Fénylő kereszt, hízó félhold

Belső megosztottság, barátságtalan szomszédok, kétségbe vont identitás, megcsonkított szuverenitás, erősödő iszlamizáció, hátráltatott európai integráció. Macedóniá­nak — azaz hivatalosan immár Észak-Macedóniának — számos kihívással kell megküzdenie, amelyek úgy tűnik, meghaladják az erejét. Pedig az ország természeti adottságainak köszönhetően Európa egyik ékköve. Nekünk szinte itt, a szomszédban különösen érdemes a felfedezésre.

Ohridi látkép madártávlatból

Mellettem egyik oldalon folyó hömpölyög, a másikon hegy magasodik, a távolban május végén is hósipkás bércek hívogatnak, autónak még a zaját sem hallani, a húsz méter széles folyóparti sávot szabadtéri fitneszparkok, „dühöngők” (foci-, kosárlabda-, strandröplabda- és kerékpáros free­style pályák) tarkítják. Különös kegy ilyen városi környezetben kocogni.

Alpesi tájra gondolhatnánk, de nem, a folyó a Vardar, a hegy a Vodno – tetején a hatalmas, hatvanhat méter magas, éjszakánként több tíz kilométerről is a környéket pásztázó, hatásában a riói Krisztus-szobrot idéző kereszttel –, a város tehát Szkopje, Macedónia, hivatalosan immár Észak-Macedónia, Európa legifjabb nemzetének fővárosa.

Bár az iménti kijelentéssel illik csínján bánni. Az öntudatos macedónok Nagy Sándortól gyökereztetik államiságuk fundamentumait. A belvárosban ennek megfelelően egymást érik az antik jellegű, avagy neoreneszánsz és neoklasszicista épületek. Apró gond, hogy ezeket kivétel nélkül a huszonegyedik században emelték.

Bizony létszükséglet volt a városnak új arculatot adni. Egyrészt az 1963-as földrengésben a település – a történelem során sokadszor – lényegében elpusztult, s az akkori újjáépítés csak a minimális életfeltételek megteremtésére korlátozódott – hogy mást ne említsünk, a szkopjei önkormányzati hivatal ma is az akkor ideiglenesnek szánt barakkokban húzza meg magát –, másrészt az építkezés a politikai törekvést, az önálló, független macedón öntudatot hivatott kifejezni.

Az az ember első benyomása, mintha a macedónok kissé túllőttek volna a célon. A Vardar bal partján, a vár alatt II. Fülöp gyalogos, szembe vele néhány száz méterrel arrébb Nagy Sándor monumentális lovas szobra uralja a teret. Persze egyikük sem nevén nevezve, de a szándék mindenki előtt pontosan ismert. A két főalak mellett további tucatnyi szobor díszíti a főteret és környékét, már-már zavarba ejtő ez a bőség. S hát például Márkó királyt, Sámuel császárt vagy éppen a törökverő Gyorcse Petrovot a környező népek is a magukénak vallják. Bizony nem egyszerű feladat megalapozni a modern macedón identitást.

Cirill és Metód, II. Fülöp, a háttérben egy minaret. Szkopjei kulturális kavalkád
Fotók: Fekete Csaba

– A főtér kialakításakor nem is titkoltan az volt a cél, hogy egy helyütt, tömören bemutassák a macedón történelmet – magyarázza helyi idegenvezetőnk, Sutus József, aki jugoszláv állampolgárként Zentán született, felesége révén került Szkopjébe, s ma már maga is büszke macedón. S persze magyar. Őt tekinthetjük a szkopjei magyar közösség – ma már az is van – vezetőjének.

– Magyar állami támogatással felkutattuk az itt élő magyarokat, akik túlnyomó többségükben vegyes házasságban élnek, még inkább abban születtek, de immár közel százan vették fel a magyar állampolgárságot. Rendszeresen találkozunk, kulturális esteket tartunk – teszi hozzá Sutus József. Eggyel több ok arra, hogy a magyar állam miért támogatja a macedón törekvéseket, az európai uniós és a NATO-tagságot.

