Przemyśl – Egy keresztény séta

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló húszrészes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

S mivel Európa megátalkodott, bigott ateizmusában és beteg liberalizmusában éppen megtagadja saját keresztény gyökereit, hát e város keresztény gondolata különösen jóleső érzés a vándornak. Legyen ezért első sétánk egy keresztény séta.

Kezdjük mindjárt az elmélkedést a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt katedrálisnál.

Itt is úgy volt, mint szerte a keresztény Európában: előbb a gótika emelt méltóságos templomot az Úrnak, majd jött a legnagyobb templomépítő, a barokk, és megemelte, még monumentálisabbá tette azt, amit a gótika elkezdett. Przemyśl katedrálisát is a barokk fejezte be az izgága XVIII. században. A tiszteletet parancsoló, szemet s lelket égbe emelő templom hetven méter magas tornya külön áll. Mintha az építők befejezték volna a munkát, a legutolsó pallér is elmosogatta volna a vakoló kanalat, s már indultak volna a korcsmába éppen, amikor egyikük felkiáltott:

– A betyár mindenségit neki! Hát a torony hol maradt, komák?

És tényleg…

Így aztán nekifogtak, és felhúzták a tornyot a kész templom mellé, és csak utána mentek ledönteni egy Okocimot, hozzá meg egy kicsike Żubrówkát, benne a jóféle bölényfűvel…

A torony pedig itt maradt, és azóta is várja, hogy majd csak felteszi valaki a helyére, a templom tetejére.

Addig is, míg ez megtörténik, a katedrális egyik bronzajtaján Jan Balicki vigyázza a betérők nyugalmát. 1869-ben született a későbbi pap-tanár egy nagyon szegény családban, s onnét került a przemyśli szemináriumba teológiát tanulni. Itt szentelték pappá, majd Rómában doktorált. Onnan tért vissza a városba, hogy dogmatikát tanítson a szemináriumban. 1948-ban vitte el a tüdőbaj a szelíd, tudós papot, akit II. János Pál pápa 2002-ben boldoggá avatott. S a katedrális főbejáratát éppen ő, az elmúlt legalább félezer esztendő legnagyszerűbb pápája, az azóta szintúgy boldoggá lett II. János Pál vigyázza…

A katedrálissal szemben áll a kanonokház – erkélyéről omlik le a piros virág és a békés csöndesség.

Ez a békés csöndesség fog kézen a késő őszi napsütésben, és vezet végig a Zamkowán.

Előbb a katedrálisiskola köszön, kissé feljebb pedig a római katolikus szeminárium nagy, szürke tömbje dörmögi, hogy tetszik vagy sem, de a katolicizmus örök.

És nagyon jó tudni ezt, ebben a bizonytalan és rettenetes világban…

A Zamkowa végén áll a Nagy Kázmér építtette várkastély. A kapubástya tetején büszkén lobog a lengyel zászló, a kastélykertben pedig egy hatalmas kőtömb állítja meg az utazót.

Ez a kő a lengyel alkotmány tiszteletére áll itt. 1791. május 3-án fogadták el azt az első lengyel alkotmányt, és a százéves évfordulón, 1891-ben helyezték el itt ezt a követ. S bármi szörnyűség történt a lengyelekkel, ez a kő itt áll azóta is. Pedig történt ővelük szörnyűség elég…

Keresztény sétánk következő állomása a görög katolikusok szintúgy Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt katedrálisa. A barokk templom alá állva s a rohanó felhőket nézve szinte rád dől az ég – és az Isten kegyelme.

A templom mögött hatalmas harangláb áll, s tart három gyönyörű harangot. Ezek a harangok 1991 óta a bizánci rítusú ukrán hívek lelkéért szólnak, erről tanúskodnak a fekete-arany feliratok. De a harangok szava alá odafér minden keresztény lélek – és odafér a múlt is, a jövő is, ezért aztán oda kell férjen valahogyan ez a „gyalázatos jelen” is.

Erről a „gyalázatos jelenről” valahogy nem hajlandó tudomást venni Lengyelország, és nem hajlandó tudomást venni Przemyśl sem. A kelet-galíciai, ukrán határ menti lengyel város, Európa szépséges végvára.

„Szent Kelet vesztett boldogsága,

Ez a gyalázatos jelen

És a kicifrált köd-jövendő

Táncol egy boros asztalon

S ős Kaján birkózik velem.”

Igen… Botorkál Európa, botladozik az egykor nagy és büszke Nyugat a gyalázatos jelen sugárútjain, de Przemyśl öreg utcái s keresztény templomai addig is őrt állnak, ameddig elvonul a köd, ameddig rádöbben önnön borzalmára a világ.

Így áll őrt a Szent Teréz-templom is a karmeliták kolostorával.

