvény. Belitska Sándor honvédelmi miniszter szónoklatában kiemeli: „Az a szellem, melyet itt a jövendőbeli magyar tisztekbe oltottak, dacolt az álhazafisággal, dacolt a nemzetköziséggel és megvívta rövid, de dicsőséges harcát négy évvel ezelőtt június 24-én.” Kijelenti: „A nemzeti érzés ebben az épületben soha nem aludt ki.”
Gróf Klebelsberg Kunó közoktatásügyi miniszter beszédében érdekes intézményi párhuzamokra hívja fel a figyelmet. „A Ludovika eszméje 1808-ban ugyanabból a nemzeti felbuzdulásból eredt, mint a Nemzeti Múzeum. Találóan nevezhetjük ikertestvérnek ezt a két magyar kulturális intézményt.” A kultusztárca vezetője arra is rámutat, hogy az alapítás szándéka „szinte együtt fogant a Nemzeti Múzeummal, a tudományos akadémiával és a Nemzeti Színházzal, hogy eredeténél fogva a XIX. század első feléből azoknak a nagy nemzeti intézményeknek a családjába tartozik, amelyek örök kincsévé váltak a magyar nemzetnek.”
Élénk visszhangot kelt, hogy Bethlen István miniszterelnök felszólítja a belső ellenzékként tevékenykedő Gömbös Gyulát, mondjon le a kormánypárton belüli alelnöki tisztségéről. A Pesti Napló június 20-án így ír erről: „Egyelőre csak amolyan ötvenpercentes kiegyezés jött létre az Egységes Párt kétségtelen belső ellentéteinek likvidálására. Gömbös lemondott a párt ügyvezető alelnöki állásáról, de egyébként ő is, valamint: csekély számú szorosabb hívei bennmaradtak a pártban azzal a nyíltan kifejezett céllal, hogy belülről ellenőrzik a kormány politikáját, résen állva, hogy a középutat hol és miként torlaszolhatják el.”
Bethlen István a kormánypárt értekezletén tárja fel felszólításának kiváltó okait. Elmondja, hogy már nyugati útja előtt lépnie kellett volna, ám „az a szempont lebegett a szeme előtt, hogy az esetleges pártviszály gyengíthetné pozícióját a külfölddel szemben […] Most azonban már halaszthatatlanná vált az ügy elintézése. A helyzet annyira kiélesedett, hogy kénytelen volt Gömböst magához kéretni és közölni vele, hogy a jelenlegi állapot nem tartható fenn. Fölszólította tehát Gömböst, hogy fönntartás nélkül kövesse a kormány és a mögötte álló nagy többség politikáját, vagy vonja le magatartásának konzekvenciáit.” A miniszterelnök azt javasolta Gömbösnek, hogy mint ügyvezető alelnök mondjon le tisztségéről, de maradjon az Egységes Párt kötelékében, mivel személyes meggyőződését a párt keretein belül érvényesítheti addig, amíg „nem jut szöges ellentétbe a pártvezetőség politikájával.” Bethlen kiemeli: a párt „egységes fegyelme nem tűrheti azt, hogy bárki is a pártvezér politikájával szembehelyezkedjék. Reméli, hogy Gömbös is rövidesen meg fog győződni arról, hogy egyedül az a politika helyes, amelyet a kormány és a párt többsége követ: a középút reálpolitikája.” Egy hozzászólásra úgy válaszol: „Elment a türelem legvégső határáig, de állása tekintélyének is tartozott már azzal, hogy megtegye azt, amit megtett.” A párt egyhangúan veszi tudomásul Gömbös lemondását. A lap megjegyzi: „A miniszterelnököt minden felszólalása után percekig zajosan ünnepelték.”
A Pesti Napló aznapi Az őrszem, aki háttal állt című vezércikkében pellengérezi ki Gömbös levelét Bethlenhez. Mint írják, „Gömbös Gyula merészet kanyarint tollával és ekképpen fejezi be levelét: »Kívánságodhoz képest és barátaim kívánságának is megfelelően, az Egységes Párt egységét megóvandó, egyelőre megfigyelő álláspontra helyezkedem.«” Hozzáteszik: „Ez az, amit a legnagyobb fejtöréssel sem tudunk megérteni. Gömbös bent marad az Egységes Pártban, de csak azért, hogy megfigyelhesse a párt »mozdulatait«. Ő az a bizonyos Horchpost, az a bizonyos katonai őrszem, aki – háttal áll. Nem az ellenség mozdulatait kémleli, hanem a saját táborát tartja szemmel.”
A Bethlen-kabinet a hazánkban élő nemzeti kisebbségeknek a trianoni békeszerződésben rögzítetteknél sokkal szélesebb jogokat nyújt az új rendeletében ― jelenik meg a lapokban. A Pesti Napló június 22-én közli: a magyar kormány az ország területén maradt kisebbségek jogainak védelmére rendeletet adott ki, amely igazságszolgáltatási, kulturális és közigazgatási téren korszakos fontosságú újításokat tartalmaz a nemzeti kisebbségek jogai szempontjából és a kisebbségeknek a trianoni szerződésben vállalt kötelezettségeken messze túlmenő jogokat biztosít.” A trianoni diktátum ugyanis semmilyen kitételt nem tartalmaz a kisebbségi nyelveknek a közigazgatásban és a hivatalokban történő használatáról, csupán a bíróság előtti könnyítésekről tesz említést. Az új rendelet viszont főként a közigazgatásban „oly messzemenő jogokat ad az ország területén maradt, a lakosság számához viszonyítva alig tízszázaléknyi nemzetiségeknek, hogy korlátozás nélkül bírnak azzal a joggal, hogy saját nyelvükön írott beadványaikban adhatják elő kérelmüket és panaszaikat.”
Kiderül: a szabályozás teljes körű szabad iskolaválasztási jogot ad, „kimondván, hogy a nyelvi kisebbségekhez tartozó magyar állampolgárok nem korlátozhatók abban, hogy tanulmányaikat a törvényeknek megfelelő fajú, fokozatú és jellegű tanintézetek közül milyen tanítási nyelvű intézetben folytassák”.