– A magyar és a macedón nép története és jelene számos rokon vonást mutat. Mindkettőt nem éppen baráti országok veszik körül – folytatja Sutus József. Tehát az ideológia is kész a magyar–macedón barátsághoz, amelyen ugyan léket ütött a három évvel ezelőtti választási eredmény, a helyi baloldal hatalomra jutása, de Nikola Gruevszki korábbi miniszterelnök kimenekítése arról árulkodik, Magyarország nem feledkezik meg a szövetségeseiről.

A szövevényes macedón történelem útvesztői­ben nincs értelme elveszni. A szláv nyelvű macedónok nyilvánvalóan nem Nagy Sándor leszármazottai – miként persze Görögországban, Makedóniában rekedt „testvéreik” sem. Ám az minden szuverén államnak szabad akarata, hogy milyen történelmi mítoszt, identitást vall a magáénak.

Az ébredő macedón állam hitet tett az antik múlt mellett, s azt senki sem vitathatja, hogy az ország területén éltek makedónok és rómaiak is. A függetlenségnek nagy ára van. Ahogy Sutus József említette, Macedóniára mindegyik szomszédja gyanakodva tekint. A kulturálisan és nyelvileg legszorosabb két rokon, Bulgária és Szerbia egy­aránt firtatja az önálló nemzeti identitását, Görögország pedig – amely egyetlen nemzeti kisebbségét sem ismeri el, ekképpen Európa, de legalábbis az Európai Unió legsovinisztább állama – a létezését is tagadná.

Görög követelésre változtatták meg az ország nevét is Észak-Macedóniára, sőt kevésbé ismert, ez olyan következményekkel is járt, hogy például Macedóniának le kell mondania a határon túli kisebbségeiről, s a görögökkel, bolgárokkal közös vegyes történeti bizottságok hivatottak eldönteni, hogy mi kerülhet be a macedón tananyagokba. Ez a megaláztatás már-már megkérdőjelezi a macedón szuverenitást. Ám az országnak nincs más választása, bármi áron be kell kerülnie a NATO-ba és az EU-ba. Méghozzá mindenekelőtt a negyedik szomszéd, Albánia miatt.

Éppen ballagunk lefelé Macedónia legősibb keresztény kegyhelye, a Mavrovo nemzeti park területén fekvő, kívül-belül pazar látványt nyújtó Keresztelő Szent János-kolostorból, amikor a szemközti dombról – a gerinc már az albán határ – felharsan a müezzin hangja. – Mint a legtöbb minaretet, ezt is az elmúlt másfél évtizedben építették. Török, szaúdi vagy éppen katari forrásból – említi helyi ismerősünk. S persze ez a minaret a szemközti domboldalon magasabban fekszik, mint a kolostor. A miheztartás végett. Abban nincs semmi meglepő, hogy az említett befolyásos, erős iszlám államok támogatják az albán kisebbséget Macedóniában; úgy is, hogy iszlám hitére ébresztik. Annál különösebb, hogy az Egyesült Államok is patronálja az albánokat, s nemcsak a saját hazájukban, hanem a környező országokban is. Mi másért, mint a balkáni befolyásért cserében; a hatalmi politikát nem az elvek, hanem az érdekek vezérlik.

Az albánok e politikai logika mentén a Soros-féle NGO-k finanszírozta helyi baloldallal szavaznak, együtt buktatták meg Gruevszkiéket, a Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Macedón Nemzeti Egység Demokratikus Pártját (VMRO–DPMNE). A mai napig részben törzsi alapokon szerveződő albán társadalmat nem feszélyezi a nyugati politikai kultúra szabályrendszere.

