– Sokan azzal vádolják a kormányt, hogy túlságosan sokszor és ötletszerűen nyúl bele a gazdaság működésébe. Ön is így látja?
– A gazdaságpolitika döntően politikai, hatalmi szempontokból vezethető le. Az utóbbiak legfontosabb jellemzője nálunk az államközpontúság növekedése, a központosítási törekvések értelemszerűen tetten érhetők a gazdaságpolitikában is. Persze nem ördögtől való az állam gazdasági szerepvállalása, ezt még a legszélsőségesebben liberális közgazdászok sem állítják, hiszen az államnak kell megállapítania a piac és a verseny játékszabályait. A kérdés az, miként alakul a kettő egyensúlya. Ez nálunk az utóbbi időben az állam javára tolódott el. Jól érzékelhető ez a centralizációban, például az intézmények központosításában. Ezzel az állam nemcsak a költségvetést, hanem a döntés lehetőségét is elveszi az alacsonyabb szintű intézményektől. Az is tény, hogy a kormány intézkedései sok esetben nem kellően átgondoltak, hogy a gazdaság oldaláról nézve ad hoc jellegűek. Persze ilyen esetekben is többnyire valamilyen politikai szándék megnyilvánulását látjuk.
– A bírálók előző vádpontjából levezethető a következő: nevezetesen, hogy a befektetőket elbizonytalanítja a kiszámíthatatlanság.
– Így van. A magyar adórendszerben például nem a mérték a legnagyobb probléma, hiszen az áfa, illetve a munkát terhelő járulékok kivételével az adóteher nem mondható különösen magasnak. Sokkal nagyobb gondot jelent, hogy nem tudnak tervezni a vállalkozások, hiszen egy-egy gazdasági döntést követően akár rövid időn belül is változhatnak az adózási feltételek, illetve az adómértékek. Ez persze nemcsak a mostani kormány idején jellemző, azaz már hosszabb ideje ezzel a környezettel kell megküzdeniük a befektetőknek. Fokozza ennek negatív gazdasági hatását, hogy ezt a bizonytalanságot leginkább a magyar kis- és közepes vállalkozások szenvedik meg, mert nincs olyan tőkeerejük és eszközrendszerük, mint a nagyvállalatoknak. Ez azért jelent különösen nagy gondot, mert a vállalati szektorban foglalkoztatottak mintegy háromnegyede ezeknél a vállalkozásoknál dolgozik.
– A kormány kifejezett célja a hazai tőkésosztály megteremtése és erősítése, s ennek érdekében számos intézkedést vezetett be. Támogatja ezt a fajta politikát?
– A rendszerváltás óta mindig is a figyelem középpontjában van a magyar tőkésosztály erősítése. Persze jó, ha erős a magyar tulajdonosi réteg, itt sem szabad azonban túlzásba esni. Hiszen abból a szempontból, hogy mekkora hasznot hoz a társadalom számára egy vállalkozás, nem az a fő kérdés, hogy magyar vagy külföldi kézben van-e. Annak azonban egyáltalán nem örülök, ha a magyar tőkés nem érdemei alapján jut állami vagy egyéb támogatásokhoz, hanem egyéni ismeretsége, kapcsolatrendszere alapján. Nemcsak akkor van szó korrupcióról, ha valakinek közvetlenül a zsebébe teszik a pénzt, hanem akkor is, ha a közbeszerzések és egyéb eljárások során mindig ugyanahhoz a körhöz tartozók kapják a támogatást. Ez azért különösen káros a gazdaság számára, mert erőteljesen torzítja a versenyt. Hiszen annak nagyon kicsi a valószínűsége, hogy ezeknél a nyerteseknél hasznosul társadalmi szempontból is a legjobban a pénz. E mellett a közvetlen gazdasági kár mellett felmérhetetlen az a negatív hatás, amit ez a gyakorlat a társadalom erkölcsi színvonalára, hangulatára gyakorol.
– Az elmúlt bő évtizedben hatalmas összegű uniós támogatást kapott hazánk. A kormány azzal büszkélkedik – és teheti is, mert ez valóban komoly eredmény –, hogy a teljes összeget fel tudtuk használni. Kérdés, hogy ez a hatalmas összeg jól hasznosult-e. Egyáltalán milyen szerepe van a magyar gazdaság fejlődésében?
