Valójában gőzünk sincs arról, hogy muzsikál Kína

Sokat csalnak vagy csak keveset? Javultak, de még nem az igaziak a kínai növekedésről szóló statisztikák.

Sok szakértő ugyanakkor ma már úgy látja: mivel a helyi vezetők többé nem érdekeltek a hamisításban, a gazdasági adatok a korábbinál jóval megbízhatóbbak. Komoly vita folyik azonban így is a kínai számokról, akadnak tekintélyes elemzőházak, amelyek a hivatalos adatokkal szemben – melyek 6-7 százalékos növekedésről szólnak – azt állítják, hogy a valós GDP-növekedés maximum a 2-3 százalékot éri el.

Sőt olyanokat is találni, akik szerint

„a távol-keleti óriás gazdasága valójában stagnál”.

A kínai törekvések ellenére a világ vezető gazdasági hatalmai – ahogy eddig is – most is számolnak bizonyos torzítással. Nem csak a kínaiakon múlik mindez: ahogy Matura Tamás felhívta rá a figyelmet, a GDP-számítással foglalkozó szakemberek is úgy vélik, bizonyos szinten minden ország esetében figyelembe kell venni eltéréseket, ami persze a világ termelési központjának számító Kína esetében jóval szembetűnőbb lehet, mint mondjuk egy kis, kelet-közép-európai gazdaság esetében.

A szakértők egyébként arról is régóta vitáznak, hogy egyáltalán mennyire jelezhető előre egy ország gazdasági növekedése. A vitára jó okot ad, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is rendszeresen mellélő prognózisai során. Az Economist pár nappal ezelőtti cikkében idézi Kenneth Galbraith közgazdászt, aki szerint

„a gazdasági előrejelzések egyetlen funkciója, hogy tiszteletreméltónak állítsa be az asztrológiát”.

Egyébként „A jó és a rossz közgazdaságtana” című könyvében maga a világhírű cseh szakember, Tomas Sedlacek is ír arról, hogy a közgazdászok akarnak a leginkább a jövőbe látni, még a politikai elemzőknél is jobban, amit ráadásul az emberek el is várnak tőlük.

Kétféle megközelítése létezik annak, hogy miként lehet megjósolni a gazdasági növekedést, az egyik elmélet, a másik gyakorlat alapú. Az elsőre példa a Nobel-díjas közgazdász, Robert Solow modellje, mely szerint a szegényebb országoknak általánosságban többet kellene befektetniük, és gyorsabban kell növekedniük gazdagabb társaiknál. Ez persze az egyik legegyszerűbb modell, a nagy nemzetközi intézetek és központi bankok ennél azért bonyolultabb formulákat alkalmaznak. Ezek a szervezetek úgy próbálják megérteni a nagy gazdaságok működését, hogy az abban található egyéni háztartások és cégek viselkedését vizsgálják.

A másik, gyakorlat alapú megközelítés régebbi, a negyvenes-ötvenes évekre nyúlik vissza, az adatokra támaszkodó modellek több ezer változó kapcsolatát vizsgálják, legyen az az időjárás, vagy a különböző élelmiszerek, nyersanyagok árai. Ezek alapján megpróbálják kiszámolni, hogy ezek a változók hogyan befolyásolják a befektetéseket és a növekedést a vizsgált évben.

Mind a két megközelítést kritizálják, mert – némileg leegyszerűsítve – bizonyíthatóan jövőbe látni még senkinek sem sikerült. Az IMF például a kettő keverékével igyekszik megjósolni egy ország gazdasági növekedését, de még így sem sikerül sokszor eltalálni a valós értéket. Az Independent Evaluation Office nevű szervezet szerint az IMF még a magáncégektől származó előrejelzéseknél sem pontosabb.