Kezdjük is mindjárt a kommunista Kínával, ahol a közmegegyezés szerint a fent említett szuperhatalmak közül a legnagyobb a demokráciadeficit. Az ázsiai országban mindössze egy 82 milliós párt döntött, hogy egy széldzsekis embert emel trónra. A „diktátum” nem okozott igazi meglepetést, hiszen Hszi Csin-pinget, a Kínai Kommunista Párt novemberben megválasztott új főtitkárárát Obama februárban már mint Kína leendő vezetőjét fogadta.
A „választás” ugyanakkor soha nem látott eseményeket is hozott, a megszokott csend és rend helyett valóságos médiahiszti alakult ki. A The New York Times Ven Csia-pao leköszönő miniszterelnök családjának 2,7 milliárd dolláros vagyonáról cikkezett, de Po Hszi-laj lebukását már a kínai sajtó is címlapon kísérte végig, felesége „kémgyilkosságáról” nem is beszélve, ugyanakkor Hszi Csin-ping rejtélyes eltűnése mintha meg sem történt volna, még egyes szavak is eltűntek a kínai kibertérből.
A vezető személye abból a szempontból mellékes volt, hogy milyen kérdésekre kell választ találnia az ázsiai óriásnak. Kínát mindenki a világ élére várja az elkövetkező évtizedekben, előzetes becslések szerint a vörös hadiflotta 2030-ra már a legfejlettebb lesz. A nagyhatalmi törekvések mellett azonban az sem mindegy, hogy mi lesz az irdatlan embertömegek sorsa, ugyanis az egyenlőséget zászlajára tűző egypártrendszerben egyre nyílik a szociális olló, amit a német luxusautó-márkák eladásai is alátámasztanak. Ugyanakkor senkinek sem mindegy, hogy el lehet-e szórni még néhány milliót a kisebb csodákból is. Az új vezető ígéretei szerint egyre nagyobb lesz az igény a középkategóriás autók iránt, de lassan szembe kell nézniük a legégetőbb kérdéssel is: hogyan tartson el néhány százmillió ember 1,3 milliárdot? Hszi Csin-ping mindenesetre a sajtó és a nép szemében is a remény megtestesítője, elég annyi, hogy még az internetcenzúra is elnézőbb lett hivatalba lépésével.
A remény szó jogbirtokosa ugyanakkor nem is lehetne más, mint Barack Obama, aki második elnöki ciklusát töltheti ki. A demokrácia hazájában sincsen ugyanakkor kolbászból a kerítés, szavazásügyileg pedig pláne nincs. Először is (higgyünk saját demokratáinknak), nincs is igazi demokrácia, hiszen dübörög a választási regisztráció. Azt már csak halkan jegyezzük meg, hogy a kusza elektori rendszernek köszönhetően nem feltétlenül az nyer, aki a legtöbb szavazatot söpri be. Emellett olyan választási visszaélések garmadájáról jelentek meg hírek, melyek közül akár egybe is belepirulna a legvadabb afrikai diktátor is (a főnöki fenyegetésekről szóló hírek így már nem is igazi hírek). De tegyük hozzá, hogy Mitt Romney démonizálását nagyban segíttette a demokraták médiatúlsúlya (Obamát a közelmúltban az év emberének is megválasztotta a Time magazin).
A kampányt a fenti hangulat kísérte végig, de mivel az USA-ban a látszat az első, az igazán mély ütéseket nem a hivatalos stábok, hanem a Super PAC-ek, azaz a politikusokat támogató, de papíron tőlük elválasztott kampányszervezetek vitték be. A háborús helyzetet jól jellemzi, hogy egy nő még férjét is elgázolta, miután kiderült, hogy nem ment el voksolni a republikánus jelöltre. A kijózanító másnapon Romney is kénytelen volt támogatói elé állni, s megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. A szent sajtó pedig nyugtázta a demokrácia szárnyalását, mely a sokszínűség győzelmét hozta, ami a megdermedt társadalmi mobilitás élénkülését hivatott hozni, és a katonai kiadásokat csökkenteni. (Az amerikai képviselőház azért december végén arról döntött, hogy 2013-ban a védelmi kiadásokra 633,3 milliárd dollárt fordítanak.)