– Gyakorlatilag pótolhatatlan erőforrást jelentenek. E pénzek nélkül nem lenne növekedés a magyar gazdaságban, illetve csökkenne a bruttó hazai termék. Nagy gond, hogy 2004 óta kapjuk a közösségi támogatásokat, mégsem tudtuk úgy hasznosítani az ezermilliárdokat, hogy valóban erősödjön a magyar gazdaság, és önállóan, külső támogatás nélkül is képes legyen a növekedésre. Ennek számos oka van. Nagyon fontos például, hogy a magyar társadalom nem volt felkészülve a piacgazdaságra. Sokkal többet gondoltunk a rendszerváltás után magunkról, mint amennyire valójában képesek voltunk. Amire pedig aztán végképp nemigen számítottunk, hogy a magyar társadalom nem is akar alkalmazkodni a nyugat-európai normákhoz. És ez sajnos érvényes az átlagemberre és a politikusra egyaránt. Nem gondolom, hogy passzívan engedelmeskednünk kell valamennyi szabálynak, de vannak alapdolgok, amelyekben a klubtagság megkíván bizonyos normákat. A korrupció is ilyen terület. Magyarország világviszonylatban nem különösebben korrupt. Az viszont igaz, hogy azokban az országokban, amelyekhez hasonlítani szeretnénk, jóval alacsonyabb az ilyen jelenségek iránti tűrésküszöb. Ha életminőségben szeretnénk közelíteni hozzájuk, akkor a korrupció tekintetében is közelíteni kellene feléjük.
– Szavaiból azt veszem ki, hogy nem igazán sikerült ez a közeledés.
– Alapvető gond, hogy bár a nyugat-európai országok gazdasági színvonalát céloztuk meg, a termelékenység tekintetében nem sikerült közelíteni hozzájuk. A magyar munkateljesítmény ugyanis még a felét sem éri el a nyugat-európainak, így ábránd marad a hozzájuk való felzárkózás. És ez nem azért van, mert a magyarok egyenként keveset vagy rosszul dolgoznának. A probléma lényege az, hogy a társadalmi-gazdasági struktúrák nem állnak hatékonyan össze, az egyéni teljesítményekből nem lesz elég értékes társadalmi teljesítmény. Ez megnyilvánul például a bürokrácia mértékében, a vállalatok közötti kapcsolatokban, és ebben a tekintetben is megbocsáthatatlan bűn, ha nem az arra érdemes, a gazdaságból szervesen kiemelkedő cégek, hanem a jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozások kapják az uniós, illetve az állami támogatásokat. Pedig ez a jelenség nem kezelhetetlen, de az egymást váltó kormányok sosem tartották fontos feladatnak, talán azért, mert könnyen learatható babérok helyett hosszú távú tennivalót jelentenek. Számos közgazdász úgy véli, eleve nem tesz jót egy gazdaságnak, ha kívülről kap támogatást. Úgy tűnik, hazánk esetében igaz ez a vélekedés, hiszen az elmúlt évtized azt bizonyítja, a gazdaság, a vállalkozások hozzászoknak az ingyenforráshoz, és nincsenek a hatékonyság növelésére kényszerítve. Így ha a támogatás esetleg megszűnik, vagy jelentősen csökken a mostani uniós ciklus leteltével, akkor ismét kívülről érkező támogatásra várnak ezek a cégek, de hiába. Ez a viselkedés érthető is, hiszen nem építették ki azokat a rendszereket, amelyek biztosítják a vállalkozás, illetve a gazdaság dinamikus növekedését. Gondoljunk csak arra, hogy a közösségi támogatásokat felzárkóztatásra kaptuk. S mostanáig mi az eredmény? Sem az ország nem közelített a fejlett nyugati gazdaságokhoz, sem a fejletlenebb keleti régiók nem tudtak közelíteni a fővároshoz vagy az ország nyugati feléhez. Persze az elmaradottabb régiókban is épültek utak, voltak egyéb infrastrukturális beruházások, tehát valami történt, de olyan, gazdasági szempontból fontos előrelépés nem látszik, mint például a munkanélküliség jelentős csökkenése, illetve az erre esélyt adó képzettségi mutatók javulása.
– És mi a helyzet a hasonló környezetből induló régiós vetélytársakkal?
