Itt hagytuk Švejket, a derék katonát, Przemyśl főterén, a Ryneken, egy múltba vezető keresztény séta végén. Švejk nem sértődött meg. Hiszen tudta, hogy hamarosan visszatérünk...
„Oberleutnant úrnak alázatosan jelentem, a csomagokat valószínűleg akkor lopták el, mikor jöttem Oberleutnant úrnak alázatosan jelenteni, hogy a csomagokkal minden rendben van.”
E briliáns mondatot Švejk mondta Lukas főhadnagynak, méghozzá a Prága–České Budějovice-i gyorsvonaton, egy másodosztályú fülkében. Lukas főhadnagy pedig eltöprengett a hallottak után, imigyen:
„Švejk, én meg vagyok róla győződve, hogy maga egyszer nagyon csúnya véget fog érni. Még mindig nem tudom, hogy csak tetteti-e magát ilyen ökörnek, vagy pedig csakugyan ökörnek született.”
Lukas főhadnagynak egyfelől igaza van, másfelől egyáltalán nincsen igaza. Švejk mondatánál ugyanis lényegre törőbben, sallangmentesebben kevesen foglalták össze a mi kelet-közép-európai életünket. A mi életünket mindig akkor lopták el, amikor mentünk jelenteni, hogy az életünkkel minden rendben van. Mentünk jelenteni aktuális megszállónak, szörnyállamnak. Aztán, mikor ráeszméltünk, hogy ellopták az életünket, harcba indultunk a szabadságunkért, és olyankor elkezdtünk élni. Akkor mindig megöltek bennünket, de furcsa módon nem haltunk meg – olyanok maradtunk egészen, mintha élnénk. És jelentettük ismét, hogy az életünkkel minden rendben van...
És egyszer csak, sok-sok idő elteltével, összekevertük igazi életünket a jelentett életünkkel. S éppen itt, a felejtés, a valóság, az összekevert életek és illúziók határvidékén fekszik Przemyśl, és ül a főtéren Švejk, a derék katona.
Szóval leverték a szabadságharcainkat, mindig leverték, és megtanultuk túlélni ezt is. Megtanultuk szeretni a „foglár háta mögötti szabadságot”.
Ettől a tudástól olyan végtelenül bölcs, olyan végtelenül és keserűen vicces ez a mi Közép-Európánk. S persze a mi Švejkünk – akit aligha értenek meg annyira mélyen, mint mi, közép-európai majdnem-polgárok...
Aztán, mikor elbuktak szabadságharcaink, elvittek minket másféle harcokba. Másféle háborúkba. És itt találták magukat a magyar fiúk, Galícia kellős közepében, az első nagy háborúban. Jöttek a halálvonatok. Jöttek, egyre csak jöttek, Galícia szívébe. Hozták a magyar bakákat, nótás kedvvel, bohém kedvvel, vidáman, a halhatatlanság illúziójával – meghalni.