Megengedhetetlen, hogy amíg az árak már kiegyenlítődtek, addig a keleti bérek jelentősen elmaradnak a nyugat-európaiaktól. Ennek eredményeként kiáramlik a munkaerő a kontinens keleti részéből. E tarthatatlan helyzet megváltoztatása érdekében indítottak polgári kezdeményezést – hazánk vezetésével – hét másik kelet-európai országban (Horvátország, Bulgária, Szlovákia, Lettország, Észtország, Románia és Lengyelország). A cél a régió teljesítményének emelése, amelynek eredményeként jelentősen nőhetnek a bérek Kelet-Európában – ezekkel a szavakkal nyitotta meg az Egyenlő munkáért egyenlő bért című konferenciát Brüsszelben Balczó Zoltán, a Jobbik európai parlamenti képviselője.
– Európa szétszakadásával fenyeget, ha hosszabb távon sem találunk megoldást a közösség keleti és nyugati fele közötti szakadék áthidalására, ami nem valósítható meg a munka és a tőkejövedelmek közötti egészségtelen – az utóbbi javára történő – eltolódás megszüntetése nélkül. A közgazdaságilag ideális 65 százalék munkajövedelem, 35 százalék tőkejövedelem arány fölborult a tőke javára, s egyelőre a szándék sem látszik, hogy ezt meg akarnák változtatni az uniós tisztségviselők. Jól mutatja a romló elosztási arányokat, hogy jelenleg a tőke oldalára a jövedelemnek több mint 40 százaléka kerül, a munkaerőnek pedig csak kevesebb mint 60 százalék marad. Kelet-Európában súlyosbítja a helyzetet, hogy hiába kapják a felzárkóztatási támogatásokat, ha az azokból keletkezett jövedelmet adózatlanul tudják kivinni a nemzetközi nagyvállalatok, jellemzően offshore cégekbe – jelentette ki a tanácskozáson Róna Péter közgazdászprofesszor. A rendszerváltás óta az egész politikai, gazdasági átalakulás arra épült, hogy a régió olcsó munkaerővel lássa el az uniót. S a nemzeti kormányok azt el is fogadták. – Amennyiben ezt a problémát nem oldjuk meg, szétszakadhat az unió – hangsúlyozta a professzor.
A megoldást Róna négy pontban foglalta össze: mindenekelőtt létre kell hozni a konvergenciáért felelős biztosi tisztséget. Az ő felelőssége lenne a felzárkóztatást elősegítő javaslatokat súlyozni s lépéseket tenni a helyzet megváltoztatásáért. Az offshore-rendszert is meg kellene szüntetni: ha az offshore cégekbe kimentett jövedelmeket megadóztatnák, akkor lenne forrás a konvergencia költségeinek biztosítására. Erre a célra az uniós költségvetés öt százaléka is elegendő lenne. Fontos lenne még, hogy ne csak a tőkének, hanem a munkának káros folyamatokat is büntessék, s az is, hogy harmonizálják az európai adórendszert, hiszen ezzel megszűnne az adófizetés alóli kibújás lehetősége.
Gyöngyösi Márton, a Jobbik parlamenti képviselője hasonlóképpen látja a helyzetet. Szerinte kevés az esély a kelet-európai régió fölzárkózására, amikor a rendszerváltást követően arra bírták rá Kelet-Európát a nyugati országok, hogy privatizáljanak, árulják ki a nemzeti vagyont és adókedvezményekkel, állami támogatással támogassák a nyugati tőke betelepedését. A hívószó azóta és most is az olcsó munkaerő. A magyar miniszterelnök például a mai napig azzal kampányol külföldön, hogy nálunk olcsó a munkaerő és jól képzett, ezért települjön ide a tőke. A gond az, hogy az egész régióban hasonló verseny folyik a multinacionális befektetőkért. Vagyis egyfajta modern gyarmatosítás zajlik, miközben a nemzeti kormányok nem költenek eleget az oktatás, az egészségügy, az innováció fejlesztésére, ami pedig a kitörés alapja lehetne.
További fontos problémának nevezte, hogy az uniós kohéziós források részben korrupcióra mennek el, részben pedig visszafolynak a nyugati országok multinacionális cégeihez. Nem véletlen, hogy Günther Oettinger, az uniós büdzsé felügyeletével megbízott biztos egy kérdésre válaszolva korábban azt mondta, azért nem vonják meg Magyarországtól és Lengyelországtól az uniós támogatásokat, mert az nem tetszene a nyugati cégeknek, amelyek bőven hozzájuthatnak ezekhez a forrásokhoz a brüsszeli pénzek elosztásakor. Ám ha az uniós tisztségviselők és a kormányok nem akarnak lépni, akkor a népnek kell, erre ad lehetőséget az alapokmány, amikor lehetővé teszi a polgári kezdeményezéseket. Ezt használta ki az a nyolc kelet-európai ország, amely kezdeményezte az egyenlő munkáért egyenlő bért mozgalmat. Ha sikerrel jár a kezdeményezés, akkor bekerülhet az alapokmányba, s ezzel minden uniós eszköz elérhetővé válik ahhoz, hogy megoldják a problémát.