S őrt áll a ferencesek Mária Magdolnának szentelt temploma is, az Asnyka oldalán. S talán nincs is emberibb, esendőbb és esendőségében szerethetőbb szent a madarakkal társalkodó Assisi Ferencnél. Itt, a várossá lett gondolat közepében álló temploma is esendő és fáradt. Freskói szinte lefolynak a falairól – színe pedig annyira fáradt, bágyadt sárga… Éppen ilyen színű a XXI. század legyűrte, maradék, igazi és örök élet… Fenségesen öreg, sárga élet…

Hozzá képest szinte hivalkodó a Páduai Szent Antalnak szentelt templom vöröse.

S megnyugtató a régi óratorony piszkosfehérje.

Megdöbbentő dolgot fogok elárulni önöknek. És ígérjék meg, hogy nem adják tovább… Szóval az öreg óratorony annak idején, a XVIII. században óratoronynak épült…

Most gondoljanak csak bele! Voltak olyasféle földhözragadt idők, amikor az eredeti szándékok eredeti szándékok maradtak, amikor az igen igen volt, a nem pedig nem. Amikor az óratorony óratorony volt, a templom pedig az Isten háza. A férfi pedig férfi, s – én Istenem ne hagyj el! – a nő pedig nő, s a kettő között nem volt átjárás. Hát, azokból az időkből maradt itt a piszkosfehér óratorony. Most pipamúzeum és harangmúzeum van benne. Mert Przemyślben nagy múltja van a pipakészítésnek és a harangöntésnek, a városban még ma is tíz pipakészítő műhely üzemel.

És lássuk be: a várossá lett gondolathoz jobban is illik a pipakészítés, mintha mondjuk jó sok mérgező műtrágyát készítenének itt szorgos proletárok.

S a piszkosfehér óratorony szomszédságában II. János Pál pápa szobra áll. Őszentsége 1991-ben járt itt. S ő is illik ebbe a városba, ő és az életműve. A szelíd szeretet világa, és a”ne féljetek!” békességes és kérlelhetetlen parancsa, amelybe beleremegett az iszonyat rendszere szerte keleten. Pedig csak egy szelíd lengyel pap szólt halkan: „Ne féljetek!”

Igen… Nézzetek csak körül a világban: az elmúlott kétezer évben mennyi birodalom tűnt el, pedig hatalmas hadseregek vigyázták, és a világ minden pénzét, kincsét önmaguk fenntartására fordították! De már nincsenek sehol. Míg azok a rendek, melyeket néhány szelíd szerzetes hívott életre, s amelyeket mindössze néhány szelíd szerzetes imája őriz, ma is megvannak. Miképpen él az egyház is – kétezer esztendeje…

Az a baj persze, hogy ma már semmit sem jelent az, hogy „kétezer esztendő”. Gyere, üljünk ki a Rynekre, nézzünk körül, lássunk mindent fekete-fehérben, és olvassunk Stewart Brandot:

„Kórosan rövidül a civilizáció figyelmének időbeni kiterjedése. Ezt az irányzatot eredményezheti a műszaki fejlődés felgyorsulása, a piac vezérelte gazdaság szűklátókörűsége, a demokráciáknak a következő választások időpontjával behatárolt szemlélete vagy éppen a személyes lekötöttségek sokirányúságának elterelő hatása, és mindez egyre jellemzőbben. Valamiféle kiegyensúlyozó tényezőre volna szükség a rövid távú gondolkodás mellett – egyfajta mechanizmus vagy mítosz, ami a hosszú távú szemléletet és a hosszú távú felelősség vállalását támogatja, és ez a »hosszú táv« legalább évszázadokat jelent.”(1)

Az öreg piactéren azért jelen van a hosszú távú felelősségvállalás. A múltból integet, csak nem látja senki sem. A galambok változatlanságában is benne él, de mert nincsen „sajtója”, hát a kutyát sem érdekli…

Elmúlott évszázadok vágnak át a piactéren, megemelik kalapjukat a jelen ifjú ostobasága előtt, de nincs, aki visszaköszönjön őnekik…

„[...] az ókori görögök kétféle időt különböztettek meg: a kairoszt (az alkalom vagy a kedvező pillanat) és a kronoszt (örökkévaló vagy folyamatos idő). Míg az első reményt kínál, a második figyelemre int. Kairosz a leleményesség ideje, kronosz a bölcsességé.

Halottaink és meg nem született leszármazottaink a kronosz birodalmának lakói, és folyamatosan duruzsolják fülünkbe figyelmeztetéseiket, amiket meghallanánk, ha hajlandók lennénk kitekinteni megalkuvó, kairosz típusú álláspontunkból. A kairosz aranykorát éljük. Vagy inkább a kairosz higanykorát; folyékony, képlékeny, csillámló…

Mérgező.

Hátborzongató.”(2)

Przemyśl öreg piacterén ülve kitekinthetünk kairosz típusú álláspontunkból. S megláthatjuk az elmúlott évszázadokat éppen úgy, mint a közelmúltat, vagy az eljövendőt.

Csak fülelni kell a felületes zajok mögé, a csöndbe. A beszédes csöndekbe. És meg kell látni a valóságos dolgokat.

Például Švejket, a derék katonát.

Ő a legvalóságosabb.

Ővele folytatjuk a barangolást…

Folytatjuk...