Ohridi látkép madártávlatból

Szintén helyi ismerősünk meséli, hogy az albánlakta területeken egyes szavazókörökben a részvétel annak dacára akár kilencven százalék fölötti is lehet, hogy a lakosság legalább egyharmada külföldön dolgozik. Megesett, hogy az urnába tízesével betömött szavazólapokra bukkantak vagy éppen egyetlen szavazófülkében az adatok szerint tizenegy másodpercenként szavaztak az albánok… De hát az albánok – átmenetileg – elérték a céljukat, már nem csupán kiemelt kisebbségi jogokat élveznek, a macedón mellett az albán is az ország hivatalos nyelve.

Innen nézve különösen érthetők az elkeseredett macedón nemzeti törekvések. S ha nem is dicséretes, érthető az ellenreakció is. Prilepben, a macedón nacionalizmus fészkében személyesen győződhetünk meg ennek egyik emlékéről. Azért látogattunk el a városba, hogy felkeressük a német katonai temetőt, amely több honfitársunknak is végső nyughelye. Ám a város főterén fekvő – egykori – dzsámi a város igazi szimbóluma. Talán csak azért nem rombolták porig, hogy emlékeztessen a város nem is annyira régmúltjára; 2001-ben, amikor az albánok gerillaharcot provokáltak az ország északnyugati részén, a biztonság kedvéért még fel is gyújtották.

Álszent idealizmussal persze feltehetnénk a költői kérdést: miért ne élhetnének békességben egy hazában macedónok és albánok? Ám a helyszíni élmények arról győzik meg a látogatót, ez szinte teljes képtelenség. Macedóniában, helyesebben Észak-Macedóniában sokkal inkább elfojtva is elkeseredett küzdelem zajlik az ország birtoklásáért a hitüket vesztő, ráadásul megosztott keresztények és az újraiszlamizálódó albánok között. Nem is kérdés, hogy az idő melyik félnek dolgozik.

Ám Macedóniát nem csupán annak érdemes felkeresni, aki ennek szemtanúja kíván lenni. Az ország bővelkedik a természeti látványosságokban. Szkopje tőszomszédságában a Matka-völgyet vagy az Ohridi-tavat aligha szükséges bemutatni. Utóbbi helyszín népszerűségéről árulkodik, hogy több magyar csoporttal is találkozunk itt, közülük az egyik a görög határon szolgálatot teljesítő rendőri kontingens, amelynek tagjai elárulják, remekül érzik magukat az országban. Bármerre járunk, szinte érintetlen a természet. Szkopjét leszámítva – amelynek levegője telente elviselhetetlenül szmogos, mert nincs gázvezetékrendszer, így az emberek mindennel fűtenek, ami éghető – lényegében nincs ipar, s a lakosság is gyér. A huszonötezer négyzetkilométer (negyed magyarországnyi) területű ország lakossága hivatalosan ugyan kétmillió, de a becslések szerint félmillióan külföldön dolgoznak.

Ízlés kérdése, de ha valamit kiemelnék ezen természeti adottságokból, akkor az a pompás szőlő- és borkultúra. Az alacsony művelésű tőkéken különösen a kék szőlő ad csodás termést, ahogy arról a Tikves borászat borkóstolóján is meggyőződhettünk. Cserében a magyar virtusból fakadó, ha nem is egyedi, de kissé szokatlan tapasztalattal megajándékozva vendéglátóinkat, hogy az előkelő környezet, a kulináris élvezet, a magas minőség akár mennyiségi igényeket is indukálhat. Buszsofőrünk a maga nyelvezetén ezt úgy fogalmazza meg, noha hosszú évek óta turisták szállításával keresi a kenyerét, ilyen vidám társasággal még nem találkozott.

A macedón borok a jelenleginél is erősebb konkurenciát jelenthetnének az uniós termelőknek, ám ez végképp nem lehet akadálya az ország európai uniós integrációjának, amelyet azonban egyes nagyhatalmak különböző érdekből nem nagyon siettetnek.