Az ország gazdasági adatainak többségét, főleg a GDP-ről szólót, inkább csak iránymutatásnak kellene venni – a Wikileaks által kiszivárogtatott dokumentumok szerint ezt maga Li Ko-csiang súgta meg egy amerikai diplomatának még 2007-ben. Li, aki akkor még csak egy feltörekvő politikus volt, ma már Kína miniszterelnöke, legfőbb „munkaköri kötelezettsége” pedig a távol-keleti óriás gazdaságának fejlesztése.
Noha ma is kétkedve fogadják őket, a kínai növekedési adatokkal valójában régen sokkal több gond volt, mint most. Matura Tamás, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója például arra hívta fel az MNO figyelmét, hogy régen általános gyakorlat volt a helyi, tartományi (politikai) vezetők részéről, hogy torz adatokat adjanak le Pekingbe. Ettől saját karrierjük felívelését remélték, a politikai előléptetések kiosztásánál ugyanis a közelmúltig fontos szempont volt a GDP-növekedés.
„Bár a központi kormányzat nem akarta hamisítani az adatokat, mert a fals információk nekik sem jók, ők a helyi vezetés által leadott adatokból dolgoztak” – magyarázta Matura. Éppen ezért ma már a kinevezéseket inkább az adott város vagy tartomány által garantált életminőség, például a környezetvédelem tekintetében tett lépések segítik elő, és kisebb részben a gazdasági teljesítmény.
Korábban megtörtént az is, hogy egy város nemes egyszerűséggel megduplázta hivatalos jelentésében az általa valóban regisztrált export-import adatokat. Ilyen mértékű túlzásokkal pedig már a központi kormányzat sem tudott mit kezdeni, nem véletlen tehát, hogy az országos számok is torz képet mutattak.
Hogy az általa 2007-ben elmondottakat Li mennyire komolyan gondolta, jól jelzi, hogy egy új indexet is kitalált, ami a gazdasági teljesítmény hatékonyabb mérésére szolgál. Ez a villamosenergia-felhasználást, a vasúti áruszállítást és a bankok hitelkihelyezéséről szóló adatokat gyúrja össze.
Matura Tamás szerint ugyan a Ko-csiang-index kiindulási pontnak jó, de a gazdasági növekedést így sem tudja kellően pontosan leírni. A kínai gazdaság tavaly például úgy tudott hét százalék feletti növekedést produkálni, hogy a villamosenergia-fogyasztás csak alig több mint egy százalékkal emelkedett, egyből teret adva ezzel az adatokat kritizáló közgazdászoknak. A kínaiak viszont azzal védekeztek, hogy hatékonyabb energiafelhasználásra törekednek az iparban, ráadásul a növekedés egy része annak a szolgáltatószektornak köszönhető, amit Li Ko-csiang indexe nem vesz figyelembe.
Sok szakértő ugyanakkor ma már úgy látja: mivel a helyi vezetők többé nem érdekeltek a hamisításban, a gazdasági adatok a korábbinál jóval megbízhatóbbak. Komoly vita folyik azonban így is a kínai számokról, akadnak tekintélyes elemzőházak, amelyek a hivatalos adatokkal szemben – melyek 6-7 százalékos növekedésről szólnak – azt állítják, hogy a valós GDP-növekedés maximum a 2-3 százalékot éri el.
Sőt olyanokat is találni, akik szerint
„a távol-keleti óriás gazdasága valójában stagnál”.
A kínai törekvések ellenére a világ vezető gazdasági hatalmai – ahogy eddig is – most is számolnak bizonyos torzítással. Nem csak a kínaiakon múlik mindez: ahogy Matura Tamás felhívta rá a figyelmet, a GDP-számítással foglalkozó szakemberek is úgy vélik, bizonyos szinten minden ország esetében figyelembe kell venni eltéréseket, ami persze a világ termelési központjának számító Kína esetében jóval szembetűnőbb lehet, mint mondjuk egy kis, kelet-közép-európai gazdaság esetében.
A szakértők egyébként arról is régóta vitáznak, hogy egyáltalán mennyire jelezhető előre egy ország gazdasági növekedése. A vitára jó okot ad, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) is rendszeresen mellélő prognózisai során. Az Economist pár nappal ezelőtti cikkében idézi Kenneth Galbraith közgazdászt, aki szerint
„a gazdasági előrejelzések egyetlen funkciója, hogy tiszteletreméltónak állítsa be az asztrológiát”.
Egyébként „A jó és a rossz közgazdaságtana” című könyvében maga a világhírű cseh szakember, Tomas Sedlacek is ír arról, hogy a közgazdászok akarnak a leginkább a jövőbe látni, még a politikai elemzőknél is jobban, amit ráadásul az emberek el is várnak tőlük.
Kétféle megközelítése létezik annak, hogy miként lehet megjósolni a gazdasági növekedést, az egyik elmélet, a másik gyakorlat alapú. Az elsőre példa a Nobel-díjas közgazdász, Robert Solow modellje, mely szerint a szegényebb országoknak általánosságban többet kellene befektetniük, és gyorsabban kell növekedniük gazdagabb társaiknál. Ez persze az egyik legegyszerűbb modell, a nagy nemzetközi intézetek és központi bankok ennél azért bonyolultabb formulákat alkalmaznak. Ezek a szervezetek úgy próbálják megérteni a nagy gazdaságok működését, hogy az abban található egyéni háztartások és cégek viselkedését vizsgálják.
A másik, gyakorlat alapú megközelítés régebbi, a negyvenes-ötvenes évekre nyúlik vissza, az adatokra támaszkodó modellek több ezer változó kapcsolatát vizsgálják, legyen az az időjárás, vagy a különböző élelmiszerek, nyersanyagok árai. Ezek alapján megpróbálják kiszámolni, hogy ezek a változók hogyan befolyásolják a befektetéseket és a növekedést a vizsgált évben.
Mind a két megközelítést kritizálják, mert – némileg leegyszerűsítve – bizonyíthatóan jövőbe látni még senkinek sem sikerült. Az IMF például a kettő keverékével igyekszik megjósolni egy ország gazdasági növekedését, de még így sem sikerül sokszor eltalálni a valós értéket. Az Independent Evaluation Office nevű szervezet szerint az IMF még a magáncégektől származó előrejelzéseknél sem pontosabb.
