Akkor lett vége valaminek.
Akkor lett vége a magabízó, ezeréves magyar nemzetnek. És nem pusztán Trianon miatt. Sokkal inkább azért, mert a lelkekben szűnt meg a halhatatlanság ígérete. De azok a vonatok még a régi magyar világ férfiúit hozták. Aztán Galícia meggyötörte, megkínozta, meggyilkolta őket. És a hazainduló vonatokon már az eljövendő új világ rokkantjai ültek.
Túlélve az iszonyatot – de megölt lélekkel... Ó, de a lelket nagyon nehéz ám megölni! Kitartás kell ahhoz, a lélekgyilkossághoz. Az első lépés mindig a lelkesedés és a lelkendezés. A Tábori Újság 1915. március 19-i száma például így lelkesedik és lelkendezik:
„Magyar világ van Przemysl-ben! [...] Harcba menő és harcból jövő magyar honvéd és népfölkelő csapatok magyar vezényszava veri fel a néma utcák csendjét. [...] Sok-sok akáclombos magyar falunak itt van minden munkabíró férfi tagja. Ők végezték az előtérállások fárasztó erődítési munkálatait s a köztük lecsapódó ellenséges lövedékek nem zavarják meg nehéz munkájukban az Alföld félelmet nem ismerő, hidegvérű fiait. [...] Háromszáz fürge rikkancs gyerek száguldja be a város minden zugát, s már egészen magyaros kiejtéssel kiáltozza: »Tábori Újság!« »Rendkívüli kiadás!« Magyar–lengyel eljegyzési kártyák adnak hírt arról, hogy przemysl-i tartózkodásunk alatt a rokonszenv olyan szálai fonódnak, amelyek állandó kapcsokkal erősítik a hagyományos magyar–lengyel barátságot. S ha alkonyatkor elmerengve sétálgatunk az ezüstös San folyó magányos partjain, a túloldali Sazanie felől mélabús, majd pattogó magyar nóták danáját röpíti át hozzánk az esti szellő. Magyar világ van Przemysl-ben!”
Aztán a magyar bakák, a magyar fiúk elmentek mind a lövészárkokba. Elmentek a lövészárkokba, a várost körülvevő erődrendszerbe – elmentek megfagyni, éhezni, a bajtárs hullája mögé rejtőzni, lódögbe bújni, utolsó cigarettát színi, hazagondolni, sírni, megőrülni, dicsőséggel vagy dicsőség nélkül elpusztulni. Elmentek, hogy meghaljon a lelkük.
Dr. Geőcze Bertalan a szemtanú hitelességével számol be az orosz ostrom alatt szenvedő város és a katonák életéről:
„A városban vegyes érzelmekkel nézték az eseményeket. A legtöbben féltek az oroszoktól, és sajnáltak minket. [...] A sikertelen áttörési kísérlet után mindenki tudhatta, hogy a vár nem tarthatja magát. [...] Annyi lovat kellett levágni, amennyit csak tudtak, s azt a csapatok mindjárt fel is vételezték s elfogyasztották. [...] A húskonzervekből halálbüntetés terhe alatt tilos volt naponta egynél többet fogyasztani. Dacára ezen tilalomnak, sokan két-három konzervet is megettek egyszerre, annyira kínozta őket az éhség. [...] Verőfényes, szép tavaszi napok voltak ezek, az elmúlás szomorú napjai.”
Régimódi utazások
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!