Mesteremberek: munkában pihen az ortopéd cipész

Öt éve, még a hétvégéket is végigdolgozva építgeti ortopéd cipész családi vállalkozását a Tahitótfaluban élő Huber Gyula és felesége, Bágyi Alexandra. A férfi egy sor munkahelyen megfordult, a katonaévek alatt a filmes szakmába is belekóstolt – a Kisváros sorozatban szerepelt –, de idővel mindig visszatalált eredeti szakmájához. S a jelek arra utalnak, most már marad is a kaptafánál, pláne, hogy öt éve saját lábra állt.

Fotó: Havran Zoltán

– Fiatalabb koromban fogalmam sem volt arról, hogy milyen szakmát válasszak, tetszett a bádogosok, az autószerelők, az ácsok munkája is, aztán végül cipész lettem – bocsátja előre Huber Gyula, aki a Pest megyei Tahitótfalun működő családi vállalkozásban ortopéd cipészként dolgozik. Abban, hogy végül ezt a mesterséget űzi, erősen közrejátszott, hogy a férfi ma már nyugdíjas édesanyja cipőfelsőrész-készítőként dolgozott. Huber Gyula úgy emlékszik vissza, hogy annak idején mindig ott sertepertélt az édesanyja körül, a testvéreivel együtt sokat segített a munkában, legtöbbször a felsőrészt kenték ragasztóval vagy éppen ványolták a bőrt, mivel otthon sorozatban gyártottak westerncsizmákat. Végül az utolsó pillanatban döntötte el, hogy édesanyja szakmáját választja, arról pedig már csak a felvételin határozott, hogy ő ortopéd cipész lesz.

A pályája azonban nem ívelt nyílegyenesen, mert az első év végén kirúgták az iskolából. – Akkor mentek a televízióban a nagy karatefilmek, például a Kickboxer, így azokon felbuzdulva állandóan hülyéskedtünk. Egyszer kívülről nekiszaladtam a műhely oldalának, és a lábam a falon keresztül a csiszolóteremben kötött ki. Először úgy tűnt, megúszom, de néhány óra múlva közölték velem, hogy lehet csomagolni. Az volt a szerencsém, hogy a mester, akinek édesanyám bedolgozott, vezető volt az iskolában, így visszavettek, és egy figyelmeztetéssel megúsztam a csínytevést. Más kérdés, hogy a műhelybe nem mehettem vissza, viszont az öreg maga mellé vett tanulónak – emlékezik vissza a kezdetekre Huber Gyula.

Igényes folyamat. Egy-egy lábbeli elkészítése akár másfél hónapig is eltarthat Fotó: Havran Zoltán

Kacskaringós útkeresés

Közben a cipész komoly erőt kifejtve ráhúzza a cipőfelsőrészt a sámfára, majd pontosan eligazítja azt. Olykor emiatt elhallgat, látszik, hogy ennyi év után még mindig hatalmas koncentrációval készíti a cipőket, silány minőséget nem hajlandó kiadni a kezei közül. Amikor egy újabb fontos munkafolyamattal végez, elmondja, hogy a középiskola elvégzése után egy évet még az öreg mester mellett maradt, de aztán egy másik cég nagyobb fizetéssel átcsábította magához. Ott sem maradt azonban sokáig, ahogy fogalmaz, néhány év után mindig újabb vállalkozásokhoz szegődött.

Már gyerekkorában sokat segített testvéreivel az édesanyjának, aki cipőfelsőrész-készítőként dolgozott
Fotó: Havran Zoltán

Közben jött a katonaság, aminek köszönhetően a Kisváros című filmben is szerepelt statisztaként, ahol teherautó-sofőrt, forgalomirányítót alakított. A filmes pályán azonban nem maradt, sőt a katonaság után egy időre a szakmát is elhagyta, mivel az építőiparban többet fizettek, ott dolgozott.

Közben megnősült, az első feleségétől egy lánya és egy fia született, majd elvált. Később megismerte mostani párját, Bágyi Alexandrát, akitől egy kislánya született. A családi vállalkozást is vele közösen indították be 2015-ben Szentendrén, majd miután eladták a fejük fölül a bérelt üzletet, Bágyi Alexandra szüleinek házában folytatták a munkát.

Csak a minőség számít

A váltás azonban nagyon megviselte a vállalkozást, mert nagyon sok pénzt és energiát beleöltek a műhely és az üzlet beindításába, ráadásul sok időt is vesztettek, mert az engedélyek megszerzése ott is, itt is nyolc hónapig tartott. Alexandra azt mondja, hogy nagyon bíztak a szentendrei telephelyben, ezért öltek bele olyan sok pénzt és időt. – A mostani üzlet helyén régen a gyerekszobám volt. Innen már csak nem raknak ki minket – teszi hozzá mosolyogva az asszony, aki a vállalkozásban a papírmunkát viszi, de besegít a férjének is, főként a cipőfelsőrészek fára húzásában jeleskedik.

Arra a kérdésre, hogy milyen ma egy családi ortopéd cipész vállalkozást üzemeltetni, egybehangzóan állítják, hogy jó, de nagyon kemény. Ez főként azért is van így, mert ők nem tömeggyártásban dolgoznak, hanem a minőségre mennek rá. Emiatt azonban havonta csak húsz cipőt tudnak elkészíteni, de ez csak úgy lehetséges, hogy szombaton és vasárnap sem állnak meg, emiatt soha nem voltak üdülni. – Erre csak úgy vagyunk képesek, hogy nagyon szeretem a szakmámat, és jó, hogy Alexandra is mellettem van – teszi hozzá Huber Gyula.

Hat hét alatt készül el egy cipő

Annak, hogy havonta csak húsz cipő kerül ki a családi műhelyből, legfőképpen az az oka, hogy egy pár lábbeli sok-sok munkaóra alatt készül el. A munkafolyamat sem egyszerű, mert először leveszik a méretet, utána a mester elkészíti a kaptafát, majd papírból kidolgozzák a mintát. Egy külsős szakember elkészíti nekik a felsőrészt, majd ettől kezdve már mindent – a felhúzás, ­talpalást is – Huber Gyula végez. A cipő másfél hónap alatt készül el, de ez csak a kívülálló számára tűnik hosszú időnek, sokan vannak, akik akár három hónapra vállalnak munkát.

Az utánpótlás családon belül érkezett, mert a mester amúgy villanyszerelőnek tanult fia is ortopéd cipész lett, de egyelőre, ahogy korábban az édesapja, úgy most ő is elhagyta a szakmát. Huber Gyula bízik benne, hogy a fia visszatér a kaptafához, mert szerinte ügyes keze van. Kiemeli azt is, hogy később megpróbálnak majd másokat is felvenni a vállalkozásba, de ezt még ki kell gazdálkodniuk. Vannak más terveik is, szeretnének többféle gépet beszerezni, és nem mondtak le arról sem, hogy újra Szentendrén nyissanak üzletet. Ehhez, miként mindenhez, pénz és idő kell, valamint türelem. Utóbbi van, abban bíznak, hogy előbb-utóbb még több megrendelést kapnak, és így forrásuk is lesz elég. Ezért dolgoznak.