Mit tudunk a hazai tulajdonú gazdaságról?

A magyar gazdaság felzárkózásához szükség lenne erős hazai tulajdonú, exportképes cégekre.

A hazai tulajdonú cégeknek az EU-tagság a foglalkoztatás szempontjából sem jött be igazán. Palócz Éva számításai szerint a csatlakozás utáni első évtizedben a hazai tulajdonú nagyvállalatok foglalkoztatottainak száma 100 ezer fővel csökkent, a hazai középvállalatoké 42 ezer fővel, és még a kisvállalatoké is 18 ezerrel. A nagyjából 160 ezres csökkenésből mintegy 60 ezer főt a hazai mikrovállalkozások szívtak fel. Ez a szektor a hazai munkapiac legnagyobb foglalkoztatója, mintegy félmillió ember dolgozik hazai mikrovállalkozásokban, ahol az átlagos bér a versenyszektoréinak mindösszesen csak a fele körül alakul. Tudjuk jól, hogy jelentős részük kényszervállalkozás, és az is valószínű, hogy óriási arányú a bérek eltitkolása. A 160 ezres csökkenésből további 70 ezer a külföldi nagyvállalatokhoz – a „multikhoz” – ment át dolgozni, 30 ezer pedig eltűnt a versenyszektorból. Mindezt végiggondolva egyértelműen kimondható, hogy nemcsak a rendszerváltás utáni időszak nem kedvezett a hazai tulajdonú cégeknek, de az uniós csatlakozás utáni évtized is inkább dráma, mint sikertörténet.

Az elmúlt pár évben az elvándorlás, az átképzési rendszer leépítése, valamint a közmunkaprogramok miatt a magyar gazdaságban akut munkaerőhiány alakult ki. Ennek következtében az átlagbérek is emelkedni kezdtek, és a kormány intézkedései nyomán a minimálbér is jelentősen emelkedett. Komoly vita bontakozott ki arról, hogy a hazai tulajdonú gazdaság elbírja-e az ilyen ütemű béremelkedést. E tekintetben irányadó mutató lenne a termelékenység, hiszen az világos, hogy mikroszinten a bérek már középtávon sem haladhatják meg a cég termelékenységét.

Márpedig a hivatalosan hozzáférhető adatok szerint – ahogy arra ismét csak Palócz Éva figyelmeztet – a hazai tulajdonú cégek termelékenysége összesen harmada a külföldiekének. Ezzel Magyarország van a legrosszabb helyzetben az egész EU-ban, a többi visegrádi országban ez az arány mindössze kétszeres vagy még akkora sem. Dániában pedig szinte nincs is különbség a hazai és a külföldi tulajdonú cégek termelékenysége között.

Másképpen megfogalmazva ugyanazt: míg a hazai cégek Csehországban vagy Szlovákiában is körülbelül a foglalkoztatottak háromnegyedét adják, Magyarországon csupán kevesebb mint a GDP felét termelik meg, ezzel szemben visegrádi társainknál 60 százalékát. A nyugat-európai országokban a hazai foglalkoztatás is 80 százalék körüli, és a hozzáadott értékből is kétharmadot, négyötödöt ők termelnek meg!

Érdemes lenne a hazai tulajdonú gazdaság gyengeségeiről érdemi vitát folytatni, a tisztánlátást azonban statisztikai problémák nehezítik. Egyrészt mindenki tudja, hogy a hazai tulajdonú kkv-k többsége „elköltségeli” nyereségének nagy részét. A könyvelők első számú célja, hogy minél kisebb adózandó eredményt mutassanak ki, miközben a cégtulajdonos személyes fogyasztásának jelentős hányada a cég kiadásait növeli. A nyugati országokban az adóhatóság pár év után megszünteti a nem nyereséges cégeket, mert – joggal – életszerűtlennek tartja fenntartásukat. Magyarországon viszont az ilyen cégek tartósan működnek. Mivel a statisztikai adatgyűjtésben ezen vállalkozások termelékenységi mutatója az eladási ár és az anyagköltségek különbözetén alapul, ezért az eredményét manipuláló nagyszámú hazai cég tényleges termelékenységét nem ismerjük.

Nem tudjuk tehát valójában, hogy milyen a hazai tulajdonú vállalatok tényleges termelékenysége, milyen mértékű béremelést bírnak még el, és milyen bérszínvonalnál mennének csődbe. Mint ahogy arról sincs információ, illetve kutatás, hogy az egyes szektorokban melyek a magyar vállalkozások versenyképességi problémái. A növekedési hitelprogram bevezetése óta a tőke versenyképes vállalati kamatszinten áll rendelkezésre a hazai vállalkozók számára. Amennyiben technológiát szeretnének fejleszteni, ma már olcsón megtehetik. Nem volt ez mindig így. A rendszerváltás utáni két évtizedben az egyes számítások szerint hét százalék körüli reál-vállalatihitelkamat hátrányos volt a hazai vállalkozásoknak tiszta piaci alapon nyugati versenytársaikhoz képest. Felvetődik a kérdés: hogyan gondolhatta az akkori gazdaságirányítás, hogy az amúgy is gyengécske hazai gazdaság bármely szektora képes ekkora versenyhátrányt  kigazdálkodni?

Mindent összevetve tehát sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítania a kormányzatnak is, a médiának is, a tudománynak is, az önkormányzatoknak és az érdekképviseleteknek is a hazai tulajdonú gazdaság fejlesztésére. Sokkal több konkrétum, vita, visszajelzés, kutatás, monitorozás, a folyamatok mélyebb ismerete lenne szükséges.

A szerző közgazdász, szociológus

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzet Szalon című mellékletében jelent meg. A megjelenés időpontja: 2018. 01. 24.