Francis Fukuyama amerikai politológus a közép- és kelet-európai rendszerváltások, illetve a Szovjetunió szétesése, s így a két világrend közötti hidegháború megszűnése hajnalán 1989-ben tanulmányban, majd 1992-ben könyvben is (A történelem vége és az utolsó ember) kifejtette optimista nézeteit arról, hogy szerinte a liberális demokrácia a világon uralkodóvá vált, a nagy ideológiai és rendszerszintű törésvonalak megszűntek, a történelem ebben az értelemben véget ért. Az egész világon nagy port kavart munkában Fukuyama kiindulópontja az volt, hogy a világ megosztottságát elsősorban ideológiai, gazdasági, politikai konfliktusok okozzák, s a kommunizmus megbukásával ezek a konfliktusok végleg feloldódtak.
Erre mintegy válaszul, kvázi kritikaként jelent meg 1993-ban Samuel J. Huntingtonnak először egy tanulmánya, majd 1996-ban könyve A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása címmel. Huntington, Fukuyama alapszemléletével vitatkozva, abból indult ki, hogy a hidegháború megszűnése után az államok és országok már nem az ideológiák és rendszerek, politikai és gazdasági megosztottságok mentén kerülnek szembe egymással, hanem döntően kulturális, civilizációs, vallási alapon, amely küzdelemben a liberális demokrácia csak egy lesz a sokféle együttélési modell közül a világon. Tehát nemhogy vége a történelemnek, hanem igazából egy teljesen új történelem kezdődik el a 21. századtól.
A vita Párizsban, január hetedikén eldőlt: Huntingtonnak lett igaza. Az emberi természet legmélyebb, legalapvetőbb szembenállásai jelentek meg és kerültek felszínre: az etnikai, vallási, kulturális, civilizációs ellentétek.
Azt hittük mi, az euroatlanti világ tagjai, hogy utóbbiakat már meghaladtuk, túlléptünk rajtuk. Súlyosan tévedtünk, s tévedésünk rá fogja nyomni bélyegét a most elkezdődött évszázadra.
Tévedésünk pedig Fukuyama végzetes félreértésében gyökerezik: sokan elhittük – különösen az Egyesült Államok hitte el –, hogy a demokrácia és a kapitalizmus a világ egészében elterjeszthető, és a világ így teljesedik be.
Csakhogy nem számoltunk azzal, hogy a keresztény gyökereken alapuló gazdasági-politikai rendszerünk, az abból eredő kultúránk nem terjeszthető el más vallási gyökerekkel rendelkező népek és kultúrák között. Ugyanis utóbbiak – s most különösen az iszlám – ezt leigázásnak, agressziónak, beavatkozásnak és vallásuk meggyalázásának tartja. S legalább olyan fontos: mi azt hittük, vagy azt akartuk hinni, hogy az egyéni jólét, a gazdasági növekedés, az individualizmus és az egyéni szabadságjogok, az élet tisztelete minden nép és vallás számára a legfontosabb szempontok.
Súlyosan tévedtünk: más vallások számára az élettel kapcsolatban más kiindulópontok léteznek, mást jelent számukra a vallásalapító iránti tisztelet, a boldogság, a szabadság, az egyéni lét, mint nálunk. És ennek most megfizettük az árát.
Természetesen nemcsak nekünk, keresztény embereknek tűrhetetlen és elfogadhatatlan az iszlám fundamentalisták párizsi terrorakciója, hanem a mérsékelt iszlámhívőknek is (hangot is adtak ennek). A gyilkosság soha, semmilyen emberi konfliktusra nem válasz.
Ám mégis: ha élhető világot akarunk, ha azt akarjuk, hogy ne boruljon félelembe a glóbusz, ha azt akarjuk, hogy ne pusztítsuk el egymást, akkor alapvető fordulatot kell tennünk nekünk, keresztényi gyökerű euroatlanti embereknek.
A fordulat lényege a következő: a fensőbbségi érzést félretéve próbáljuk végre megismerni egymás kultúráját, vallását, szokásait, hiteit, életét.
Ugyanis minden bajunk gyökere az egymás nem ismerésében rejlik. Ha nem ismerjük egymást – ők sem minket! –, akkor nem is értjük egymást. S ha nem értjük egymást, akkor félünk egymástól. S ha félünk egymástól, akkor agresszívak leszünk. Most ez a veszély áll fenn – mindkét oldalon.
Egymás vallásának, kultúrájának, életszemléletének megismerése előtt ma egy óriási akadály tornyosul: a neoliberális, ultraliberális alapokon álló PC, azaz politically correct beszéd, amelyet a nyugati világot irányító (s a többi civilizációt, vallást is irányítani akaró) globális pénzügyi világhatalom erőltetett rá a közvéleményre, jól megfontolt célok alapján.
Politikailag korrekt beszéd helyett az élethez és a valósághoz korrekt beszédre van szükség.
Ennek alapján:
1. Őszinte vitát kell kezdeni a sajtószabadság mikéntjéről. Meggyőződésem, hogy a nagy világvallások, melyek a kultúrák és civilizációk alapjai, védendők, mert szakrálisak; meg kell értenünk, hogy a szakrális tabuk ledöntése értelmetlen, mert ezzel kultúrákat támadunk meg – viszont a kultúrák nem hagyják magukat. Sajnos ez történt január 7-én.
2. Nyíltan kell beszélni arról, hogy a másság a többséghez képest nem mindig a szebb és a jobb, hogy az etnikai-vallási kisebbségekkel való együttélés nem evidens módon kívánatos, csak feltételekkel, amelyek kidolgozandók. Nem lehet tabutéma a békétlen együttélés helyett a békés különélés lehetősége sem, ha nincs más mód a béke fenntartására. Európának vállalnia kell kereszténységét, mert az iszlám népek egyre erőteljesebben vállalják vallásukat, s csak két, gyökereit erősen és büszkén vállaló civilizáció élhet békésen egymás mellett.
3. Minden eddiginél fontosabb és sürgetőbb a nagy világvallások alapos megismerése. Tudnunk kell a nagy vallásalapítók tanairól, nézeteiről, életéről, hiteiről. Az iszlám, a kereszténység és a zsidóság egymáshoz való viszonyának elemzésekor se ijedjünk meg a tabuktól; mindhárom között vannak egyezések és nagy különbözőségek. Tárjuk fel ezeket bátran.
Egyetlen dolog nem megy: ha most, újra, megint, magukat a szólásszabadság „felkent” híveinek tartó neoliberálisok (ami nem keverendő össze a klasszikus liberalizmussal), a PC atyjai ismét el akarják torzítani a szólásszabadságot azzal, hogy brutálisan elnyomják a nekik nem tetsző nézeteket, a kényes kérdéseket feltevőket. Felelősségük óriási.
A kultúrák és vallások harca pusztuláshoz, a kultúrák és vallások kölcsönös ismerete és tisztelete, egyenrangúvá válása életben maradáshoz vezet.
