A múlt évben meglódult inflációt eleinte kevesen akarták komolyan venni, átmenetinek tartották, ráfogva a járvány okozta hatásokra. Eközben a jegybankok és a kormányok szinte vég nélkül bocsátottak fedezetlen pénzt a gazdaságokba, márpedig
az áruk és szolgáltatások kínálatához képest túlzott pénzmennyiség törvényszerűen az árak emelkedéséhez, a pénz értéktelenedéséhez vezet.
A korábbi évek deflációs folyamatai után sok publikáció jelent meg arról, hogy ezúttal más a helyzet, a fedezetlen pénz nem okoz áremelkedést. Amint látjuk, nagyon is ezt teszi, pontosan úgy, ahogy azt a 70-es években is tette elsősorban az Egyesült Államokban. Messze nem csak az olajáremelkedés tehetett róla ugyanis, ahogy most sem csak a járványhatások: az amerikai költségvetés és jegybank már a 60-as években megnövelte a pénzkibocsátást.
A második világháborút követő óriási fellendülést, amit Nyugat-Európa több országában neveztek gazdasági csodának, alacsony inflációs időszak követte a 60-as évek közepéig. Azonban 1966-ban az Egyesült Államokban már 3,5 százalékos inflációt mértek, ami 1969-re felszaladt hat százalékra. Ne felejtsük: az első olajválság 1973-as kirobbanásáig ekkor még négy év van hátra.
Az infláció nem véletlenül szaladt el ilyen hamar: a vietnami háború miatt hatalmas költségvetési hiány volt évről évre az Egyesült Államokban, és ennek finanszírozását az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed már akkor is fokozott pénzkibocsátással segítette: évi nyolc százalékkal növekedett a gazdaságban forgó pénz mennyisége.
1971-ben újabb tényező adódott az inflációhoz Amerikában: a túlértékeltté vált dollárt nem lehetett tovább az aranyhoz kötni, a dollár leértékelődött. A háborús megsemmisülés óta rendkívüli mértékben fejlődő gazdaságú nyugat-európai országok valutája pedig törvényszerűen erősödött, így ott mérsékelt maradt közben az infláció.
Ezt követően 1973-ban az olajtermelő országok egy része visszafogta a termelést, így az olaj ára a többszörösére emelkedett. A Fed, hogy mérsékelje a hatásokat, újra jelentős pénzkibocsátásba kezdett, így viszont 1974-re tíz százalék fölé került az infláció. Ekkor beindult az ár-bér spirál: a munkavállalók követelték, hogy a bérek legalább az infláció mértékében nőjenek, ez pedig további áremelkedést okozott, mivel a termelékenység nem tudott ilyen ütemben növekedni. A rendkívül magas inflációt végül megint csak a Fed beavatkozása tudta letörni a 80-as évek elején:
masszív kamatemelésbe kezdtek, reálkamatok alakultak ki, a pénzmennyiséget visszafogták, amitől gyors csökkenésnek indult az infláció.
Mint látjuk tehát, negyven-ötven éve döntő szerepe volt az amerikai jegybanknak az infláció felfuttatásában, majd megfékezésében. Ez most is így van: a nagyobb jegybankok egyaránt óriási pénzmennyiséget bocsátottak a piacra már korábban is, de a járvány alatt lett igazán nagy a mennyiség. Ez most érezteti törvényszerű hatását, és a nagy jegybankok, ha lassan is, de kezdenek reagálni: a Fed beszünteti, az Európai Központi Bank (EKB) csökkenti az eszközvásárlási programot, ezzel a fedezetlen pénzkiáramlás nagyrészt megszűnik.
Ez persze nem elég, szükség lesz a költségvetések kiegyensúlyozására is, a jegybankok részéről pedig a kamatemelésre. A Fed ezt már előrejelezte az idei évre, az EKB ebben nem akar lépni. Néhány kisebb jegybank azonban sokkal gyorsabban lépett: a Magyar Nemzeti Bank négy, a cseh jegybank 3,75 százalékra emelte az irányadó jegybanki kamatot, a rendkívüli válságkezelő eszközöket pedig kivezették. Az eddigi lépésekből következően valószínűleg a lengyel jegybank is hamarosan ilyen szintre hozza fel a kamatot.
