Ukrajna elfeledett háborúja

Miközben Petro Porosenko a nemzetközi közösség előtt ütőkártyaként használja a kelet-ukrajnai szakadár területeket az „orosz agresszió” elleni védőhálóért cserébe, a helyiek azt állítják, az ukrán elnök a kisujját sem mozdítja a Donyeckben és Luhanszkban élők körülményeik javításáért vagy az anyaországba való visszacsatolásukért. A szegénység közben mindent felemészt, s a frontvonalon továbbra is nap mint nap életek vesznek oda.

Petro Porosenko választási plakátja szerint „Megannyi jelölt van, de csak egy elnök!”, a meccs azonban még nincs lejátszva, sőt a jelenlegi államfőnek van mitől tartania Fotó: Gleb Garanich Forrás: Reuters

– Ukrajnában már senki nem hisz a hangzatos politikai ígéretekben, mert annak eredményeiből már tapasztaltunk eleget – summázza tömören a véleményét a szintén egyetemista Oleh, amikor arról kérdezem, mennyire reményt keltő Zelenszkij feltűnése a nagypolitikában. A komikus műsora a jelenlegi politikai elit kifigurázására épül, kampánynak tehát nem utolsó, de ebben az országban Leonyid Kravcsukot (az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna első elnökét) leszámítva mindegyik elnök kötődött valamelyik oligarchához.

– Ez az ország rákfenéje, a korrupció – magyarázta az egyik civil szervezetnél dolgozó férfi. Emlékeztetett, Timosenkót sem kell senkinek bemutatni, számos oligarchával összefüggésbe hozzák, de volt már ő „narancsos forradalmár” és „gázhercegnő” is az elmúlt húsz évben, aztán az Euromajdan idején a börtönből tért vissza, ahová Viktor Janukovics juttatta.

A 2014-es Majdan-tüntetések végén elűzött ukrán elnök távozása óta eltelt öt évben azonban Porosenkónak sem sikerült beváltania a megválasztásához vezető ígéreteit, azaz az „európai álmot”, sőt: mindketten éppen ugyanolyan mélyen gyökeret eresztettek abban a politikai klímában, amelyből már nagyon nehezen lehet a választóknak valami radikálisan újat, illetve annak a rendszernek a megdöntését ígérni, amelynek hosszú ideje maguk is megkerülhetetlen elemei.

A Nyugat-barátként emlegetett „csokikirály” az öt évvel ezelőtti győzelmét például éppen annak köszönhette, hogy szavát adta: leszámol a korrupcióval és eladja a Roshen nevű, sokáig magyarországi érdekeltségekkel is rendelkező édesipari vállalatát, ez azonban nem történt meg.

Be nem tartott ígéretek

Az elnök jelenlegi nehéz helyzetét tovább súlyosbítja, hogy 2014-ben azt is megígérte, megválasztása után heteken belül lezárja a kelet-ukrajnai konfliktust. Ez azonban éppolyan távol van a valóságtól, mint amekkora esélye van Ukrajnának arra, hogy a közeljövőben EU- és NATO-tagállam lesz (a Poro­senko által nemrég aláírt alkotmánymódosítás szerint a tárgyalásokat 2023-ig kell az országnak megkezdeni).

Legalábbis ez az első gondolat, ami az ember eszébe jut a Kijevből a donyecki és luhanszki „népköztársaságok” felé tartó vonat ablaka előtt elvonuló tájakat nézve, és ez az érzés még inkább felerősödik a nyugati igényeket kiszolgáló vasúti kupéból a szlavjanszki pályaudvar előtti buszváróba lépve. Noha a szakadár területeken élő ukrán állampolgároknak is joguk van leadni a szavazatukat három hét múlva, ehhez a Donbaszon túli területeken kívül van lehetőségük, az utazás pedig pénzbe kerül, az meg itt nagyon nincs.

Túl sok szavazatra tehát a régióból egyik elnökjelölt sem számíthat; ez akár magyarázat is lehetne arra, hogy a régió visszaszerzése miért nem kap szinte egyáltalán figyelmet a kampányharcban. A helyiek azonban mást mondanak: bár Kijevben még nem mondták ki, és a Nyugat felé való kommuniká­cióban is fontos ütőkártya az „orosz agresszió”, de valójában már senki nem foglalkozik a kelet-ukrajnai területekkel.

A fegyverek még mindig ropognak. A Donbaszban nem múlik el hét újabb áldozatok nélkül
Fotó: Reuters

Hazafiak a fronton

Mégpedig azért, mert a jelenlegi status quóból sok oligarcha és politikus húz hasznot, az Európai Unió a saját belharcaival van elfoglalva, a helyzet elmozdításában így egyik fél sem érdekelt. A legfontosabb ugyanis az, hogy míg a fizetések Donyeckben pontosan olyan alacsonyak, mint bárhol máshol Ukrajnában, a megélhetési költségek jóval nagyobbak, ez pedig még mélyebbre löki az egyébként is mélyszegénységben élő embereket – ezt már Viacseszlav Sevcsuk mondja Szeverodonyeckben.

A férfi Lengyelországban működő vállalkozását hátrahagyva jött vissza Donbaszba, hogy fegyvert ragadjon, amikor kitörtek a harcok az ukrán nacionalisták és a szakadárok között. Arif Bagirov, a helyi Krízis Média Center munkatársa azt mondja: a legnagyobb baj a sztereotípiákban rejlik. – Európában, de még Ukrajna többi részén is azt hiszik, hogy mi, akik itt élünk, mind oroszbarátok vagyunk, de ez egyáltalán nem igaz – mondja. – Segítség pedig nincs, sőt: Poro­senko a kisujját sem mozdította azért, hogy a Donbaszt és az itt élőket visszaintegrálja az országba – vág a szavába Via­cseszlav Sevcsuk.

Elmondásuk szerint a kilátástalanság miatt az emberek csak a túlélésre játszanak, és bár a szakadár területeket a befolyó segélyek még lélegeztetőgépen tartják, de mivel a két „népköztársaság” gazdaságilag magára van hagyva, előbb-utóbb az utolsó erejét is kileheli. A helyiek az elnökválasztástól sem várnak megváltást, bár abban Sevcsuk és Bagirov is egyetért, hogy „Porosenkónál bárki jobb”. Szerintük valódi tétje majd az őszi parlamenti választásoknak lesz. A harcok azonban folytatódnak, napról napra újabb hazafiak vesznek oda a frontvonalon, egyre kevesebb kenyér jut az asztalra, a helyieknek viszont már nincs kire számítaniuk: úgy érzik, mindenki magukra hagyta őket.