Szokatlan ajánlást tett közzé a minap a Magyar Nemzeti Bank a pénzintézetek számára: ebben arra kéri őket, hogy legkésőbb szeptember végéig keressék meg a nem fizető hiteleseket, és igyekezzenek megegyezni velük arról, miként tudják teljesíteni kötelezettségeiket. Tehát Matolcsy György jegybankelnök 2010 májusában – akkor még a gazdasági miniszteri tárca várományosaként – hiába ígérte meg a devizahitelesek megmentését, az akciók nem igazán voltak sikeresek. Csak a végtörlesztés jelentett valódi segítséget a devizában eladósodottaknak. Közülük is inkább a tehetősebbeknek, hiszen kedvező árfolyamon fizethették ki tartozásukat, akár forinthitel felvételével is.
Ennek során 180 forintos svájcifrank- és 250 forintos euróárfolyamon tudtak kiszállni az adósságból a családok, vagyis a forint gyengülése okozta veszteség jó részét ez esetben a bankokra hárította a kormány. Később ilyesmi már nem fordult elő többé. Az persze igaz, hogy az egyoldalú kamatemelések és a jogtalan díjemelések miatt elrendelt visszatérítések nyomán egy éve összességében így is több mint 700 milliárd forintot kaptak vissza a devizahitelesek, de ez nem egyenlítette ki az elszenvedett árfolyamveszteségeket. Ugyanakkor a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kifejezetten jól járt: a devizahitelek forintosításán eurónként akár 40 forintot is nyerhetett.
Annál is inkább kényelmetlen lehet a kormánynak és a jegybanknak a helyzet, mert a közelmúltban nemcsak a Magyar Nemzetnek nyilatkozó pénzügyi szakértők, de a Bloomberg hírügynökség által megszólaltatott nemzetközi szakemberek is arról beszéltek, a jelenlegi kormányzat gazdaságpolitikájának fontos eleme a forint gyengítése. Ez nemzetgazdasági szinten még érthető is lehet, hiszen az export ösztönzése szempontjából hazánknak hasznos a gyenge forint. (Bár vannak, akik kétségbe vonják e gazdaságpolitika hatékonyságát, mert a magyar exportban magas az import aránya, s alacsony a hozzáadott érték.) A Portfólió.hu által idézett Bloomberg-cikkben például a Nomura londoni közgazdásza, Peter Attard Montalto egyenesen arról beszél, „a magyar jegybank implicit célja, hogy a 310-es szint felett tartsa a forint– euró árfolyamát, de ezt az árfolyamküszöböt persze nem mondja ki”. Wolfgang Ernst, a Raiffeisen Bank bécsi devizaelemzője is úgy gondolja: az MNB minden lehetséges módon igyekszik megakadályozni a forint felértékelődését annak érdekében, hogy a gyengébb hazai valutával támogassa a gazdaságot.
Egyértelműnek látszik tehát, hogy a magyar kormány – a jegybank segítségével – nemzetgazdasági érdekből gyengítette, illetve tartja most is gyengén a forintot, miközben az egykor devizában eladósodottak százezrei mennek tönkre. Ezt igazolják az MNB legfrissebb adatai is: a devizahitelesek megmentéséről szóló hangzatos fogadkozások ellenére 130 ezer magyar család még ma sem tudja fizetni forintra váltott, egykori devizaadósságát. Számukra ugyanis piacihoz közeli – 256,5 forint svájci frankos és 309 forint eurós – árfolyamon váltották forintra devizahitelüket.
Ez egyben azt jelenti, az ország gazdasági vezetése nem mert, vagy nem akart szembemenni a pénzügyi szektorral, s így a forintgyengítő gazdaságpolitika okozta árfolyamveszteséget nem a bankokra, hanem gyakorlatilag teljes mértékben a devizahitelesekre terhelték. A magas árfolyamon történő átváltást lényegében kötelezővé tették, így most már esélyük sincs az egykori devizaadósoknak arra, hogy egy megváltozott gazdaságpolitika esetén az erősödő hazai valuta miatt bekövetkező árfolyamnyereség enyhítse a terheiket. (Azt ugyanakkor el kell ismerni, hogy a kormány és a jegybank szerencsés időpontban, a svájci frank euróhoz kötésének megszüntetése, azaz a további forintgyengülés előtti árfolyamon forintosította a devizahiteleket, vagyis lehetett volna rosszabb is.)
Az elmúlt évek árfolyam-ingadozásainak vizsgálatából is kitűnik, hogy igazuk lehet azoknak a hazai és nemzetközi elemzőknek, akik szóvá teszik a tudatos forintgyengítést. Amint korábban lapunkban megírtuk, 2008 januárja és 2010. április vége (a parlamenti választás második fordulóját követő nap) között mintegy 20 százalékkal – 153-ról 183 forintra – esett a forint kurzusa a svájci frankkal szemben. Vagyis a 2008-as válság okozta veszteség csaknem ötödével növelte a törlesztőrészleteket. Ám a kormány gyengítő árfolyampolitikája miatt 2011 és 2014 között – a felvételkori árfolyam függvényében – további 20–40 százalékos törlesztőrészlet-emelkedés következett be, amely legsúlyosabban a svájcifrank-hiteleseket sújtotta. Ez pedig sokak számára a véget jelentette, hiszen az amúgy is feszített családi költségvetés ekkora pluszterhet már nem bírt el.
Szakértők is érthetetlennek tartják, miért nem mentette meg a kormány jóval korábban a devizahiteleseket, amikor még olcsóbban megtehette volna. A kormányváltás után az Equilor Befektetési Zrt. 250–600 milliárd forintra becsülte az addig elszenvedett árfolyamveszteség miatt a forintra váltás költségeit. Ekkora összeget pedig nem lett volna lehetetlen előteremteni, hiszen csak a Mol-tulajdonrésznek az oroszoktól való kivásárlására 500 milliárd forintot költött a költségvetés 2011 tavaszán. Ha az állam adja a segítséget, még jogi problémák sem vetődhetnek föl, hiszen a bankok a pénzüknél maradnak, legfeljebb a jövőbeli elmaradt haszon miatt panaszkodhatnak.
A haszon pedig egyértelmű lett volna: nemcsak több százezer családot mentettek volna meg a csődtől, illetve enyhítettek volna jelentősen gondjaikon, de a csökkenő, illetve alacsonyan maradó törlesztőrészletek miatt a fogyasztás is hamarabb emelkedett volna. Utóbbi pedig segíthette volna a növekedést. Így viszont jegybanki vélemény szerint is súlyos pénzügyi és társadalmi kockázatot jelent a nem fizető adósok – 130 ezer család – magas száma. Súlyosbítja a helyzetet, hogy 82 százalékuknál magasabb a mostani tartozás, mint a fölvett hitel összege, illetve hogy az érintett családok 44 százalékának nagyobb a tartozása, mint a lakása értékének 80 százaléka.
