„A hírnév a bátorság árnyéka csupán”

Szombat reggelenként olvasható a lapunk online felületén Bayer Zsolt Lengyelországról szóló 20 részes sorozata. Ebben a szerző saját megfogalmazása szerint leírja mindazt, amit tud Lengyelországról, a lengyel históriáról, a lengyelek lelkéről. Nem is azért, hogy nekik segítsen, ők talán nem is szorulnak segítségre. Talán inkább azért, hogy önmagunkat is megsegítse most, a lengyelek példájával.

0.0.001

Első pillanatban itt a legnehezebb ezt elhinni, itt, a Westerplattén…

Mert itt hívta meg utoljára a végső pusztulást a nyomorult ember…

1939. szeptember 1. hajnali 4 óra 49 perc. A Schleswig-Holstein névre keresztelt, Deutschland osztályú német csatahajó parancsnoka kiadja a tűzparancsot. És egy perccel később az első lövedékek becsapódnak a Westerplatte-félsziget lengyel védműveit és lengyel őrszázadát. Ezekkel a lövésekkel kezdetét vette a második világháború.

Istenem… Milyen furcsán és hátborzongatóan egyszerű ezt így kimondani. Csak azt nem tudjuk, milyen lehetett akkor és itt mindezt megélni…

Itt, a Koszary-bunkerben…

Ahol összenéztek a lengyel katonák, és tudták, bár soha ki nem mondták: nem kerülnek ki élve innen… Egyikük sem, soha többé…

Ezzel a tudattal alig-alig elviselhető akár egyetlen perc is. Őnekik hét napot kellett elviselni. Hét napig tartott a csata. Hét nap alatt őrölték fel maroknyi lengyel katona ellenállását.

Maroknyi lengyel katona a bunkerben.

Ismerik egymást már… Az alatt a hét nap alatt jobban megismerik egymást, mint bárkit addigi életükben. Jobban ismerik egymást, mint az anyjukat, apjukat, testvérüket, szerelmüket. Hiszen ők a halál jegyesei immár, s az a legnagyobb ismeretség…

Már nem beszélnek. Nem szólnak. Alig néznek egymásra. Nincsen rá szükség. S úgyis csak a halál bámul vissza minden arcról…

Már nem káromkodnak. S ha imádkoznak, némán teszik. Csak önmaguknak szinte, mert tudják, köztük jár az Isten, és Ő fogja kezüket…

S közben fülsiketítőn vijjog a gránát, öl a repesz; lassan összeomlik minden, leszakadnak a bunker betonfalai, mennyezetei. Füst és bűz és halál… És nincsen parancs, nincsen fenyegetés, nincsen fenyítés, már nincs szükség semmire.

A haza szólt, hogy itt kell maradni. S ki kell tartani, a végsőkig.

Füst, bűz, halál…

És ez még csak a kezdet.

S csak lövi, csak lövi a Schleswig-Holstein névre keresztelt, Deutschland osztályú német csatahajó a Westerplatte lengyel védműveit és lengyel őrszázadát.

S a szűnni nem akaró füstből és zajból emeljük ki a fejünket, mi kései utódok, és mondjunk ki néhány dolgot. Most és itt kell kimondanunk ezt, mert a hazugságok tengerén tovább él a háború, és még most is öli a lelkeket.

Először is mondjuk ki, amit Mihail Heller és Alekszander Nyekrics már kimondott az Orosz történelem című, becsületes munkában:

„A német kommunisták azt az utasítást kapták Moszkvából, hogy folytassanak kíméletlen harcot a szociáldemokráciával, különösen annak baloldali szárnyával, ezért gyakran összefogtak a nácikkal is. A történészek körében igen elterjedt az a vélemény, hogy Sztálin, miközben hatalomra segítette Hitlert, abból indult ki, hogy »Hitler mai győzelme a kommunisták holnapi diadalát« jelenti. Ezt a jelszót visszhangozták a harmincas évek elején a német kommunista körök is.”

Igen. Ideje, hogy ezt soha többé ne merészeljük elfelejteni.

S azt is mondjuk ki, hogy Lengyelország megszállását a Harmadik Birodalom, a Szovjetunió és egy szlovák kontingens hajtotta végre. Ne felejtsük el soha, hogy az élethalál harcot vívó lengyeleket szeptember 17-én keletről hátba támadta a sztálini Szovjetunió, méghozzá az alig három héttel korábban megkötött, szégyenletes Molotov–Ribbentrop-paktum alapján, amelynek titkos záradékában a náci Németország és a kommunista Szovjetunió felosztotta egymás között Lengyelországot és egész Közép- és Kelet-Európát.