Oroszországban az USA-val ellentétben bevallják, hogy szeretik a fegyvereket, legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy Putyin „újraválasztása” előtti kampány közepén dobták be: 2013-ra kifejlesztik új szupertankjukat. Dimitrij Rogozin miniszterelnök-helyettes pedig egyenesen Kalasnyikovot adna minden gyerek kezébe, de a birodalmi idők iránti nosztalgiát mi sem szimbolizálja jobban, mint a győzelem napján tartott felvonulás, az meg már szimpla formalitás, hogy Putyint is harminc ágyúlövés köszöntötte harmadik „megkoronázásakor”, mikor néhány könnycseppet is elmorzsolt a macho. De ne ugorjunk ennyire előre, lássuk először is a választási ígéreteket: növekvő fizetések, csökkenő árak, több gyermek, emellett korszerű hadsereg. A kampány során pedig volt egy meghiúsított merényletkísérlet, szeretővel lencsevégre kapott ellenzéki, de még Arsavint is csatasorba állították, így nem volt meglepő, hogy ki seperte be a legtöbb szavazatot. Ami azonban utána következett, nem volt jellemző a demokratikus Oroszországra, habár a parlamenti választások után, majd a kampány kezdetével is látszottak jelei (még a liberális és a kommunista is összeborult a nacionalistával). Putyin győzelme után ugyanis megteltek a nagyvárosok utcáitüntetőkkel, ami igazán demokratikus motívum két évtizeddel a Szovjetunió bukása után.
Putyin nagyhatalmi vezetőhöz méltóan megválogatta barátait: civilben beugrott Merkelhez, Szentpéterváron látta vendégül az EU-t, első hivatalos kiruccanása során Pekingbe utazott, majd júniusban már Obamával társalgott a világ dolgairól a G20-ak találkozóján, ahol szóba került az európai rakétavédelmi pajzs is (az oroszok decemberben csodarakétát ígértek válaszul). Mexikóban nem meglepő módon a szíriai válság volt napirenden, mely során ismét kiderült, a nagyok nagyon nem értenek egyet, ami érthető is, hiszen ahol egyikük nagyobb befolyásra tesz szert, ott a másik kettőt érdeksérelem éri.
Szép új világ
Ugyanakkor mintha, legalábbis kommunikációs fronton, a vezetők tettek volna néhány további lépést az emberek felé. Kína elkezdett a fröccsöntött gagyitól a high-tech és a környezetvédelem irányába fordulni, s a belső piac fellendítésével foglalkozni, nem mellesleg Hszi Csin-ping ígéretet tett, hogy felszámolja a politikát és a politikusokat övező, idejétmúlt misztériumot. Az orosz monolit is mintha töredezne, természetesen Putyin felügyelete mellett, a „liberális” nagyvárosi ellenzék szabadabban tüntetgethet, de megjelenhettek kritikus hangok a vezér közvetlen tanácsadói között is.
Obama egyenlőre mint a világ vitathatatlan ura, kifele smúzol a vetélytársakkal, míg diktálja az irányt, gazdasági hatalmát is bevetve, de eközben az USA szakadék felé rohan. Amerika legfőbb feladata, hogy a szent GDP-növekedést fenntartsa, amit jelen állás szerint részben a gazdagok megadóztatásával, magyarán a középosztály békén hagyásával képzel el. Valószínűleg a hatalom elvesztésének lehetősége is közrejátszott abban, hogy a nagyok az általános jólét felé való elmozdulást tűzték zászlajukra, de reméljük, hogy legalább ígéreteik felét be tudják tartani, melynek köszönhetően a világ végleg ki tud lábalni a sokadik w-t leíró válságból.
