A fiúra szállt a harangöntés tudása

Közel száz éve már, hogy az őrbottyáni Gombos Miklós édesapja, Gombos Lajos elkezdett dolgozni Szlezák László angyalföldi harangöntő műhelyében. A tudomány aztán apáról fiúra, sőt azóta már unokára szállt, és a további utánpótlás is biztosítottnak tűnik, mert már a dédunoka is a családi műhelyben sertepertél – Gombos Miklós legnagyobb örömére.

Legalább négy hónapig tart egy-egy megrendelés teljesítése Fotó: Kurucz Árpád

– Nem történt semmi, csak megöregedtem – mondja mosolyogva eddigi pályáját firtató kérdésünkre Gombos Miklós (alsó képünkön) harangöntő mester, miközben a felvidéki Szentpéter faluból megrendelt harangon dolgozik: éppen agyagból építi fel a köpenyt, amelyet kenderrel erősít meg. Aztán amikor visszaemlékezik a kezdetekre, majd az azt követő évtizedekre, akkor hamar kiderül, nagyon is van mire büszkének lennie a harangöntőnek. A szakember elmondja, hogy az édesapja, Gombos Lajos a múlt század közepén Szlezák Lászlónál, Magyarország aranykoszorús harangöntőjénél dolgozott, az eltelt évek alatt a mester fogadott gyermeke lett. – Aztán 1952-ben a kommunisták bezáratták az angyalföldi üzemet, mert Rákosi elvtárs és társai úgy döntöttek, hogy klerikális reakcióra nincs szükség, így a harangöntöde pártunk és kormányunk óhajából megszűnt.

Édesapám hat évvel később, 1958-ban nyitotta meg Őrbottyánban a saját harangöntödéjét, miután konszolidálódott a rendszer. Akkor én ötéves voltam, és arra emlékszem, hogy ahogy növekedtem, hétvégente és nyáron egyre többször segítettem a műhelyben, mert jól jött a zsebpénz. Régi lengőszerkezeteket szedtem szét, a csavarokat külön rakosgattam, vagy éppen lecsepegett és aztán megszilárdult fémdarabkákat, „filléreket” gyűjtöttem a kemence aljából, amelyekből elég sok összejött – meséli az 1953-ban született szakember, aki emellett annak idején részt vett a harangdíszítésben és figyelte az öntést is. Egy idő után pedig már nemcsak segédkezett az öntödében, hanem a szakma fogásait is egyre inkább elleste. Ahogy ő fogalmaz, igazi gépekhez szokott gyermek volt.

Ezek után nem csoda, hogy amikor 14 éves korában pályaválasztás előtt állt, öntőnek akart menni. – Csak sajnos működött a káderrendszer a Kádár-rendszerben, és egy nagyon okos ember azt mondta nekem, hogy engem az Isten is esztergályosnak teremtett. Emellett azzal érvelt, hogy fizikailag gyenge vagyok, de erről csak annyit, hogy akkoriban birkóztam. Mindenesetre nagyon rosszul esett a dolog, gyermekfejjel még sírtam is – emlékezik vissza Gombos Miklós. Az akkor 14 éves fiatal­ember nem tehetett mást, esztergályosnak ment, aztán kitanulta a lakatosszakmát, de végül 1981-ben hivatalosan is öntő lett. Aztán mestervizsgázott, majd 1984-ben kiváltotta az ipart. Ettől kezdve az édesapjánál dolgozott önállóan, később viszont saját műhelyt épített.

Az eltelt harminchat év kifejezetten termékenyen telt Gombos Miklósék családi vállalkozásában, hiszen mostanáig körülbelül ezerötszáz harang került ki a mester kezei közül. Ezek zömét Magyarországon, illetve a Kárpát-medencében építették be, de az 1992-es sevillai világkiállításra is ő készített egy 14 harangból álló, kibővített oktáv hangterjedelmű bronz harangjátékot a Makovecz Imre építőművész által tervezett magyar pavilonba. De jutott a Gombos-féle harangokból egyebek mellett Oroszországba, Kamerunba, a Vatikánba, Tanzániá­ba és Ausztráliába is. A legutóbbit pedig éppen Dél-Koreába szállították, de ez már inkább Gombos Miklós fiának a munkája. Ebből az is kiderül, hogy a harangöntés tudománya ismét apáról fiúra szállt. Ő szintén gyermekkorában kezdett ismerkedni a harangöntéssel, és tizenöt éve dolgozik a családi vállalkozásban. Ennek hamar meg is lett az eredménye, hiszen egészen fiatalon olyan tudásra tett szert, hogy sokszor ő segített az idősebb munkásoknak is. Emellett Gombos Miklós szerint a fia műszaki érzéke is jobb, mint az övé, és a fiatalos lendülete is jót tett a vállalkozásnak, aminek nagyon örül. Mint megjegyzi, kifejezetten egyetért a néhai Makovecz Imrével, aki azt tartotta, hogy „aki nem tudja kitermelni a saját utódját, az más aljasságokra is képes”. És ha ezt hozzávesszük, hogy már az unoka is a műhelyben sertepertél, akkor pláne lesz jövője Gombosék családi vállalkozásának. Amire pedig nagy szükség van, mert nincs másik harangöntöde az országban, noha Ausztriában, Szlovákiában működik ilyen műhely, Erdélyben pedig több is. Ugyanakkor nem igazán keresik egymás társaságát a mesterek, mert ahogy Gombos Miklós fogalmaz, mindenki a saját kis titkaiból él, ami nem tartozik másra. Érdeklődő csoportok azonban gyakran betérnek az őrbottyáni öntödébe, és megnézik, hogyan működik a műhely. Látnivaló van bőven, mert jelenleg is tucatnyi harang készül Gomboséknál, ahol apán és fián kívül ketten dolgoznak. Hozzáfűzi, hogy lehetnének többen is, de nehéz megfelelő munkaerőt találni. Korábban voltak inasaik, de mivel jellemzően mind csak a jogaira hivatkozott, a kötelességét pedig nem ismerte, elküldték őket.

Legalább négy hónapig tart egy-egy megrendelés teljesítése
Fotó: Kurucz Árpád

Kérdésre a mester beszámol arról is, hogy egy-egy harang legalább négy hónapig készül, de a legnagyobb, 1550 kilogrammos szerkezetet, amely Kiskunfélegyházára került, kilenc hónap után tudták leszállítani. Nevetve jegyzi meg, hogy nem Putyilov gyári termékekről van szó, hogy november 7-re el kell készülniük. A harangok főként templomokba, kápolnákba és temetőkbe készülnek, de rendelnek belőlük szőlőhegyre és iskolákba is. Így lassan kevesebb olyan település lesz a Kárpát-medencében, ahol nem Gombosék harangjai szólnak, és ez különösen igaz lesz, ha majd egyszer a mester unokája is munkába áll.