– A régióbeli versenytársak fejlődési üteme sajnos általában nagyobb, mint a miénk. Ezért is estünk vissza: amíg az ezredforduló környékén még mi voltunk a régió éltanulói, addig mostanra visszacsúsztunk a középmezőnybe. Jól mutatja ezt, hogy amíg másfél évtizede a világgazdasági fórum versenyképességi ranglistájának 29. helyén álltunk, addig most a hatvanadikon tanyázunk. Az a helyzet, hogy Románia és Bulgária is kezd felzárkózni hozzánk ebben a tekintetben, pedig ők korábban jócskán mögöttünk voltak. Ami nem lenne baj, ha ők fejlődnének nagyon gyorsan, de sajnos nem erről van szó, inkább mi maradtunk el a fejlődési ütem tekintetében.
– Mi lenne a megoldás erre a problémára? Látható-e, hogy a kormány keresi, mivel lehetne dinamikusabbá tenni a gazdaságot?
– Addigra, amikorra jelentősen csökken vagy akár megszűnik az uniós támogatás (a 2020 utáni kohéziós politikáról még folynak a tárgyalások), meg kellene találni azt az üzemanyagot, amellyel tovább lehet működtetni a fejlődés motorjait. Pillanatnyilag nem látszik, hogy a kormány ez irányban mit akar tenni. Az viszont világos, hogy előre akarják hozni az uniós pénzek felhasználását, mert ettől remélik a 2018-as választási győzelem alátámasztását. Nem látom, hogy mivel szeretnék biztosítani a gazdasági növekedést 2018 után. Vannak közgazdászaik, akik úgy számolnak, hogy az olimpia megrendezési jogának elnyerése után az ahhoz kapcsolódó beruházások húzzák majd a gazdaságot. Ezzel kapcsolatban két gondot látok. Egyrészt nem lesz egyszerű elnyerni a rendezés jogát, másrészt kérdés, hogy egy esetlegesen megnyert és megrendezett olimpia után gazdaságilag mi következik.
– Vagyis ez a megoldás sem jelenti a szerves gazdasági fejlődést?
– Nem. Hiszen ahogy az uniós pénzek felhasználása, úgy az olimpia teremtette mesterséges kereslet sem a gazdaságban gyökerező fejlődés eredménye, így hatásuk csak időleges és korlátozott. Örök kérdés, ami minden olimpiával kapcsolatban felvetődik, hogy mi történik az olimpia végeztével a felépített létesítményekkel. Komoly gondot jelenthet, ha nem tudjuk őket hasznosítani. Láthattunk erre példát, gondoljunk csak a görögökre.
– Nem jelenthetne-e megoldást az általános növekedési, termelékenységbeli problémákra, ha az oktatásba, majd erre építve az innovációba fektetne a kormány?
– Az előrelépés egyik nélkülözhetetlen útja a hatékony oktatási rendszer felépítése az óvodától a modern szakképzési rendszeren át a felsőfokú oktatásig. Ebben az irányban azonban nagyon régóta nem látni előrelépést. Bizonyos intézkedések történtek: jók is, roszszak is. Nem látni azonban ezek mögött olyan átfogó koncepciót, mint például Finnországban vagy az ázsiai kistigrisek esetében. Kétségtelen, hogy hatalmas összeget emésztene fel, és legalább egy évtizedig eltartana, mire láthatók lennének eredményei, de megérné, hiszen ezzel lehetne termelékenységbeli lemaradásunkat hosszabb távon is jelentősen mérsékelni. De sajnos a politika mindig kizárólag a következő választásokig tervez. És az utóbbi időben is romlott a helyzet, amit jól mutat a mostani pedagógustiltakozás. Az átalakítás kétségkívül nem egyszerű. De ez lenne a kormány dolga, ha korszerű Magyarországot szeretne építeni. És nemcsak több pénzről van szó, hanem hatékony struktúrák kiépítéséről is, hiszen egy rossz rendszerbe öntve elfolyik a pénz.
– Mi hozhat a jövő?
– Nem tudom. Az azonban biztos, hogy amiről most beszélünk, azt már évek óta mondogatom, és ugyanerről beszél a közgazdászok nagy többsége is. De úgy tűnik, a mondandónkat egyetlen kormány sem veszi figyelembe, jelenleg pedig gyakran kifejezetten ellenségesnek vagy ostobának minősítenek. Kár ezért, mert a gazdaságnak is vannak törvényszerűségei, még ha nem is olyan egzaktak, mint mondjuk a fizikáé, de abban hasonlatosak, hogy figyelmen kívül hagyásuk súlyos következményekkel jár.
