Unják a londoniak az uniós huzavonát

Már 2016 nyarán is érzékelhető volt, hogy a brexit leginkább a szigetország társadalmi és földrajzi megosztottságának egy szerencsétlen lenyomata.

A londoni Piccadilly bevásárlóutcán található Európa legnagyobb könyváruháza: a Waterstones hat emeleten kínál több mint kétszázezer könyvet a lelkes olvasóknak, akik ha elfáradnak a véget nem érő sorok között, olasz kávét és angol süteményt majszolgatva pihenhetnek. A turistáktól nyüzsgő épület bejáratánál kivételesen mégsem botlunk embertömegbe, pedig az óriás áruda rögtön a legaktuálisabb témát, a brexitet ajánlja az érdeklődők figyelmébe. Theresa May, David Cameron és Jean-Claude Juncker köszön vissza a földszint szinte összes polcáról, de ha barátságosabb olvasmányra vágyunk, képregények és viccgyűjtemények is vannak a kilépésről. Brexitútmutató is létezik, amit a kiadó csak úgy magyaráz: „Rakd össze azt a fránya képet!” A fiatal eladólány is erre a körülbelül ötvenoldalas kis füzetre mutat, amikor arról kérdezem, melyik brexites könyvet ajánlaná szívesen.

– Szerintem indíts ezzel – feleli, mosolyogva téve hozzá: – Vagy várj egy picit, hátha szerencsénk lesz, és nem is lépünk ki!

A húsz év körüli lány egyike a londoni százezreknek, akik az EU-tagság megtartására szavaztak 2016 nyarán. Már akkor is érzékelhető volt, hogy a brexit leginkább a szigetország társadalmi és földrajzi megosztottságának egy szerencsétlen lenyomata, amit a brit főváros környékén élő, egyébként multikulturális környezetben nevelkedett barátaim is rögtön megerősítenek.

Fotó: REUTERS/Peter Nicholls

A szintén huszonéves Merdan a referendum óta az általa csak „village people”-ként (falusiakként – a szerző) emlegetett társadalmi csoportra mutogat: szerinte a rasszizmus fellegvárának is betudható angol vidék engedett utat a nemzeti tragédiának. – Még angolul sem tudnak rendesen! – háborog az egyébként török származású, de britként nevelt fiú, aki arról is mesél: épp a népszavazás után költöztek távolabb Londontól, és családjával ma a brexitpárti Essex megye egy kisvárosában él. – Képzelheted, hogy nem vagyunk jóban a szomszédokkal – teszi hozzá nevetve.

Később komolyra fordítja a szót, és elmondja: nemsokára megszületik a második gyerekük, így újra költözésre adnák a fejüket, amit épp a brexit nehezít meg. – Hiába élünk szép helyen, ebben a bizonytalan időszakban senki nem akar házat venni – panaszkodik. Mint mondja, neki az lenne a legjobb forgatókönyv, ha mielőbb bekövetkezne a brexit, és „gyorsan vége lenne ennek az egésznek”.

Merdan a leginkább brexitellenes angol, akivel találkozom. A baráti társaság többi tagja viszont neki ad igazat: a Londonban élő fiatalok is unják az évek óta tartó uniós huzavonát. Voltak Brüsszel-párti tüntetéseken, végignéztek számos parlamenti vitát, és péntek esténként már ezerszer lefolytatták ugyanezt a beszélgetést. – Jó lenne látni, hogy tartunk valahová – mondja a huszonhét éves Freya, azt firtatva: Theresa May személyében olyasvalaki a miniszterelnök, aki eleve soha nem volt igazán elkötelezett a brit kilépés iránt.

A gondolat épp Merdanból vált ki indulatokat, a fiú szerint nyíltan rasszista May „nagyot kaszál” a brexittel. – Kizárólag a bevándorlási stop miatt csinálja. Az egész karrierjét a bevándorlók kiszorítására tette fel – magyarázza az egyébként a Munkáspárttal szimpatizáló fiú. Arra a felvetésre viszont, hogy Jeremy Corbyn, az ellenzéki párt vezetője jobb brexitkapitány lenne, azt mondja: sajnos még nem született meg az az ember, aki egy Nagy-Britannia méretű országot ki tudna vezetni az unióból.