Ideje kimondani Lengyelország hóhérainak nevét:

Fedor von Bock, a német Északi Hadseregcsoport parancsnoka;

Gerd von Rundstedt, a német Déli Hadseregcsoport parancsnoka;

Mihail Kovalov, a Belorusz Front parancsnoka;

Szemjon Tyimosenko, az Ukrán Front parancsnoka;

Ferdinand Catlos, a szlovák Bernolák hadseregcsoport parancsnoka, aki megkapta Lengyelország lerohanásáért Hitlertől a Vaskeresztet, majd részt vett a Barbarossa-hadműveletben is – majd természetesen megpróbált átállni a szovjetekhez…

Nomen est omen: ennek a gazembernek csatlós volt a neve…

Ne felejtsük el, mit merészelt mondani Molotov 1939. szeptember 17- én, azon a napon, amikor megtámadták Lengyelországot.

„A lengyel–német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak… Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. A lengyel állam és kormány gyakorlatilag megszűnt létezni. Mindennek következtében a Szovjetunió és Lengyelország között kötött egyezmények is semmissé váltak. A lengyelországi eseményekre különleges figyelmet fordít a szovjet kormány, hogy biztosíthassa országának biztonságát. Lengyelország a Szovjetunió elleni lehetséges veszélyforrások melegágyává vált… Azt sem várhatja el senki a szovjet kormánytól, hogy közömbös maradjon az ezidáig jogfosztott, most pedig magukra hagyott testvéreik, a Lengyelországban lakó ukránok és fehéroroszok sorsa ügyében. A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.”

Mindeközben a megmaradt lengyel haderőt Romániába és Magyarországra menekítették, s Magyarország lengyel menekültek tízezreinek nyújtott menedéket, és biztosított továbbhaladási lehetőséget a nyugati emigrációba.

Mindeközben az angolok és a franciák – bár erre aláírt megállapodás kötelezte őket – semmilyen katonai segítséget nem nyújtottak Lengyelországnak. Ölbe tett kézzel nézték, ahogy a huszadik század két ikerszörnye, Hitler és Sztálin, a nácizmus és a kommunizmus megosztozik Lengyelországon.

És soha ne feledjük, hogy mit művelt a szovjet NKVD Katynban. Soha ne feledjük, hogy 20 ezer lengyel katonatisztet és értelmiségit mészároltak le ott, azért, hogy elpusztítsák a lengyel nemzetet. Soha ne feledjük, hogy aztán az egészet a németek nyakába akarták varrni. Soha ne feledjük, hogy a nyugati szövetségesek már 1942-ben tudták az igazságot Katynról, de hallgattak, sőt az emigráns lengyel kormányt is hallgatásra intették, csak azért, hogy Sztálint benntartsák a Hitler elleni koalícióban.

És soha ne felejtsük el, hogy Lengyelország mindvégig a „jó” oldalon harcolt, mégis odadobták Sztálinnak és a kommunizmusnak.

Soha ne feledjük: az a tény, hogy a sztálini Szovjetunió Nürnbergben bíróként léphetett fel, és nem a vádlottak padján ült Lengyelország megszállásáért és a katyni népirtásért, a Nyugat örök szégyene marad – és ameddig ezt nem mondjuk ki, addig nincsen vége a második világháborúnak…

Nos, mindezt örökül hagyta ránk a Westerplatte.

A Koszary-bunker, a nyomasztó emlékmű a dombtetőn, a fényképek, a megmaradt fák, amelyek még látták a harcot; ezt hagyta ránk örökül a Westerplatte csöndje, és a becsület. És az örök hit, miszerint:

„S hiába dönt úgy a gyarló, ostoba ember, hogy meghívja asztalához a végső pusztulást, s véle áldoz, majd neki áldoz – az élet valahogyan akkor is győzni fog.”

Igen, barátaim… S ehhez tegyük hozzá a legszebb feliratot, amely a Koszary-bunker védőinek emlékművén áll:

„A HÍRNÉV A BÁTORSÁG ÁRNYÉKA CSUPÁN”

Igen, barátaim…

S ennek ellenére álljon itt most tizenöt név. A második világháború poklának első tizenöt áldozata. Tizenöt lengyel katona, tizenöt lengyel hazafi, tizenöt lengyel hős:

Jan Czywill;

Jan Gebura;

Jozef Kita;

Antoni Pirog;

Ignacy Zatorski;

Mieczyslaw Krzak;

Bronislaw Uss;

Zygmund Zieba;

Andrzej Kowalczyk;

Wladislaw Jakubiak;

Wojciech Najsavek;

Bronislaw Perucki;

Adolf Petzel;

Wladyslaw Okraszewski;

Konstanty Jezierski;

Áldja meg őket az Isten, ahányszor csak tudja…