Lekésett az Egyesült Államok az ázsiai országokat összefogó gazdasági vezető szerepről, amelyet 2003 óta titokban formálgat több-kevesebb sikerrel. Helyette a jövőben Kína tölti be ezt a funkciót az ellen-Világbankként emlegetett Ázsiai Infrastrukturális és Beruházási Bank (AIIB) megalapításával, amelyhez eddig már 57 ország csatlakozott – köztük számos európai nagyhatalom és a glóbusz népességének negyven százalékát képviselő BRICS-országok (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika). A százmilliárd dolláros tőkeerővel induló fejlesztési bank olyan ázsiai gigaberuházásokat finanszíroz majd, amelyekhez európai beszállítókra is szükség lesz, ilyen hatalmas piacról pedig senki nem akar lemondani. Az Egyesült Államok veresége azért is látványos, mert kezdettől fogva ellenezte az AIIB létrejöttét, ennek ellenére számára kulcsfontosságú szövetséges országok is részt vesznek az alapításban. Különösen fájó pontnak számít Nagy-Britannia, Németország, Franciaország, Ausztrália, Törökország, Szaúd-Arábia és több Arab-öböl menti állam, amelyek figyelmen kívül hagyták az amerikai nyomást, sőt, az alapítók között helyet kapott az Egyesült Államokkal finoman szólva sem baráti kapcsolatokat ápoló Oroszország és Irán is.
A bankot a globális pénzügyi rendszer nagyhatalmai, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank is támogatja, ami a két szervezetben jelen lévő erős amerikai befolyás miatt óriási presztízsveszteség Washingtonnak. Christine Lagarde, az IMF vezetője a Világbankkal egy héttel ezelőtt megtartott közgyűlésén egyenesen úgy fogalmazott, hogy a valutaalap szívesen együttműködik az AIIB-vel, csakúgy, mint a kínai–orosz vezetésű Új Fejlesztési Bankkal és az Eurázsiai Fejlesztési Bankkal, valamint az oroszok vezette Sanghaji Együttműködési Szervezettel (SCO). A Világbank elnöke, Jim Yong Kim is üdvözölte az új globális bankot, mert közös célnak nevezte a szegénység visszaszorítását. Mint a BBC-nek elmondta: szükség van olyan új pénzügyi szervezetekre, amelyeket nem lassít a bürokrácia, és gyorsítják a feltörekvő államok infrastrukturális fejlődését. Példaként említette, hogy a New-York-i székhelyű szervezet az ebolajárvány kitörése után csak nyolc hónappal tudott segíteni, amit szerinte nyolc napra kellene leszorítani. Jim Yong Kim pozitívumként utalt arra is, az ázsiai gazdasági összefogásban kifejezetten szegénynek számító országok is részt vesznek: ilyennek számít például Laosz, Kambodzsa, Mianmar, Banglades és a Fülöp-szigetek.
Az Egyesült Államokat időben is lekörözte Peking, Amerika ugyanis már régóta szeretné tető alá hozni a Csendes-óceánon átnyúló szabad kereskedelmi partnerséget, amely az amerikaiak irányításával kötné össze a dél-ázsiai régiót több fejlett állammal, így például Ausztráliával, Kanadával és Japánnal.
Az AIIB azért is számít az amerikaiak vereségének, mert kiemelkedik az eddig alapított, a fejlődő országokra koncentráló bankok közül: egyrészt a folyósítandó hitelek indulóösszege óriási, az alaptőke felét Kína teszi be a közös kasszába, másrészt olyan piacokon működne, amelyek a világgazdaságban jelenleg a leggyorsabban bővülőnek számítanak. Kiugróan gyors fejlődést mértek többek között Kínában, Indiában, Vietnamban, több belső-ázsiai államban, illetőleg Törökországban. Az ázsiai infrastrukturális fejlesztési igények az 1966-ban alapított, japán érdekeltségű Ázsiai Fejlesztési Bank becslése szerint 2020-ig elérhetik a nyolcezermilliárd dollárt, ezzel a nagyságrenddel sem az IMF, sem a Világbank nem tud mit kezdeni.
Az Egyesült Államokat több kritika is érte a fejlesztési bank kapcsán: egyrészt képmutatással vádolták, amiért a mai napig nem változtatott a valutaalap régi, torz szavazati arányán, és nem hajlandó növelni a ma már sokkal nagyobb gazdasági erővel bíró tagállamok kvótáját. Jelenleg amerikai kézben van a szavazatok 15 százaléka, miközben Kínáé mindössze három százalék körüli, a feltörekvő államok ráadásul már többször kérték a kvótarendszer megváltoztatását – eredménytelenül. Másrészt a szegénység elleni küzdelmet reklámozó Egyesült Államokról kialakított képbe nehezen illeszkedik, hogy közvetetten olyan beruházásokat fúrna meg, amelyek a világ legszegényebb régióinak is kedveznének, pusztán azért, mert hatalmi kérdésként kezeli az AIIB-t.
Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász az új bankkal kapcsolatban erős kritikát fogalmazott meg a Project-syndicate.org oldalán: szerinte a nagy hírek most már nem az IMF és a Világbank közgyűléséről, hanem Pekingből érkeznek. Rámutat arra, hogy az óriásbank alapításának mindenki örült, kivéve az Egyesült Államokat, amely minden erejét latba vetette, hogy a fejlett európai országok és más globális szövetségesei ne vegyenek részt a kínai vezetésű pénzintézetben. A Columbia Egyetem közgazdász-professzora szerint az amerikaiak nagy lehetőséget puskáznak el azzal, hogy kimaradnak az alapításból, és fel kellene ismerniük, hogy a szabad kereskedelemhez képest az infrastrukturális fejlesztések sokkal inkább segítenek egy-egy hátrányos helyzetű térség felzárkózásában. Stiglitz azzal érvel, hogy a pénzpiacok eddig nem tudtak megbirkózni azzal a feladattal, hogy a globális megtakarításokat azokra a helyekre juttassák el, ahol szükség van új beruházásokra. – A pénzügyi rendszer kiválóan teljesített a spekuláció és a bennfentes kereskedés területén, de az alapfeladatát, a globális szintű pénzügyi közvetítést nem látta el – fogalmazott a közgazdász. Mint írja, az Egyesült Államok korábban már egy japán vezetésű, 80 milliárd dolláros ázsiai infrastrukturális kezdeményezést is blokkolt anélkül, hogy alternatívát nyújtott volna. – Az Egyesült Államok egyszerűen hegemóniát akart – hangsúlyozta Stiglitz.
